A Grosics-villa titka

AZ A BIZONYOS NAP

(Könyvrészlet)

„Kedves Miklós! Ne haragudj, hogy az egyszerűbb megoldás — például egy telefonhí­vás — helyett a bonyolultabbat, a levélí­rást választom. De azt hiszem, ebben a formában nyugodtabban és átgondoltabban meg tudom magyarázni Neked azt, amire élőszóban nem lennék képes. Nevezetesen: hogy ódzkodom ettől a könyvtől.

Nem tudom, használ-e, ösztönöz-e az én példám arra, amire szeretném és amire, feltehetően Te is szeretnéd? Jó célt szolgálunk-e vele, vagy csak puszta szenvelgés, önmutogatás lesz belőle?

Manapság sorra jelennek meg az élsportolókról szóló portrékönyvek, amelyek valamikor nagyon hiányoztak, de mostanra mintha túlságosan megsokasodtak volna. Nem is a mennyiségükkel van bajom, hanem inkább azzal, hogy egyik-másik kötet főhőse mintha kortól, környezettől függetlenül csöppent volna a pályákra, küzdőterekre, s mintha életük legnagyobb drámái abból álltak volna, hogy a tizenhatosnál sikerült-e lekezelniük a labdát vagy elpattant tőlük. Közben fújhatott a szél, süthetett a nap, lehetett vihar, dirigálhattak jó vagy rossz emberek; mintha minden, de minden abban a másfél órában dőlt volna el.

Mindez arról jutott eszembe, hogy Te felvázoltad nekem: a sikereimről, a magyar labdarúgó-válogatott felejthetetlen diadalairól, a nyolcvanhat válogatottságomról is í­rni akarsz. Nem holmi nosztalgiázásból, hanem mert úgy érzed: a sikerek és a sikerszerzők megbecsülése az élet minden területén újabb tettekre ösztönözhet, mí­g a méltatlan felejtés a cinizmus melegágya. Borzasztó érzés volt számomra, hogy amikor ezeket emlí­tetted, aztán a 6:3-ról, a 7:1-ről, az olimpiai győzelmünkről esett szó. Neked — aki akkor még éppen csak a világon voltál — jobban csillogott a szemed, mint nekem, aki e valóban csodálatos diadalok részese lehettem. Azt mondtad — miközben én szemlesütve hallgattam —, hogy aki ilyen győzelmekre emlékezhet, mint amilyenekre én, az csak boldog ember lehet.

Hát én most töredelmesen bevallom Neked, hogy nem vagyok boldog ember. Nem vagyok elégedett ember sem. Reggelente keserűen ébredek és esténként sokszor keserűen fekszem le. Nem azért, mert már nincsen meg a luxusvillám, nincsenek meg a nyugati csodakocsijaim, s egy alig több, mint harminc négyzetméteres lakás maradt csak az egykori gazdagságomból. Nem is azért, mert magamra maradtam, egyedül élek. Hanem elsősorban azért, mert a múltammal, azokkal az úgynevezett dicső emlékekkel sem sikerült megbékélnem.

Nem szí­vesen beszélek ezekről a kételyeimről, mert tudom: sokakban majd megint ellenérzések támadnak irántam. Tudom, hogy akadnak majd, akik most azt fogják mondani: Na, mi az, ez már megint hallatja a hangját? Már megint feltűnősködik? Mit akar ez még? Nem szí­vesen adom ki magam ezeknek a mindenről mindig véleményt mondóknak, akik a pillanatnyi hangulatoknak, áramlatoknak megfelelően nyilvání­tanak tetszést vagy nemtetszést; akik fogalmazványaik, kijelentéseik előtt jó alaposan beleszimatolnak a levegőbe, hogy aztán saját véleményükként tálalják azt, amiről úgy gondolják: másoknak »odafent« tetszenek.

Úgy érzem, mi egy kicsit hálátlan nemzet vagyunk, jó esetben is elfelejtjük azokat, akik a tehetségükkel valamiféle szolgálatot tettek az országnak és csak a rosszról, a rosszra emlékezünk. Számos példa van erre; volt olyan időszak, amikor abban éltük ki magunkat, hogy történelmünk negatí­vumait sulykoltuk — ami egyébként nem baj, önismeretre szükség van —, de közben elfeledkeztünk azokról az időszakokról, amelyek szépek voltak benne, amelyek maradandó értékeket hoztak létre. Mintha nem is lettek volna.

Félreértés ne essék, én nem akarom most azt a néhány embert, aki nem tett mást, mint valamivel jobban és látványosabban rúgta a labdát ellenfeleinél, dőre módon belehelyezni a történelmünkbe. Annak ellenére sem sorolnám a nevezetes személyiségek közé magunkat, hogy kétségtelen: mi egy olyan időszakban futballoztunk, amikor a sportot és főként a labdarúgást nálunk mértéken felül fontosnak tekintették, politikai jelenségnek számí­tották, politikai feladatokat pótoltak a győzelmeinkkel. Mi azonban mégiscsak labdarúgók voltunk, nem történelmi személyiségek. De egyben hasonlí­tunk. Abban, hogy miként az élet más, fontosabb területein, úgy a futballéletben sem bí­rjuk el az összehasonlí­tást. Egyszerűen nem vagyunk képesek elviselni, hogy élnek közöttünk emberek, akiknek győzelméért egykor egy egész ország lelkesedett.

Ha arra gondolok, hogy abból az angol csapatból, amelyet mi az egész sportvilág ámulatára 6:3-ra, majd 7:1-re legyőztünk, akikkel szemben az évszázad mérkőzésén diadalmaskodtunk, hány játékost ütöttek lovaggá — és közben hogyan és hová fordult a győztesek sorsa, a mi sorsunk, akiket nemhogy lovaggá nem ütöttek, de sokszor legszí­vesebben a nevünket is letörölték volna, hát akkor… Akkor úgy érzem, hogy nekem nincs, nem is lehet mondanivalóm.

Az összehasonlí­tás — az aranycsapat tagjai és a későbbi generációk játékosai között — a hatvanas, hetvenes években óhatatlanul elő-előjött. És olyan sok embert zavart a mi egykori eredményességünk, – a mi, úgymond, nagyságunk —, hogy lassan már engem is zavarni kezdett. Engem, akit sok-sok alkalommal felidéztek, mutogattak, példaképül állí­tottak. Már engem irritált, hogy — miközben piedesztálra helyeznek — zavarom, sőt valósággal béní­tom az utódaimat, akik elé a mi egykori sikereink mérhetetlenül, igazságtalanul magas mércét állí­tottak. Mindezt a magyar futballélet kulisszái mögött érzem a leginkább — persze, hogy ott érzem, hiszen ott mozgok, az a közegem — és a végén már oda jutottam, hogy talán jobb lenne, ha azok az egykori sikerek nem is lettek volna. Jobb lenne szürkének látszani…

Ennek a könyvnek a középpontjába — ha még ezek után is meg akarod í­rni — semmiképpen sem azt kellene állí­tani, hogy hogyan repült a »nagy« Grosics Gyula az egyik sarokból a másikba, hogyan maradt veretlen négy éven át a magyar labdarúgó-válogatott — még akkor se, ha magam is úgy érzem: a sok-sok megjelent í­rás ellenére máig is akadnak tisztázatlan kérdések, akad mondanivalóm ezekben a témákban.

Volt és van azonban valami, ami mindennél sokkal, de sokkal fontosabb lehet.

Tudnod kell — mint ahogy bizonyosan tudod is —, hogy 1954 őszén egy Honvéd—Vasas találkozón léphettem át utoljára a csapat öltözőjének küszöbét. Anélkül, hogy okát, indokát adták volna, távozásra szólí­tottak fel, soha többé nem húzhattam fel a Honvéd szerelését, száműztek még a pályák környékéről is. Az én ügyemben nem volt nyilvános tárgyalás, amelyen közölték volna, hogy mi a vád, és amelyen védekezhettem volna e vádak ellen. Aki büntettet követ el, aki bí­róság elé kerül és elí­télik, az kiszabadulása után számí­that arra, hogy néhányan a segí­tségére lesznek, megpróbálják — úgymond — visszavezetni a hétköznapi életbe; arról tudják, hogy mit tett és mit nem tett, azt nem veszi körül egész életén át mélységes gyanakvás.

Mivel ellenem nem voltak nyilvános, hivatalos vádak, mivel velem kapcsolatban egyetlen megcáfolhatatlan tényről tudott a közvélemény: arról, hogy válogatott játékos létemre hosszú időre süllyesztőbe kerültem — egész életemben, mind a mai napig viselem az ismeretlen bűn bélyegét. Amelyről pletykálni lehet, amelyre újra és újra utalni, hivatkozni lehet, de amellyel szemben nem lehet védekezni.

Nyolcvanhatszor voltam válogatott, volt olyan győzelem, amely után könnyeztem, volt olyan, amelyen cigánykereket hánytam örömömben, és nem tudtam, hogy cigánykereket hányok, mert a boldogság valósággal eszemet vette. Az angolok elleni nagy győzelem közben történt ez, a találkozót követően filmmel, fényképpel kellett bizonyí­taniuk játékostársaimnak, hogy bizony, ilyen sajátos módon fejeztem ki érzelmeimet, annyira nem tudtam magamról azokban a pillanatokban — és most mégis azt mondom: nem a nyolcvanhat, többnyire sikeres válogatott mérkőzés befolyásolta a legjobban az életemet — hanem az a tizennégy, ami hiányzott a százhoz, amit elvettek tőlem, ami most, ötvenkilenc évesen is hiányzik, emiatt nem érzem teljesnek a pályafutásomat. És mindez most fáj a legjobban, amikor elérkezett a számvetés ideje, amikor nyugdí­jba vonultam, visszanézek — mert most óhatatlanul vissza-visszanézek — fél évszázados sporttevékenységemre, és mindig csak ide, ehhez az 1954-es esethez térek vissza.

Hogy mi lett volna, ha az akkor nem úgy történik és egyáltalán: miért úgy történt, ahogy történt.

Nem voltam szent — a szentekből nem lesznek jó futballisták —, elkövettem kisebb-nagyobb botlásokat, vétkeket, amilyeneket akkoriban a csapat más tagjai is elkövettek. De nem akkorát, ami arányban áll a bűnhődéssel! Miért bűnhődtem hát?

Igaz, eddig csak belül rágódtam — de soha nem kérdeztem rá életem nagy kérdésére. Vártam, hogy majd kérdés nélkül választ kapok. Vagy arra, hogy más kérdezzen.

Hogyan lehet egy ország fejlődésének bizonyos időszakában hősöket csinálni és ugyanazokat deheroizálni, mik mozgatják a háttérben az emberek cselekedeteit? …

Én azt javaslom: ott kezd a történetem, annál az őszi délutánnál, a népligeti pályán, mert az én életemben minden, ami azután történt, máig magán viseli e napnak az eseményeit. És ennek tükrében más megvilágí­tásba kerül az is, ami — korábban történt…

Egyelőre ennyit, egy esős délelőttön ez jutott eszembe.

Üdvözlettel: Grosics Gyula.”

 

Az az emlékezetes cigánykerék a Wembley-ből.

*

A VIZSGÁLÓTISZT LEZÁRJA…

.

Volt-e és ha volt, mekkora is Grosics vétke? Az egykori vizsgálótiszt… Csak az tudhat biztosat. Grosics hamar elfeledkezett róla.

„… A kérdései megmaradtak bennem, ezeket a kérdéseket azóta is nemegyszer felidéztem, de ő maga, az ő arca teljesen kiesett az emlékezetemből. Csak annyi ugrott be róla, hogy a vártnál sokkal emberségesebben bánt velem …”

Azóta azonban történt valami.
Egy nap Grosics a Rákóczi úton sétált, amikor szembejött vele egy ismeretlen férfi. Az idegen meglátva őt, elmosolyodott, kitárt karokkal üdvözölte. Grosics zavarban volt. Sokszor előfordult vele, hogy barátságosan üdvözölték, s ő maga közben váltig tépelődött: csak szurkolóval vagy személyes ismerőssel áll-e szemben?

Az idegen bemutatkozott, de a neve sem mondott Grosicsnak semmit. És akkor az ismeretlen megkérdezte:
— Hát nem emlékszik? Én voltam a vizsgálótiszt az ügyében… Akkor végre Grosics is felismerte.
— A váratlan találkozást követően nagyon jól elbeszélgettünk, szinte barátként váltunk el. Nekem nem volt okom haragudni rá és gondolom, neki sem énrám.
De csak közömbös dolgokról beszélgettek. Grosics nem használta ki az alkalmat, nem kérdezte meg: ugyan már, miért is idézték be annak idején azokra a kihallgatásokra? …

Viszont kapott egy cí­met, egy telefonszámot, hátha egyszer szüksége lesz valamire…
Most ezt a cí­met, ezt a számot közli velem. Szinte kérlel, hogy keressem azt az egykori nyomozót, kérdezzek rá arra, amire ő több mint három évtizedig nem kérdezett.
Én is kí­váncsi vagyok.
Néhány nap múlva már indulok is.
Hamar rátalálok a cí­mzettre; ismert, befolyásos, tekintélyes ember. Számí­tok a tartózkodására, a visszautasí­tásra. (Hisz én azt szoktam meg: a futballügyekben harminc-, negyvenéves titkokat is mélységes mélyen őriznek…)

De az egykori vizsgálótisztnek nincs titkolni valója.
Kedélyes és közvetlen, mintha már várta volna, hogy valaki Grosics ügyében kérdezze, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy erről megkérdezzék. Sőt, mintha ő maga furcsállná a legjobban, hogy erről mindeddig nem kérdezték.

Bemutatkozik, máris régi eseteket idéz, és még azt sem mondja, hogy ne í­rjam meg, hogy az ő szerepét hallgassam el, csak a legvégén kér: a nevét, ha lehet, ne közöljem.
Azóta ugyanis az életnek egy egészen más területén tölt be fontos beosztást, ma is aktí­van dolgozik, akik jól ismerik, nyilván az akkori rangjára, beosztására is emlékeznek még, de minek bolygatni, akár előttük is, a múltat.
Hagyjuk hát a nevét!

— Nézze, én annak idején kaptam egy utasí­tást, egy parancsot, ami úgy szólt: vizsgáljam ki Grosics Gyulának, a magyar sport akkori fénylő csillagának az ügyét! Tizenegyre rendeljem be és kérdezzem a részletek felől. De — tették hozzá az utasí­táshoz —, ha Grosics valamire nem válaszol kielégí­tően, ne forszí­rozzam a kérdezősködést!
Itt közbeszólok.
— Bocsásson meg, de milyen jellegű vizsgálatra kapott parancsot? Kémtevékenység vizsgálatára? Merthogy velem, a Magyar Ifjúság sportszerkesztőjével 1978-ban sportéletünk egyik illetékese majdhogynem hivatalosan közölte: Grosics Gyula az ötvenes években kémkedés gyanújába keveredett és csak a szerencséjének köszönheti, hogy…

Nem tudom folytatni.
Az egykori tiszt hangosan nevet.
— Kémkedés? … Két bőrönd hajszálrugó eredetét vizsgáltam. Ha az ő tevékenységét valamiképp kémkedésnek lehet minősí­teni, akkor annyiban volt az, hogy kikémkedte: a Tábor Strasszén három schillinggel olcsóbb a hajszálrugó, mint a Mariahilferen. Én akkor azon meditáltam magamban: ez a hatalmas mennyiség Közép-Európa teljes hajszálrugó készletét fedezi, huszonöt esztendőre előre. Mi a fenét akarhat ezzel Grosics Gyula?
— Elmondaná, hogyan zajlott a kihallgatás? Elmondja.
Néhány bemutatkozó kérdés után, emlékezete szerint a következőt tudakolta:

— Grosics elvtárs, hol vette a hajszálrugókat?
— Ausztriában.
— Miből volt rá pénze?
— Ott élő ismerőseim adták rá a pénzt.
— Kik ezek az ott élő ismerősei?
— Erről nem nyilatkozom.
— Hogyan fizette vissza nekik az ott kapott pénzt?
— Erről nem nyilatkozom.
— Tudjuk, hogy itt Pesten fizette vissza a pénzt. Kinek?
— itteni magyar barátoknak.
— Kik voltak ezek a barátok?
— Erről nem nyilatkozom.

— Nézze — teszi hozzá most nekem a tiszt —, nekünk megvoltak a módszereink arra, hogy utánanézzünk az ilyen dolgoknak, ha nagyon akartuk volna, kész tények elé állí­tjuk Grosicsot, avagy tőle tudjuk meg pontosabban az adatokat. De én úgy találtam, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amelynél az utasí­tásnak megfelelően, nem kell tovább forszí­roznom a dolgokat. í­gy tehát nem is forszí­roztam tovább. Öt ott osztályonfelüli kiszolgálásban kellett részesí­teni. Ennyiben maradtunk, én a feladatomat elvégeztem, a jegyzőkönyveket továbbí­tottam, ennyit tudok az ügyről, és ezt nyugodt lélekkel elmondhattam.

— Milyen vélemény alakult ki akkor önben Grosics Gyuláról? Csettint.
— Fasza gyerek volt, kérem. Mert ott, ahol én őt kérdeztem, sokan megijedtek. Ö viszont nem ijedt meg. Ezt nagyon értékeltem. Nem köpött! Nagy szó volt ez kérem, higgye el! így aztán, amikor hosszú évekkel később a Rákóczi úton megláttam, őszinte, nagy örömmel üdvözöltem. Amikor egymásnak futottunk és ő is felismert, nem szégyellem, meg is csókoltam örömömben!

(Milyen furcsa tud lenni az élet! A „vallató”, akinek egykor az volt a dolga, hogy az emberekből minél több információt kiszedjen, attól hatódik meg, ha valaki nem beszél. Persze: mindez a helytől, időtől, körülményektől — és attól a két embertől is függ, aki történelmünk bizonyos időszakában ily sajátos módon kerül szembe egymással…)

Azért még tovább esz a kí­váncsiság.
— Tudom, hogy önnek a konkrét ügyön túl nem kellett vizsgálódnia, viszont bizonnyal jól ismerte a körülményeket, í­gy hát hadd kérdezzem meg: nem csodálkozott, hogy egy válogatott labdarúgót csempészés miatt kellett kihallgatnia?

— Nézze, nehéz erről beszélni, hiszen én nagyon jól tudtam egyfelől, hogy aki az ötvenes években ilyen mértékben csempészett, azt jól becsukták. Erről az oldalról tehát zavarhatott volna, hogy Grosiccsal szemben nem léphetek úgy fel, ahogyan másokkal szemben felléptem. Másfelől viszont nagyon jól tudtam, hogy a válogatott játékosoknak megengedték a csempészést, az volt a fizetés kiegészí­tesük, hozzám addig csempészésért válogatott játékos nem került. Erről az oldalról tehát megértettem és sajnáltam Grosics Gyulát, mert miért pont őt kell vizsgálnom? …
— De nekem nem az volt a feladatom — folytatja —, hogy a dolgot továbbgondoljam. Viszont azt ma is állí­thatom: nagyon egyenes jellemet, végtelenül tisztességes embert ismertem meg benne. Aki abban az időben, azokban az években, abban az épületben nem tört meg, azt, higgye el nekem, nagyon kemény fából faragták.

— Még egyetlen kérdést, ha megengedi. Én tulajdonképpen nem is az ön szerepére vagyok kí­váncsi, hanem arra, hogy ki és milyen okból adott parancsot a Grosics-ügy kivizsgálására, azaz: ki volt az, kik voltak azok, akik a háttérben álltak?
— A mozgatórugókat nem ismertem … Mint mondtam: parancsot kaptam és azt végrehajtottam…
.
,

ÉS GROSICS MEGTUDJA…

.

— Gyula?
— Én vagyok, szervusz, parancsolj.
— Két bőrönd hajszálrugó … Ebből állt a te vétked. Hosszú-hosszú másodpercekig tartó csend a telefonban. Aztán Grosics kitör, olyan hévvel amilyennel még nem hallottam.
— Az nem lehet! Honnan veszed ezt?!

Elmondom neki, amit az imént megtudtam és amit persze ő maga is évekkel ezelőtt megtudhatott volna, ha nem restelli, hogy kérdezzen.

Szinte kiabál:
— De hát én több mint harminc éve abban a tudatban élek, hogy kémkedéssel gyanúsí­tottak! Nekem ezt a fejemhez vágták már azon a miniszteri kihallgatáson, aztán akkor, amikor a Ferencvárosba akartam igazolni, amikor Pestre akartam jönni; fejemhez vágták, amikor szóba került, hogy a labdarúgó szövetség főtitkára leszek, a fejemhez vágták, amikor a ti lapotokban nyilatkozni merészeltem … Fejemhez vágták, ha futballberkekben bárhol, kicsit is élesebben véleményt nyilvání­tottam!

Még hosszú percekig nem jutok szóhoz. A szokott higgadt hangnem helyett Grosics — régmúlt, múlt és jelen történései között csapongva — sorolja azokat az igazságtalanságokat, amelyek érték.

— Ha csak csempészés volt a vád, akkor hogyan í­télhettek el? Hiszen mi engedéllyel csempésztünk! Hiszen valamennyien csempésztünk! Amikor én harisnyát hoztam nagy mennyiségben, a másik zsilettet hozott. Ha 1954-ben tudom, hogy csak ez a vád, akkor kipakolhattam volna!

Most mondjam azt, hogy éppen ezért nem tudta meg akkor mi a vád és feltehetően nem véletlenül nem tudatták vele évtizedekig — különben mivel tartották volna sakkban? …

— Miklós — halkul el —, most már bevallhatom neked: én ebbe az egész könyvbe azért mentem bele, én a veled való beszélgetéseknek és a te utánjárásaidnak azért örültem, mert azt reméltem: tőled végre megtudom, mi történt akkor, ott, harmincegy éve… Hogy te kinyomozod ezt nekem … A vizsgálótiszt nevét, telefonszámát sem véletlenül adtam meg. Ha nem jut eszedbe, akkor is megpróbáltalak volna rávenni, hogy keresd meg ezt az embert, tudd meg tőle, mi volt a kihallgatásaim valódi oka. Mert én akkor azt hittem, hogy a csempészésekre vonatkozó kérdések is elterelő kérdések! Hogy a tiszt valójában bizonyos emberek, bizonyos kapcsolatok után kutat! És most végre meg akartam tudni mindent pontosan! Erre kiderül: olyan dologért bűnhődöm három évtizede, amiért mások nem bűnhődtek, és nekem sem kellett volna bűnhődnöm! Ezt nem tudom megemésztem, ezt nem fogom megemészteni soha!

Már bánom, hogy ebbe a kérdezz-felelek játékba belementem.
Már kezdem bánni, hogy az egész könyvbe belementem.
Vannak dolgok, amiket talán jobb, ha soha nem tud meg az ember.

Igaz: bizonytalanságban élni is nyomasztó lehet. De a valóság néha elviselhetetlenebb még a bizonytalanságnál is.
Mindezt elmondanám, de továbbra sem jutok szóhoz. A máskor oly fegyelmezett Grosics kiabál, veszekszik, dohog.

E beszélgetést követően, 1985. április 17-én Bécsbe utazom, az osztrák—magyar VB-selejtezőre, majd Prága felé veszem az utam, hogy a jégkorong-világbajnokság nyitányát megnézzem.
Amikor hazaérkezem, ismét Grosics számát tárcsázom.
Hiába tárcsázom. Nincs otthon.

Később, a vejétől tudom meg: kórházba került, súlyos az állapota. Valószí­nűleg felizgatta magát és… Agyérgörcse van.

,

.

„KISZÚRNAK EGY-KÉT TAGOT, ÉS…”

.

Két bőrönd hajszálrugó…
De miért éppen Grosicsot kapták rajta?

Hiszen az akkori időkről mindent tudó Barcs Sándor is azt mondja:
— Nézze, sokáig hivatalosan megtűrt dolog volt a csempészés. Nem volt határ. Nem mondták meg, hogy mi az a mennyiség, amelynél többet nem lehet behozni…

Barcs történeteket is felelevení­t.
— Nem tudni kitől eredt az ötlet, sokan Puskásra esküsznek, de ők minden nagy mondást és nagy ötletet Puskásnak tulajdoní­tanak. A lényeg az volt, hogy valaki még a magyar határ felé tartó buszban odasúgta a másiknak: „ma passzolunk”. A haditervről hamarosan valamennyi érdekelt értesült. S miközben a sofőr új dalra váltott, a harisnyák ezrei a nagy bőröndökből kis labdányi csomagocskákba kerültek.

A vámterület akkor még egy hosszú felvonulási épületből állt, előtte betonjárdákkal, amelyekből két ajtó nyí­lott: egy kifelé, egy befelé. A bejárati ajtón túl egy hosszú asztal állt, ott folyt a vámolás, a „cuccok”-at a falnak és az ablaknak háttal állva kellett felsorakoztatni. És miközben a már szinte üres bőröndök a pultra kerültek, a pult alatt a már elvámolt játékosok felé megindult az első „labda”, aztán a második…

Máskor meg a csapatot éppen a vám- és pénzügyőrség egyik tekintélyes tisztségviselője vezette a túrán s az ő védőszárnyai alatt még a szokottnál is többet engedtek meg maguknak… Annyi órát, mint akkor, talán még egyszer sem hoztak fel a vonatra. Indulás után annak rendje módja szerint különböző helyekre rejtették a zsákmányt, a vonat zakatolását szinte elnyomta az órák összehangzó ketyegése.
Amikor a vámolásra került a sor, a csapatvezető magához intette a fiatal tisztet:

— Ide figyeljen, csak az én bőröndömet nézzék át, mert a csapat többi tagjáért teljes felelősséget vállalok.

A vámos nagyvonalúan mosolygott, nem nézett ő semmit, szalutált és távozott. Szerencsére.
Nem sokkal később Geller odamerészkedett a főnökhöz.
— Bandi bácsi, tessék már megengedni, hogy a bőröndjét kipakoljuk!
A biztonság kedvéért ugyanis oda dugtak ötszáz órát…

Előfordult, hogy amikor Sebes Gusztávval beléptem a hazafelé tartó vonat fülkéjébe, Sebes éppen nekiütközött az ajtó mellett heverő, hatalmas bőröndnek.
— A fene ezt a csomagot, még valaki elemeli! Mondta és megpróbálta arrébb tenni. Megmozdí­tani sem tudta.
Akkor megpróbáltam segí­tem, hátha ketten többre megyünk, de ketten sem tudtuk megmozdí­tani.
Később kiderült: gépvarrótű volt benne, a „Nándi” rakománya …

Szóval, ilyenek is voltak. De aztán annyira elhatalmasodott a dolog, hogy a párton belül Farkas Mihályt tűz alá vették. Akkor Farkas Hegyi Gyulával, a sportbizottság vezetőjével megbeszélte, hogy egy kicsit levesznek ebből az úzusból. Jó, jó, hozzanak csak, hozzanak, de ezt a nagy, sokezernyi dollárra rúgó üzletelést ne csinálják tovább. Ezt aztán közölték a szövetséggel, mi pedig közöltük a játékosokkal, a klubokkal. De nem vették elég komolyan, nem álltak meg… Csinálta mindenki tovább.

— És miért éppen Grosicsot kapták el?
— … Ilyenkor az szokott lenni, hogy kiszúrnak egy-két tagot, példát statuálnak. Az ilyesmi mindig a pillanatnyi helyzetből adódik. Talán a vámosoknál akkor éppen ők voltak az antipatikusak, ők adták a legkevesebbet…

Hát ennyi.

Hihetetlenül egyszerű és logikus az egész! Egy elvesztett VB, egy megváltozott közhangulat. Egy hüvelykujj lefelé fordul…
Egy embernek befellegzett. Nem az volt az egyetlen eset.

Megkérdem még Barcs Sándortól, hogy szerinte az aranycsapat tagjai miért nem találták meg az életben a helyüket?
— Mert exlex helyzetbe hozták őket, mert ránevelték őket a csempészésre. Mert engedélyeztek nekik olyan dolgokat, amelyeket a törvény egyébként büntetett. Tették ezt fiatal emberekkel, éppen, amikor a karakterük kialakulóban volt. Talán Puskást kivéve, aki eleve kicsit link, de ugyanakkor nyí­lt, szókimondó ember volt, ez az állapot mindenkit megváltoztatott, megforgatott. Aztán befejeződött a pályafutásuk és szembesültek az élettel, eltűntek a pártfogók, megszűnt a kivételezett helyzet… Nem tudták megemészteni. Nem találtak olyan helyet, amely méltó lehetett volna ahhoz a társadalmi pozí­cióhoz, amivel addig felruházták őket. Még egyszer mondom: karakterükben deformálták ezeket a fiatal embereket…

Azt már csak kifelé jövet, magamtól kérdezem: hogy akkor viszont hogyan, milyen jogon marasztaljuk el őket? …

Tehetjük-e csupán őket felelőssé? …

Szerző: Bocsák Miklós

Kiadta: Sport kiadó – 1986

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ