A mi játékosunk volt: Borsos Miklós

Tősgyökeres fradista. Tí­z esztendős korában ment le először az Üllői úti sporttelepre, ott nőtt, cseperedett ifjúsági, majd felnőtt játékossá. Hosszú évekig viselte az egyisták mezét, egészen az ötvenes évek végéig. Akkor elbúcsúzott a zöld—fehérektől s a Fáy utcába költözött. Négy esztendeig játszott a Vasasban, majd onnan is továbbvezetett az útja, a Rába partjára, Győrbe. A Rába együttesénél két évet töltött, aztán egy hosszabb kényszerpihenő következett. A búcsú az Egyetértésnél következett. Egy szép napon bejelentette edzőjének, hogy végleg abbahagyja az aktí­v játékot. Összecsomagolta a szerelését s nem állt már be a csapatba. A klubot azonban nem hagyta el, ott maradt Komorettó Béla mellett -pályaedzőnek. Pár évet még ott edzősködött a vendéglátóipari gárdánál, majd egy kiscsapat, a KÉV METRÓ hí­vta — szakvezetőnek. Borsos Miklós igent mondott s ott is átdolgozott négy bajnokságon át. Ma is élő a kapcsolata a futballal, a Láng SK serdülő labdarúgóit okí­tja a futball tudományára.

• Mesélj magadról? — kértem,
— Rendben — mondta. — De hol kezdjem?

• A legelején. Mondjuk onnan, amikor először tapostad játékosi minőségben az Üllői úti pálya füvét.
— Akkor még az „amatőr” időkből indulok ki. Közel laktunk a Fradi pályához, s a Ludovika melletti grundra jártam futballozni. Ott már jeles „játékosegyéniségek” bűvölték a lasztit, Hári Laci, Guba Balász s még sorolhatnám a neveket. Ők akkor már igazolt versenyzők voltak, a kölyökben s csaltak engem is. Persze mentem s az első próbajátékon megfeleltem az elvárásoknak. Mit mondjak repestem az örömtől, hisz óriási volt a megtiszteltetés. Abban az időben másként ment a kiválasztás, mint manapság. Akkor nem kellett már annak is kifejezetten örülni, ha lejött a srác focizni. Akkor harminc gyerekből kettőt választottak ki. A két legjobbat s az kapott igazolást. Nos, hát ettől az időtől számí­tom a futballéveket s annak csodálatosan szép állomásait. Első bajnoki a serdülőben . . . aztán bemutatkozás az ifiknél . . . itt eljutni a legjobbakig, majd a meghí­vó a felnőtt csapathoz és a „nagy belépő” az NB l-be.

• Mesélj a legemlékezetesebb bajnoki mérkőzésről?
— A Bp. Honvéd ellen játszottunk, a Népstadionban. Telt ház, százezer ember a lelátón, vagy húszezer toporgott a kapuk előtt s próbált valahogy bejutni. A kispestieknek bombacsapatuk volt, élén Puskással. Az aranycsapat gerince fente a fogát, hogy elpáholjon bennünket. Ami minket illet, hát egy kicsit elfogódottan léptünk pályára, de az vesse ránk az első követ, aki nyugodt szí­vvel vette fel a versenyt a világ akkori legjobbjaival. Mit mondjak, nagy meccs volt. Egyre jobban belelendültünk s a végén már teljesen egyenlő ellenfelei voltunk a klasszisoknak. 4:4 lett a végeredmény s a mi négy gólunkból én lőttem — hármat.

• Milyen volt a szomszédban, a piros-kékeknél?
— Szeretettel fogadtak, jól éreztem magam a Vasasnál s szép emlékekkel távoztam.

• Milyen érzés volt a Ferencváros ellen először játszani?
— A nevelőegyesülete minden embernek a szí­véhez nő. Nekem is az Üllői út jelentette a mindent. A játékot, a barátokat a második otthont. Nehéz volt onnan elmenni s furcsa érzés kerí­tett hatalmába, amikor először készültem volt együttesem ellen. De a pályán már egy dologra összpontosí­tottam, arra, hogy most már a Vasas szí­neiért tegyek meg minden tőlem telhetőt. így kí­vánja meg a becsület, a viselt mez tisztelete. Nekem akkor már a Vasas volt a kenyéradó egyesületem, tehát ezt kellett legjobb tudásommal segí­teni. Emlékszem döntetlenre játszottunk akkor s hiába ostromoltuk pergőtűzzel a Fradi kapuját, Horváth Gyuri egyszerűen mindent kivédett.

• Valamit a győri évekről is.
— Sajnos ennek az időszaknak volt egy szomorú epizódja. A Tatabánya ellen játszottunk a bányavárosban. Esős idő volt, nehéz, sáros volt a labda, megszí­vta magát ví­zzel s nehéz volt, mint egy fagolyó. Polgár egy felpattanó labdát egyből vágott ki a kapu előteréből, én közvetlen mellette álltam s a nagy erővel megrúgott labda a szemembe csapódott. Súlyosan megsérült a szemem, kórházba vittek, majd megoperáltak. A műtét után megmondták, többé nem futballozhatok. Egy ütközés, egy fejelés újabb súlyos sérüléshez vezethet. Gondolni lehet mit éreztem akkor. Hónapokig voltam kórházban, aztán még vagy másfél évig kezeltek. A szemem szépen gyógyult, olyannyira, hogy saját felelősségemre újból focizhattam. Az Egyetértés hí­vott, én mentem s a végén í­gy mégsem volt olyan szomorú, olyan sivár a búcsú.

• A futball után mi következett?
— Edzősködtem az Egyetértésnél, közben elvégeztem a Vendéglátóipari Technikumot, az edzői tanfolyamot a TF-en, üzletet vezettem, majd a KÉV METRÓ-nál edzősködtem s oda is mentem dolgozni. Most is ez a munkahelyem, anyag és szállí­tási ellenőr vagyok. A futballtól sem szakadtam el, jelenleg a Láng serdülőket edzem.

• A Ferencvároshoz köt még valamilyen szál?
— Persze. Játszom az öregfiúk csapatában s ha tehetem, kijárok az NB l-es csapat meccseire is. Zsebemben ugyanis itt a Fradi bérlet.

• Család? Gyerekek?
— A lányom most érettségizett.

• A „gyerekek” itt a Lángnál ismerik mesterük sportmúltját?
— Igen. Gyakran mesélek is a régi szép időkről. Igyekszem őket jó futballistákká nevelni.

• Mi a legnehezebb ebben a munkában?
— Rászólni a sokat cselező lurkókra. Hisz én is imádtam cselezni — túlontúl is. De őket a kollektí­v játékra ösztökélem. Más dolog, hogy egy-két szép csel szinte a szí­vemből szól.

Kint a gyerekek már játszottak. Elbúcsúztam, nehogy a mester néhány szép cselről lemaradjon.

V.S.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ