Albert Flórián

Albert Flórián

Ha Albert, akkor Fradi, ha Fradi, akkor Albert – két, egymástól elvá­laszthatatlan márkanév.

Amikor a saját nevelésű Albert Flórián 1958 őszén feltűnt a ferencvárosiak első csapatában, a klubnak olyan szük­sége volt rá, mint egy falat kenyérre. Hosszú évek teltek el az együt­tes legutóbbi bajnoki címe óta, ráadásul az 1950-ben a Dózsába vezé­nyelt gólgyárost, Deákot sem sikerült megfelelően pótolni; az egyik centerjelölt például a hátvédsorban kötött ki.

Albert az idő tájt, 17 éves, és hatalmas tehetség. Benne látják a jövő nagy középcsatárát. Csak úgy rugdossa a gólokat, technikailag kifogástalan, pompásan hozza helyzetbe társa­it is. No és a cselei! 1959-ben már válogatott, még abban az évben mesterhármast lő Jugoszláviának (4-2), a tripláját 1962-ben, a Bulgá­ria (6-1) elleni vb-csoportmeccsen megismétli. Közben az első osztály legeredményesebbje – kétszer is. A várva várt pillanat, a bajnokság megnyerése 1963-ban érkezik el; a Fradi 14 éve vágyakozott erre a si­kerre. Noha a következő esztendők sem mentesek a diadaloktól, kétséget kizáróan az 1966-os és az 1967-es év a csúcs. Albert akkor már Császár, és meg is „koronázzák”: 1967 végén megkap­ja a legjobb európai játékosnak járó díjat, a France Football aranylab­dáját. Abban az évben Magyarországon is a legjobb labdarúgó. 1966- ban az angliai világbajnokságon remekel, aminek köszönhetően 1967 januárjában két hetet tölt a brazil Flamengónál.

Az 1969-es esztendő pályafutása mély-, egyúttal fordulópontja. Klubjával csak har­madik a bajnokságban, és a válogatottal sem jut ki a mexikói vb-re, de ami ennél is nagyobb baj, hogy a koppenhágai világbaj­noki selejtezőn elszakad a térdszalagja, ami érdemben pontot tesz csodálatos karrierje végére. Az utolsó öt év már csak szenvedés a Császár számára: lábadozás, rehabilitáció, formakeresés, egyre kevesebb jó játék, mi­közben a Ferencvárossal és a válogatottal sem tudja hozni a korábbi eredményeket. Végül belátja, hogy eljött az idő a búcsúzás­ra. El kell ismerni, hogy hiányát az FTC és a magyar labdarúgás mindmáig nem tud­ta pótolni.

Az igazi játék még az ötvenes évek elején kezdődött. Kis serdülő labdarúgóként került az Üllői útra.

– Az első emlék, ami az Üllői úthoz köt: a bátyám kézenfogva hozott a pályára és hallottam, amint egy idős szurkoló így förmedt rá: „Miért nem a Honvédba viszi az öcsköst, maga úgy is biztos odajár naphosszat!” Mondtuk volna el, hogy a mi családunk ide vonzódik régóta, és a bátyám csak sorkatonai szolgálata miatt volt „piros-fehérben” … Utána azonban nagyszerűen alakultak a dolgok. Felvettek és hamarosan már meccset is játszhattam. Forró meleg napon – a hátsó pályán, ami akkor még földes volt -, nos, ott játszottunk mi, úttörők. Nagy Gabi, Tarsoly, Száger Gyuri, akik hirtelen eszembe jutnak, együtt játszottunk A szó szoros értelmében, mert már 14-0-ra vezettünk! A nagy melegben nem is erőltettük tovább a góllövést…

Azután évről évre korosztályos válogatottként már látszott óriási tehetsége, gólereje. Érettségiző diákként már futballkatedrát kapott a nemzeti tizenegyben. A karmesteri pálcát két évtizeden át kézben tartotta mind az FTC-ben, mind a magyar válogatottban…

– Néhány év múlva ismét felejthetetlen meccs következett. Egy nappal a 16. születésnapom előtt ifiválogatott lettem! Klubtársammal, Rákosi Gyuszival boldogan húztuk fel a címeres mezt életünkben először. Gyula volt egyébként pályafutásom alatt a legjobb barátom. Sokat voltunk együtt, egy ideig még majdnem együtt is laktunk. (100 méter volt a két lakás között) A pályán is sokszor segítettük egymást, Gyula jó labdáiból számtalan gólt szereztem. Nos, első ifiválogatottságunk után 5 évvel már nagy feladatra készültünk. Az angolok elleni VB-mérkőzésen már mindketten sokszoros nagyválogatottként küzdöttünk hazánk színeiért. Úgy érzem, életem legfontosabb gólját ezen a találkozón szereztem, hiszen továbbjutásunkhoz döntően kellett az angolok elleni siker.

– Sikerből sokat kaptam, de egy nemzetközi és egy bajnoki mérkőzésünk örökké emlékezetes marad. Az 1965-ös torinói VVK-döntőben tudvalevő, hogy 1-0-ra győztünk és ezzel a kupát mi nyertük. A győztes gólt Fenyvesi Máté szerezte, de „igazság” szerint ezt nekem kellett volna megtenni. Az történt ugyanis, hogy Novák beadását már majdnem elértem, amikor az egyik olasz hátvéd átlökött a labdán és a földre kerültem. Már éppen dühösen ugrottam fel, hogy a svájci Dienst bírónak „megmondjam a magamét”, amikor Tüske, aki végigkísérte az akciót, a hálóba továbbította a labdát! Középkezdés előtt a bíró mosolyogva odajött hozzám és elnézést kért, hogy nem adta meg a büntetőt, de a gól, úgy érzi, többet ér…

– Gólból sok volt az egyik emlékezetes FTC – Vasas- rangadón is. A piros-kékek végig vezettek, de mi nem adtuk fel. Két gólt szereztem, és két tizenegyest „harcoltam ki”! Novák Dezső mindkettőt halálos biztonsággal értékesítette, a másodikat a mérkőzés utolsó percében! Nagyszerű mérkőzés volt, a szakadó esőben is jól szórakoztak a nézők a 4-4-es eredménnyel végződött rangadón.

– Fradista pályafutásod egyik legfájóbb pontja mikor ért?
– A Leeds elleni, Népstadionbeli VVK elvesztése, az, hogy még gólt sem tudtunk szerezni – akkor sajnos én sem. A mérkőzés végén Sir Stanley Rous is odajött hozzám, hogy kicsit megvigasztaljon … De még ennél is fájóbb az, ami elmaradt. Az 1967-es bajnokcsapatunknak komoly esélye lehetett volna egy esetleges BEK döntőbe jutásra is. A csehszlovákiai politikai események mindezt meghiúsították. Higgyék el a szurkolók, hogy nekünk a politikai dolgokhoz soha semmi közünk nem volt. Így ez a mesterségesen történő BEK-beli visszaléptetés egy örök fájó pont pályafutásomban.

A nemzeti csapatban is érték kellemetlen élmények a Császárt, erről így nyilatkozott:

– Talán a legfájóbb a chilei VB-n a csehszlovákoktól elszenvedett 1-0-ás vereség. Pedig micsoda jó csapatunk volt! Óriási lehetőség maradt ki ezzel az érdemtelen vereséggel, hiszen ha nyerünk, akár a döntőben is játszhattunk volna. A másik fájó emlék az 1964-es madridi EB. A hosszabbítás utolsó perceiben úgy veszítettünk a spanyolok ellen, hogy előtte nekünk voltak nagy helyzeteink…

Búcsúmérkőzése – Rákosival és Novákkal együtt – egy Fradi aranykorszak jelképes búcsúja is volt.

– A búcsúmérkőzésetekről milyen emléked van?
– A szervezés sokáig tartott, végül az általam javasolt Vojvodina volt a búcsúellenfél. A Vojvodina remek búcsú-partnernek is bizonyult, úgy érzem, hogy a szurkolók nem bánták meg, hogy a találkozóra jegyet váltottak. Egy búcsúmérkőzés mindig fájó, de a mienk ettől valahogy eltért. Nagyon jólesett, hogy vezetőink, egykori edzőink, de még dr. Csanádi Árpád is belátogatott az öltözőbe. Egy utolsó, még játékosoknak járó kézfogás, egy buzdításra szóló mondattal. Felejthetetlen. Mint ahogy a búcsúgólom is: Nyilasival kényszerítőztünk, majd a kapott labdát, a kapunak háttal állva, sarokkal rúgtam a hálóba. Ilyen gólt egész pályafutásom alatt nem szereztem… Bevallom, hogy a búcsúmérkőzésen legszívesebben minden Fradistához külön odamentem volna a lelátóra, megköszönni azt a rajongást, amellyel több mint két évtizeden át elhalmoztak. Csak a szépre emlékezem, s talán a ferencvárosi család sem felejti majd el, hogy volt egyszer egy Albert Flóriánja…

– A televízióban a régi híradófelvételeken az egykori cseleidet milyen érzéssel nézed?
– A régi meccsek nyolcvan százaléka mindmáig bennem él. Emlékszem rájuk, szóval megvagyok az emlékeimmel. Mind a jóval, mind a rosszal. Ami az ilyen filmes visszanézést illeti, jóleső érzés, hiszen szembesülök életem egy-egy szakaszával. Ugye akkor még videó nem volt, így az egykori Csőke-féle sporthíradókból láthatók mindezek. Különösen érdekes szituáció volt, hogy immár futballista fiammal nézhettem ezeket az egykori jeleneteket…

– Líbiai edzősködésedkor mikor ért a legnagyobb öröm?
– Nem túlzás, de amikor hazajöttem és ismét a „saját gyerekeimmel” edzősködhettem. Kiutazásomtól számítva három év telt el, és ismét, az immár ifista korú srácokat kaptam vissza. Bánki Dodót, Horváth Karcsit és a többieket „oltogattam” a futball tudományára. A távolban egyébként nagyon hiányzott az Üllői út hangulata, a mi gyerekeink, a Ferencváros nagy családja. A világ szinte minden részén megfordultam, de a ferencvárosi pálya légköre, a klub iránti szeretet örökké mágnesként visszavonzott. Ez az én világom, ez az én egyesületem, sehol olyan boldogan nem tudnék élni, mint Budapesten. Itt idősnek, ifjúnak Flóri vagyok — és olyan szeretetet kapok, amit a világon sehol sem kaphatnék.

– Ki volt a kedvenc kapusod?
– Mindig csak a Fradi kapusai, hiszen együtt küzdöttünk dicsőségért, pénzért, hírnévért. Az ellenfél kapusoknak pedig én voltam a kedvence – ha nem játszottam…

– Dániai drámai sérülésedről álmodtál azóta?
– Akkor a fájdalomtól vagy 10 napig aludni is alig tudtam, sokat gondolkoztam a jövőmön. Azóta se álmodtam a szerencsétlen és pályafutásomat döntően befolyásoló összecsapásról a dán kapussal. Azért ha „fenn vagyok” néha gondolok rá. Általában arról szoktam álmodni, amiről napközben beszélgetünk. Szóval nincsenek lidérces álmaim.

– Az ötvenedik születésnapodon mi esett a legjobban?
– Az, hogy a régi játékosok megtiszteltek jelenlétükkel. Ismét együtt játszhattam velük az álomvilágban. És ami még ennél is jobban esett, hogy 10 ezer szurkoló jött ki az Üllői útra, hogy bennünket, engem ismét a pályán láthassanak! Az előző napi bajnoki meccsünkön csak nyolcezren voltak…

– Melyik régi világhírű futballistával szerettél volna együtt játszani?
– Puskás és Di Stefano. A sors végül megadta, hogy játszhattam is! Igaz, hogy csak egy németországi öregfiúk Európa-válogatott meccsen… De azért ebben a csatársorban öröm volt játszani: Uwe Seeler, Albert, Di Stefano, Puskás, Czibor! Azért arra is nagyon büszke vagyok, hogy 1968-ban  a Világválogatott kezdő csapatában szerepelhettem Rióban Brazília ellen!

Albert tiszteletére 60. születésnapján szobrot helyeztek az FTC klubház bejáratánál, a márvány dísztáblák elé, így talán feledhető, hogy Flóri sem olimpiai, sem világ-, sem Európa-bajnok nem lehetett. Ő „csak” a Császár! Akiből viszont egy van, és akit az idők végtelenjén át megőriz az emlékezet és a krónikákba arany betűkkel íródik a neve. És nem csak az Aranylabda miatt… A Fradi futballfenoménje volt, klubhűsége pedig szó szerint világcsúcs.

2007. december 21-e óta az Ő nevét viseli az Üllői úti létesítmény.

Az Aranylabda elnyerésének 40. évfordulóján:

(Nagy Béla és Hegyi Tamás írásainak, az Origo interjújának felhasználásával)

9 hozzászólás a(z) Albert Flórián bejegyzéshez

  • NEM LEHET ELÉGSZER LÁTNI A CSÁSZÁR ZSENIÁLIS MOZDULATAIT !
    NEM TAGADOM, HOGY MOST IS ELÉRZÉKENYÜLÖK…

  • SZÁMOMRW ÖRÖKRE A LEGNAGYOBB ! ELKÉPESZTŐEN TUDOTT FUTBALLOZNI!! ERRE NEM IS LEHET SZAVAKAT TALÁLNI !

    MEGGYŐZŐDÉSEM, HOGY HA NINCS A KOPPENHÁGAI SÉRÜLÉSE, MÉG JŐNÉHÁNYSZOR BAJNOKOK LETTÜNK VOLNA V E L E !

  • Ott voltam a számomra különösen “emlékezetes” első felnőtt meccsén 1958-ban és a búcsúmeccsén 1975-ben. Albert góllal kezdődött és Albert góllal végződött…

  • A Császár … a Császár … a Császár … SOHA nem lesz még egy ilyen futballista Magyarországon (sajnos) … egy KOLOSSZÁLIS ZSENI volt … a mai fiatalok el sem tudják képzelni … egy Zidane és egy van Basten egybeoltva … avagy: egy Iniesta, aki egyben Messi is … na, valahogy így tudnám leírni …. a labdával MINDENT tudott … ha olyan napja volt, ember nem volt a Földön, aki meg tudta volna állítani … mert ’59-ben a korábbi világbajnok NSZk-védelemnek, az akkor a világ legszűkebb élvonalába tartozó jugoszláv védelemnek, ’60-ban és ’62-ben az angol védelemnek, ’66-ban a kétszeres világbajnok brazil védelemnek sem sikerült … Azért, szeretnék látni bárhol a világon még egy olyan csatárt, aki 18 éves korában “komplett hülyét” csinál a komplett német és a jugoszláv védelemből … Nem lesz még egy! NEM LESZ MÉG EGY!!! A magyar történelemben egy CSÁSZÁR volt, és soha nem lesz még egy!!!

    • Én csak azt sajnálom, hogy “a” Varga Zolival nem sokáig játszhattak együtt. Ha “ezek” ketten a pályán lehettek volna együtt évekig…Tudásban tehetségben talán Varga mérhető hozzá, de neki nagyon negatív a megítélése az ismert okok miatt.

  • Ott fenn a Császár … aki azóta a Mennyei Világválogatott centere … igaz, idén Di Stefano személyében erős vetélytárs érkezett … nekem már mindig Albert Flórián volt és marad a LEGNAGYOBB!!! Sajnos, elképzelni sem tudom, hogy lesz valaha is magyar játékos, aki az ő zsenialitását, játéktudását megközelítené … 😥

  • Isten nyugosztalja drága Császárunkat…

  • A Császár! Isten éltesse sokáig. 

  • Isten éltesse sokáig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST