Az a csodálatos és szerencsétlen 1970-s esztendő!

12 éves voltam 1970-ben. Mint minden ilyen korú a grundon nőttem fel, ellentétben Nemecsek Ernővel, Bokával és Áts Ferivel mi labdával hadakoztunk és nem kellett a játszóterünket megvédeni. Már kora reggel a grundon voltunk, anyánk ránk adta bátyáink kinőtt klottgatyáját és egész nap kergettük a focilabdát. A grund császára az volt, aki labdát tudott hozni. Neki biztos helye volt a csapatban még akkor is, ha csak arra volt jó, hogy időnként szeretetteljesen megsimogassa a középén jó nagy öltésekkel összevarrt bőrgolyót. A varrás, ha éppen ott találtad el, elég mély sebeket tudott ütni, de ki foglalkozott ilyen apróságokkal? Ha esetleg kivérzett, a közelben biztos volt homok, az remek kötszernek bizonyult, csak néhány percig kellett a seben tartani, utána már rohanhattál is vissza a pályára annak tudatában, hogy úgy “bőrözöd” be az ellenfelet, mint Albert Flóri Káposztát, vagy éppenséggel Mészöly Kálmánt.

A napi grundfoci mellett egy közelgő világesemény is lázban tartotta az országot. Annak ellenére, hogy azokban az években még Vargák, Albertek, és Benék kergették a labdát a grundokon, a mexikói világbajnokság szele már minket is megcsapott. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a hatvanas évek végétől már egyre több tévékészülék volt a háztartásokban, és az is egy elterjedt „pénzkeresési” lehetőség volt (legalábbis vidéken), hogy néhány forint ellenében át lehetett menni tévét nézni oda, ahol már beszerelték a “világlátót”. Mivel apám örök életében focirajongó volt (plusz fiatal korában kapus, majd később edző), így a család szűkös költségvetéséből már az 1968-as olimpiára „kisajtolt” egy tévét, természetesen anyám rosszallását közepette. Végül is hárman voltunk gyerekek akiknek valamilyen formában mégis csak biztosítani kellett a szükségleteket, bár mi remekül elvoltunk egy szál gatyában is, csak labda legyen hozzá. Addig nem nagyon hallottunk a világ focijáról, egyrészt jobban érdekelt „kamaszkorunk legszebb nyara”, másrészt a hírek sem terjedtek olyan szélsebesen, mint manapság.

Ennek fényében az 1969. december 3-án történtek sem érintettek meg minket igazán. Azt láttam apámon, hogy egy világ omlott össze benne, és mondott is néhány „keresetlen” mondatot egy akkori mérkőzésről, de 12 évesen még igazán nem nagyon foglalkoztam a marseille-i tragédia okozta sokkal. Így nem is olvashattam az azóta már örökérvényű megállapításokat, melyek a magyar foci egyik legsúlyosabb válságáról szóltak. „Tudjátok mi volt a magyar történelem három legsúlyosabb vereségének a színhelye? Muhi…Mohács…Marseille!” – a Lakat Károly doktorra oly jellemző irónia inkább mosolyt csalt az arcokra, de Mészöly Kálmán rövid summázata, „Mi időnk lejárt” már hűen tükrözi azt a szomorú tényt, mely szerint a magyar labdarúgás 1954-től tartó aranykorszaka, a csehszlovákok ellen elszenvedett 4:1-es vereséggel véglet lezárult.

Miközben a világ labdarúgása a VB-re készült, nálunk szinte „forradalmi” hangulat alakult ki. A magyar foci irányítói egyszerre akartak mindent átszervezni és lerombolni is egyben. A hatvanas évek sikereitől egy kicsit „elkábult” szurkolók meg hirtelen elfordultak a focitól és távolmaradásukkal tüntettek a megbocsájtatlan marseille-i vereségért. A vezetők „lányos” zavarukban a bajnokság átszervezésével próbáltak visszatalálni az Európai labdarúgás élmezőnyébe, de ebben volt egy kis mosakodás is, miszerint azért nem sikerült kijutni a VB-re, mert a klubokban nem megfelelő munka folyt. 1963 után, minden indoklás nélkül újra visszatértünk az ősz—tavaszi rendszerhez. Ezért az 1970-s bajnoki szezon csak félévig tartott és abban tért el elődeitől, hogy két csoportban vívták, oda-vissza rendszerben, s a végén a két csoportgyőztes küzdött meg a bajnoki címért. A helyezések alapján pedig még jutalompontokat is kaptak a csapatok a következő évi bajnokságra.

Brazilia az 1970-s VB-n

Miközben a magyar foci nyalogatta a sebeit, és folyt a félszezonos bajnokság, 1970. május 31-én, Mexikóban útjára indult a „gyönyör”. Annak ellenére, hogy azóta több világbajnokságot kísérhettem végig és volt köztük olyan is melyen hazánk is részt vett, de a mexikói az (pontosabban az 1970-s), mely örökre belém ivódott és örökre megszeretette velem ezt a csodálatos játékot. 12 évesen olyan csodában volt részünk a késő éjszakai órákban, mely a mai napig meghatározza a labdarúgáshoz való viszonyomat. Akik látták az akkori VB-t azok tudják, hogy mi, vagyis inkább kik is okozták az akkori extázist. Ezen a VB-n láthattuk minden idők talán legjobb brazil válogatottját, olyan játékosokkal, mint: Pelé, Gérson, Jairzinho, Carlos Alberto, Rivellino, Clodoaldo, Tostao, Everaldo, a kispadon Zagallo mesterrel. A futball legnagyobb csillagai voltak, a foci istenei, a labda felejthetetlen zsonglőrjei. 12 évesen akkor láttam őket először játszani és bár Peléről már hallottam, de „élőben” akkor varázsolt el először. Simán megnyerték a VB-t, igazán még ellenfelük sem volt, a döntőben játszi könnyedséggel gázoltak át az olaszokon és mivel harmadszor nyerték meg a VB-t, így végleg haza is vihették a Jules Rimet kupát. A brazilokon kívül volt még egy mérkőzés, mely azóta is lázban tartja a foci iránt rajongó szurkolókat: az elődöntőben Olaszország-NSZK 4:3. Sokak szerint (ebben mi magyarok nem tartozunk bele) az évszázad mérkőzésének tartják.

Az olaszok Roberto Boninsegna találatával már a mérkőzés elején megszerezték a vezetést. Bár a németek utána végig nagy erőfeszítéseket tettek az egyenlítésért az csak a rendes játékidő hosszabbításában sikerült Schnellinger találatával. Az igazi drámát a hosszabbítás hozta el. Gerd Müller a 94. percben megszerezte a vezetést is a nyugatnémeteknek, majd az olaszok egyenlítettek ki, majd a 104. percben Riva már 3–2-es vezetéshez juttatta az azzurikat. Hat perccel később Gerd Müller egalizált és amíg a televízió még ismételte ezt a gólt, az olasz középpályás Rivera a 111. percben megszerezte a győztes találatot csapatának. Elképesztő egy mérkőzés volt, két nagyszerű csapat részvételével és olyan zseniális játékosokkal, mint a gólok szerzői akiknek a neve még több mint negyven év után is bizsergető emlékeket ébreszt.

Géczi és Páncsics

Ahogy az előbbiekben már említettem, a VB alatt még folyt a magyar bajnokság. Mintha nem is vettünk volna tudomást róla, mintha így akartunk volna tiltakozni az ellen az „igazságtalanság” ellen, mely Marseille-ben érte a magyar focit. A szurkolók is szép lassan megbocsájtották a kudarcot, hiszen egyre többen jártak újra mérkőzésekre. Csak emlékeztetőül, hogy az 1969-es bajnokság utolsó fordulóját, négy nappal a „jönnek a csehszlovákok” után, soha nem látott érdektelenség (vagy inkább tiltakozás?) mellett rendezték meg. Az Újpest bajnoki címét Csepelen mindösszesen 600 néző „ünnepelte”, de a számunkra egy korszakot végleg lezáró Honvéd elleni találkozót is csupán ezren követtek végig! Pedig az a mérkőzés a Ferencváros labdarúgás egyik legendás alakjának az utolsó fellépését jelentette. Az 5:2-re elvesztett mérkőzésen ült utoljára a zöld-fehérek kispadján Lakat Károly doktor, aki többé már nem ment ki a Fradi pályára. Nem volt búcsúztatás, nem volt ünnepélyes éremátadás, a klub képtelen volt megélni azt, hogy két bajnoki cím után “csak” a harmadik helyen végezzen a csapat.

Nagyon sokáig úgy „tudtuk”, hogy 1969-ben Albert Flórián állt a Lakat mester elleni “puccs” mögött, de ezt éppen a mester fia cáfolta az „Apám regénye” című könyvében: „Nem a Császár, hanem néhány gyalogos, cím és rang nélküli kiskatona buktatta meg.” Albert sérülése után a Géczi Pista által vezetett “csoport” vette át az öltőzőben az irányítást. A belső viszályok és az a tény, hogy a fiatal játékosok egyre nehezebben viselték el Lakat doktor „csipkelődő” stílusát a váltáshoz vezetett. 1970-től már Kalocsay Géza foglalta el a Fradi kispadját. Irányításával megnyertük a „B” csoportot, így reménykedve várhattunk a bajnoki döntőt az Újpesti Dózsával szemben. Bár számomra a lilák mindig is örök ellenfelek maradnak és általában nem jó kedvemben szoktam róluk jókat írni, de az tény, hogy Baróti Lajos edzősége alatt egy olyan csapat alakult ki, mely a meghatározta a hetvenes évek magyar labdarúgását, olyannyira, hogy 1969-től hét bajnokságot nyertek zsinórban, ezalatt hazai pályán csak négyszer kaptak ki, és kereken 500 gólt lőttek! Van olyan focit szerető ember aki nem ismeri a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó csatársort?

Az 1970-s bajnoki címük mégis a szerencsének és a Fradi pechjének is volt köszönhető. Ahogy már említettem, a bajnokság két csoportban zajlott. Az „A” csoportot az Újpest fölényesen, a „B” csoportot a Fradi magabiztosan nyerte, így a szabályok értelmében oda-visszavágós rendszerben döntötték el a bajnoki címet. Az első mérkőzésre 1970. június 6-án, 30 ezer néző előtt a Megyeri úton került sor. Annak ellenére, hogy az Újpest volt az esélyesebb, a 86. percig (!) még vezettünk 2:1-re, a vége mégis 3:2 lett a lilák számára! A majdnem győzelem a „verhetetlennek” tartott Újpest ellen a visszavágóra közel 60 ezer embert csalogatott ki a Népstadionba.

A mindent eldöntő mérkőzésre, 1970. június 27-én került sor. Erőteljes „családi nyomásra” már 12 évesen a Fradinak szurkoltam, de a visszavágóról igazán semmilyen emlékem nincs. Egyszerűen elnyomták a brazilok játéka, így arra sem emlékszem, hogy közvetítette-e a TV, vagy rádión követtük a mérkőzést. Talán csak apám szomorú megjegyzése maradt meg, miszerint „Ha a Császár itt van, biztosan miénk a bajnoki cím”. De Flórinak még a döntő első mérkőzésen elrepedt a lábán a kisujj-csontja, így nem tudta vállalni a játékot. Azt már csak én jegyzem meg (amit akkor biztosan nem mertem volna közölni apámmal), hogy kifogásnak jó volt Flóri hiánya, de a döntőt mégis csak mi vesztettük el, ráadásul úgy, hogy mindkét mérkőzésen nekünk állt a „zászló”, de a mindkét mérkőzésen elszúrtuk a hajrát.

Branikovits László

A visszavágón Branikovits góljával egészen a 72. percig ismét mi vezettünk, de akkor jött az 1970-s esztendő legpechesebb pillanata. Noskó (nála keményebb „favágót” nem nagyon ismertem) tőle szokatlan módon 18 méterről eleresztett egy bombát, amire Géczi Pista rá is mozdult, de Vépi lába „közbeszólt” és arról a már a másik oldalra elinduló Géczi mellett a jobb sarokba pattant! A szerencsétlen gól ellen még a stadion reflektorai is tiltakoztak, hiszen a 80. perc környékén a fele kialudt és emiatt percekig állt a játék. Aztán „sajnos” újra kigyulladtak és be lehetett fejezni a döntőt, mely már nem hozott gólt, így az Újpest tovább folytathatta nagyszerű bajnoki sorozatát.

Mi meg a magyar focihoz hasonlóan tovább ápolhattuk a sebeinket. Az 1970/71-es, újbóli ősz-tavasz rendszerben lebonyolított bajnokságba hiába vittünk magunkkal 8 jutalom pontot, Kalocsay Géza 1970. szeptember 2-án, három egymás utáni vereség után távozott a csapat éléről. Helyét eleinte megbízottként Dalnoki Jenő vette át (3 mérkőzést kapott csupán), majd jött Csanádi Ferenc, akivel újra megtalálta a csapat a régi énjét, de sajnos a végén nem sikerült már utolérni az Újpestet, és 2 ponttal ismét lemaradtunk a lilák mögött. A történelem iróniája, hogy az „öregedő”, átalakuló Fradit éppen Dalnoki Jenő “fiatalította” és vezette bajnoki címre az 1975/76-os idényben, ezzel megszakítva az Újpesti bajnoki szériáját.

Számomra örökké emlékezetes marad az 1970-s esztendő, mely kamaszkorom egyik legszebb nyarát hozta el. Nem úgy mint Hermiennek a csodálatos „Summer of ’42” című filmben, akinek a beteljesült szerelemet jelentette a nyár. Nekünk 1970-ben egy soha nem felejthető világbajnokság jutott Pelével, Riverával és Gerd Müllerrel. És a Fradinak egy pechesen elvesztett bajnokság.

A szívem bármennyire is híve mindennek mely zöld-fehér, de abban az évben mégis csak Pelé jelentette a nyár igazi varázsát.

– lalolib –

7 hozzászólás a(z) Az a csodálatos és szerencsétlen 1970-s esztendő! bejegyzéshez

  • Köszi a kiegészítést lacimadár! Érdekes, hogy bár tényleg nagyon régen volt, de ahogy felsoroltad a neveket, egy-kettő úgy lett egyből ismerős (Rocha, Gallardo, Cubillas).

    Abban is egyetértünk, hogy a dicsőséges hatvanas évek után szép lassan elszaladt mellettünk a világ. Akkor még talán láttuk a hátukat, ma már még távcsővel sem vennénk őket észre.

    • Kedves laolib, véletlenül újraolvasva remek cikkedet, egy kiegészítés: Azért nem emlékezhetsz a bajnoki döntőre, mert valóban NEM KÖZVETÍTETTE a TV! Ez ma hihetetlennek tűnik, de egy Fradi-Dózsa bajnoki DÖNTŐ nem került adásba! Azt hiszem az “odavágó” sem, de ebben nem vagyok 100 %-ig biztos, bár biztos emlékeznék rá! Egyébként tényleg, még hónapokkal később is mindenki Peléről, Tostaoról stb. beszélt, a németek kondijáról, az olaszokról (arról, hogy hol egy Mazzola, hol egy Rivera csak a kispadon ült) … ennek fényében, főleg ’70 őszén már nagyon sivárnak tűnt az a poroszkálás, labdaterelgetés, amit az akkori NB I (a Dózsa kivételével) előadott … persze, ez még fényévekkel jobb volt a mai produktumnál, de az akkor az ADDIGI legsilányabb teljesítmény volt … a fokozatos romlás, süllyedés megállíthatatlannak tűnik … még ezt a mai “színvonalat” is csak nagyon közepes szerb, szlovák, szlovén stb. játékosokkal tudjuk fenntartani …

  • Ragyogó írás, a ’70-es VB tényleg egy csoda volt, bár 10 meccset ha közvetített a magyar TV. Ritkán jön össze ennyi szenzációs csapat. A mi Aranycsapatunkkal vetélkedő brazilok, a fantasztikus olaszok és németek, a kökemény Uruguay (olyan klasszisokkal, mint Mazurkiewicz, Matosas, Cubilla, Rocha stb.), a címvédő és alig gyengülő Anglia, minden idők legjobb perui (Chumpitaz, Cubillas, Sotil, Baylon, Gallardo), bolgár, román, szovjet válogatottja stb. Még a 0 ponttal kieső csehek is ragyogó játékerőt képviseltek, mi aztán igazán tudjuk… Az a cseh csapat klasszisokkal erősebb volt, mint amelyik most az EB-n 8 közé jutott.
    Lalolib! Köszi a cikket és egy megjegyzés: Talán akkor, abban az évben szembesülhetett azzal a magyar szurkoló először, hogy már tényleg nem vagyunk a világ krémjében. Előtte 1-2-3 évvel a mi játékosainkat együtt emlegették a legjobb brazil, angol, olasz, német stb. sztárokkal. ’70-ben kiderült, hogy -senkit meg nem bántva -- mecsoda különbség Gerson, Riva, Overath, Ball stb. kontra Noskó, Füsi, Branikovits stb. Ismét mondom, minden bántás nélkül, de ekkor látszott, hogy a mi NB-1-ünk mellett elszaladt a világ.

  • Kedves Antonio!

    Általában az én memóriámmal szokott gond lenni, ezért általában mindennek duplán szoktam utána nézni, plusz szerkesztőtársaim is mindig lektorálják amit írok (néha javítják is!). Albert sérült volt és nem játszott. Valószínűleg azzal keverted össze, hogy az első mérkőzésen (ahol kikaptunk 3:2-re) játszott.
    Ha részletesen akarsz olvasni a döntő visszavágójáról, itt megteheted:
    http://www.tempofradi.hu/1970-vi-27-ferencvaros-ujpesti-dozsa-11

  • Csak ámulok és irigykedem. Ahogy Pelé a képen felemelkedik a levegőbe! Az is érdekes, hogy egy vereség miért is döntötte a mélységekbe a magyar focit? Kikaptunk egy osztályozón és kész. Ennek még nem kellett volna ilyen káros hatásának lennie. De hát mi magyarok ilyenek vagyunk, mindenből sorstragédiát csinálunk és képtelen vagyunk túllépni a vereségeken.
    A focink is olyan mint a történelmünk.

  • Csak az nem érti,hogy mit jelentett az 1970-s vébé a világ focijának aki nem láthatta még azokat a meccseket! Persze mindenki a brazilokat éltette, de a németeknek és az olaszoknak is remek csapatuk volt. Pelé és a többiek tény, hogy a mindenki fölé emelkedtek és talán olyan csapat soha nem is lesz mint az a győztes együttes.
    Nem akarok vitába szállni, hiszen biztosan jobban tudjátok, de én úgy emlékszem, hogy Albert játszott a bajnoki döntőn.

  • Most már értem, hogy az öregem miért emlegette oly sokszor azt a VB-t! Nagyszerű kis emlékezés, ha elmegyek apámhoz meg is mutatom majd neki.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 10.24.18:55 EL csoportkör CSZKA Moszkva-FTC (TV:Sport1)
Következik: 10.27.17:15 MOL Fehérvár-FTC (TV:M4sport)
Következik: MK 10.30. 12:30 BKV Előre-FTC (TV: -)
Következik: 11.02.17:00 FTC-Mezőkövesd (stream:M4sport.hu)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST