Dorog és Torino között

Mészáros József

Mészáros József a VVK győzelemről.

A Manchester United elleni harmadik VVK-mérkőzésünket közvetlenül követő percek hangulatára emlékezem. 2:1-re győztünk, kivertük a kupaküzdelemből az angol bajnokot. Nem szégyellem bevallani, hogy úgy, ahogy voltam, ruhástól ugrottam be a fiúk közé a Népstadion öltözőjének kis medencéjébe, az örömben s a vízben lubickoló játékosok közé.

Jóformán még ruhát sem cseréltem, amikor igen kellemetlen hír érkezett — de csak hozzánk, vezetőkhöz, az öltözőbe: a csapat terminus-nehézségei miatt egyetlen mérkőzésen kell eldöntenünk a VVK sorsát a Juventus ellen, méghozzá Torinóban. Keresem a szót, amivel leginkább jellemezhetném a hír nyomában feltoluló érzéseimet: meghökkentem. Igen, igen, de ez kevés. Megdöbbentem. Jó, jó, de ez meg egy kicsit sok, mert azért magunkban éreztük, hogy szép és fontos ez a kupaküzdelem, de a bajnokságot mégsem szoríthatja háttérbe. Szóval a versenynaptár ziláltsága bennünket is nyugtalanított, ha a győzelmek birtokában el is fojtottuk magunkban ezt az érzést. Kétségtelen, hogy az első percekben dühös is voltam. Hogy a csudába ne, hisz már szinte éreztük a kupa ezüstjének simaságát a tenyerünkön, és akkor egyetlen mérkőzésen, idegenben kell érte végül megküzdeni. Úgy éreztem, hogy hazardírozni kényszerül a csapat: egy lapra mindent.

Ilyenfajta érzések kavarogtak bennem. Aztán persze — mint a magunk mesterségében ez mindig történik — lehiggadtam. A játékosoknak nem szóltunk. A nagy mérkőzés feszültsége még alighogy fölengedett bennük, egyesekben esetleg erős lett volna a hír visszahatása. De nem sokáig húztuk a dolgot. Az esti bankett kellemes légkörében közöltük velük a hírt. Persze, meglepődtek. Morogtak is. Ez természetes. Annál megnyugtatóbb volt a kép a meglepetés elmúltával: Torinóban is kerek a labda, és mi most együtt vagyunk … Nem volt könnyű az út idáig.

Az 1962/63-as bajnokság megnyerése után érlelődött meg voltaképpen bennünk a gondolat, hogy eljött az ideje a nemzetközi porondon is visszaszerezni a régi tekintélyt, jó kupacsapattá kovácsolni a gárdát. És ezt nemcsak mi, vezetők, hanem a játékosok is így érezték. S ez döntött.

A bajnoki küzdelmek során jelentős szerkezeti változáson esett át a csapat, és — legjobb hagyományaihoz híven — saját nevelésű játékosok adták ennek az újonnan kialakult együttesnek a gerincét: Albert, Varga, Rátkai, Juhász és a többiek. Persze, úgynevezett hiányposztokra igazolt az egyesület máshonnan is játékosokat — például régebben Fenyvesi dr.-t és Mátrait —, akik azután vezéregyéniségei lettek az FTC-nek. Mégis, a Fradi-hagyomány, hogy a csapat gerincét és a friss erőket elsősorban saját házunk táján keressük, olyan tehetségeket hozott felszínre, akikkel megkísérelhettük nehezebb nemzetközi feladatok megvalósítását is.

És miközben előre néztünk, kicsúszott a kezünkből az 1963-as, egyfordulós bajnokság.

Ma sem értem, mi történt Aczéllal azon a bizonyos 1 : 2-es szegedi mérkőzésünkön. Úgy indult, hogy gólokkal nyerünk. Flóri pompás jobb-felső sarkos lövése az első félidő 15. perce táján — és vezetünk. Aztán egy egészen ártalmatlan labdára Aczél kilép — nem ugrik! Lép! Szép tempósan — a jobb kapufa mellé vagy két méterre. Lehajlik, hogy magához ölelje. Már a kezében is van — és most következik az az érthetetlen pillanat —, amikor kigurul a tenyeréből az egyik szegedi csatár elé. A kapu üres 1 : 1. És — persze a Honvéd elleni 2 :7-tel a hátunk mögött — megzavarodtunk. Vesztünk. No, seibaj. Dorogon azért egy pontot csak összeszedünk. Fenyvesi Jóska az első félidőben olyan gólt lő Ilkunak a hosszú sarokba, aminél szebbet kívánni nem lehet. 1:0 hát megint, és megint ráléptünk a bajnokság küszöbére. Aztán meginog a lelkileg-testileg megviselt védelem, és 1:1. Dehát ez is elég. Hat perc van hátra a bajnokságunkig. Egy év alatt a másodikig. Szöglet. Mátrai Sanyi kirúgná a labdát, de az Rákosi hátát éri s onnan Szuromi elé pattan 7—8 méterre a kaputól, és — 1 : 2. A Győr a bajnok.

Hát bizony nem volt valami szívderítő látvány az öltözőnk ezután a mérkőzés után. Nem, nem veszekedtek a fiúk. Ha jól emlékszem, én is csak inkább némán bámultam magam elé, nem fért a fejembe

De a labdarúgás egyik nagy vonzereje éppen az a rendszeres, egészséges megújulási készség, amely a vérbeli játékosokban és vezetőkben egyaránt megvan, és amely akármilyen vereség után is új sikerek záloga lehet.

Mi, ez után a kudarc után az 1964-es VVK-ra összpontosítottunk.

Eleinte — a Brno ellen — még zötyögött a gépezet. Idehaza nagynehezen megrúgjuk a “kettest”, odakinn már inkább csak arra ügyelnek a fiúk, hogy idejében elkapják a lábukat. Ki is kapunk 1:0-ra. A Wiener SC más fejezet. Tudom, az osztrák labdarúgás színvonala visszaesett, de a WSC éppen ebben a helyzetben bizonyítani akart. Késő ősz volt. Kitűnő formára futottak fel. Bécsben kikapunk 1: 0-ra. Minimális vereségre is állítottuk be a taktikánkat. Az itthoni 2:1-es győzelem azonban, amely harmadik mérkőzést jelentett, már nem így volt “betervezve”. (Ezután a mérkőzés után szövődött benső barátságunk Fortuna istenasszonnyal. Tudott dolog: háromszor sorsoltunk harmadik mérkőzésre a VVK során, és mind a háromszor mi nyertünk, itthon játszhattuk a döntő találkozót.) S jött a harmadik WSC-mérkőzés. Esti meccs, ítéletidőben: ömlik az eső, szélrohamok vágják a vizet a játékosok s a nézők arcába. És — ez is ennek a játéknak a titkai közé tartozik — kitűnő mérkőzéssel hálálja meg a csapat a nézők önfeláldozását: eddigi legjobb játékunkkal 2:0-ra győzünk. Továbbjutottunk.

Jött az úgynevezett holtidény s ezt valahogy át kellett hidalni, hiszen kora tavasszal, amikor még nálunk alig “érzik” a játékosok a labdát s a pályát, Rómába kellett látogatnunk. Ilyen áthidaló feladatot szolgált afrikai túránk. Megjártuk Szenegált, Libériát, Algírt és Tuniszt: öt győzelem, két döntetlen. 1965 elején kilenc játékosunk többek között Albert, Juhász, Karába, Páncsics — bevonult katonai szolgálatra, és márciusban nélkülük futott ki a csapat abba az olimpiai stadionba, ahol hosszú évtizedek után 1953-ban győzött először az olasz válogatott ellen (3:0-ra) nemzeti válogatottunk. Juhász és Karába katonai szolgálata ellenére bekerülhetett a csapatba: amikor csak tehették edzettek a laktanyában is.

A csapat szeret este játszani. (Gondolom, csaknem mindegyik.) Van az esti mérkőzéseknek bizonyos serkentő varázsa. Hozzájárul ehhez a friss, a nagyvárosok nappali párájától, gőzétől és füstjétől mentesebb levegő, s talán ez teszi, hogy az idegek megterhelése sem olyan nagy, mint a kánikulai délutánokon. Gyorsabban “kapcsolnak” a játékosok.

Rátkai László

Nos, bár két kitűnőségünk, Albert és Rákosi hiányzott a csapatból, mégis fordulópontnak látom ezt a márciusi, római estet. Itt kóstolták meg játékosaink, milyen nagy siker idegen pálya idegen közönségét a magunk oldalára állítani. Itt bizonyosodott be, hogy ez a Fradi taktikailag beérett, és — szerintem — itt lett teljes értékű csatáregyéniség Rátkai Laci.

A felfedezés öröme kivételes öröm. Laci római játékának láttán én ilyesfélét éreztem.

Mire e sorok napvilágot látnak, az ő jövője, jobbra vagy balra, már valószínűleg eldőlt. Most, a könyv születésekor, nagyon aggódom érte.

Huszonegyedik évének elején járt a fiú a római mérkőzés idején. Az FTC neveltje. 1964 nyarán kupamérkőzést játszott Martfűn. Egy összecsapás: a martfűi kapus Laci lábára vetődik, de olyan szerencsétlenül, hogy Rátkai térde megsérül: porcleválás. Még az őszön megoperálják. Kitűnően. S amilyen karakán kis legény, ahogy lehet, tüstént kemény edzésbe fog. És jön nagy római pillanata: a kapásgólja. Az első félidő dereka táján Fenyvesi kitűnő beadására pontosan érkezik, és operált lábával ragyogóan eltalálja a labdát: gól! Ez volt a mérkőzés fordulópontja. Ekkor állt át mellénk a közönség, és ettől kezdve “tisztelt” bennünket az AS Roma. “Tüske” nagyszerű második gólja végleg biztosította győzelmünket. (A kettőre az egyet néhány perccel a befejezés előtt kaptuk. Persze — mint a gól általában — ez sem jött jól, de tudj’ isten, valahogy nem izgatott. 2:1-re győztünk.)

S most ugrom kissé az időben, mert Laci történetét ki szeretném kerekíteni.

Bilbaóra és Manchesterre a fiatal játékos büszke lehet. A csapat taktikai terheinek egyik fő hordozója volt. Korát meghazudtolóan higgadt. És Manchesterben megtörténik vele a baj: egy hirtelen mozdulat s már csak azt látom, hogy a földön fetreng. Senki nem volt a közelében, látnivaló volt hát, hogy saját szervezete mondott csődöt. Ismét a térde. Azóta laborál. Zalka Andris speciális gyógytornát állított össze számára, különleges térdgumit is kapott. Talán az idei ősz visszahozza közénk.

Itthon — Alberttel és Rákosival kiegészülve — egészséges önbizalommal állunk már ki az AS Roma ellen. Volt abban a csapatban egy nagy játékos: a nyugatnémet Schnellinger. (Olvasóim közül bizonyára sokan ismerik a nevét s látták játszani a világválogatottban Anglia és később Jugoszlávia ellen, Mészöly oldalán. A csapat egyik legjobbja volt. Minden világranglistán “helyezett”.) Schnellingerék — védekező taktikájukkal — eleve föladták a harcot a Népstadionban. Ki is kaptak 1:0-ra.

És következett a Bilbao. Csupa baszk játékossal. Igen büszkék arra, hogy ők nem vásároltak még soha senkit, az egész csapat saját nevelésük. Első mérkőzésünkön, itthon, nagy nehezen 1:0-ra győztünk. De nem csüggedtem.

Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam, hogy ilyen rosszul mi mégegyszer nem játszhatunk.

Bilbaóban egy körülbelül ötvenezres, hihetetlen hangerővel, pillanatnyi megállás nélkül buzdító emberkaréj és zuhogó eső várt bennünket. (Ha száraz az idő, a spanyolok akkor is alaposan fellocsolják minden mérkőzés előtt a füvet: megszokták a csúszós talajt.) És jött Varga Zoli 25 méteres bombagólja.
Az első félidő 15. perce táján tervszerűen előkészített támadás fut végig a pályán. Albert a felezővonalnál kapja a labdát. Egyből teszi a jobbszélső helyén álló Vargának, aki megiramodik, és közben az összekötő helyére húzódik be. Hirtelen átteszi a bal lábára a labdát és a kapujából kissé kimozduló Iribar fölött 25 méterről a hálótartó vasat találja el belülről, olyan erővel, hogy a labda ugyanolyan messze pattan vissza a vasról, mint amennyiről Zoli rálőtte. Sokan nem is vették észre, hogy a labda benn volt a kapuban. A bíró szerencsére nem volt közöttük, és azonnal középre mutatott. Tehát összesítve 2:0-ra vezettünk. Az én órám már túljutott a 45. percen, amikor egy szögletrúgás utáni kavarodásnál kiegyenlítettek a spanyolok. (Összeredmény még mindig 2:1 a javunkra.) Aztán jött a II. félidő, amikor a spanyolok rúgtak még egyet: 2:1 a javukra, és összeredmény 2:2. Nem tellett többre az erejük-ből. (A mienkből sem.) Sorsolás. És — mint már mondtam — Fortuna a mi kezünket fogta: a harmadik mérkőzés Budapesten. Ide már egy magát megadott Bilbao jött vissza. Közepes játékkal is 3:0-ra vertük őket.

Ezután került sor az igazi kupadöntőre: a Manchester United elleni találkozónkra.

A két és fél millió lakosú Manchester hatalmas gyárváros, az angol labdarúgás egyik fellegvára. Mert errefelé az igazi foci Észak-Angliában terem: a Liverpool és az Everton neve talán elég bizonyíték erre. És a Manchester két héttel előbb fejezte be — győztesen — az angol bajnokságot. Mindennek a tetejébe egy rosszul sikerült túránk alig egy esztendős emléke is élt még az angolokban. Bennünk is. (Egy harmadosztályú csapattól is kikaptunk.)

A VVK küzdelmei során is “futott” nekik: az előző fordulóban az FC Strassbourg-t, ezt a jónevű francia együttest 5:0-ra verték a saját otthonában. Mindezek után érthető hogy nem kis önbizalommal vártak ránk. Lapjaik egyöntetűen legalább 3—4 gólos hazai győzelmet jósoltak. Igen udvariasan és szertartásosan fogadtak bennünket. A város polgármestere külön; az ő fogadásán, a mérkőzés napján, délben, többen is értésünkre adták, hogy igen örülnek jöttünknek, remélik, jó benyomásokat szerzünk a városban és az országban. Remélik továbbá, hogy nem tör majd le bennünket a kelleténél jobban a vereség, hiszen a Manchestertől kikapni 3—4 góllal igazán nem szégyen … Mr. Busby, a csapat müncheni repülőgép-szerencsétlenségét kivételes szerencsével túlélő, kitűnő vezetője is ilyen eredményt várt a csapatától. Illetve a miénktől.

Kutatok az emlékezetemben: vajon melyik magyar pályához hasonlíthatnám leginkább a manchesterit? A mai első vonalbeliek közül egyikhez sem. Az angol profi klubok ugyanis futópálya helyett ülőhelyekkel szegélyezik a gyepszőnyeget. (Mérlegük szempontjából ez nem közömbös: a klubok részvénytársaságok.) Már egymaga ez is nyomasztja az embert. Nem beszélve arról, hogy milyen közönség üvölt, kerepel, fütyül, szirénázik bele közvetlenül a játékosok fülébe, áll, jobban mondva ül ugrásra készen közvetlenül a partvonal mellett.

Novák Dezső

Zsúfolt nézőtér előtt, fültépő zajban fut ki a két csapat, és ahogy ez ilyen légkörben mindig történik, viharos hazai támadások söprik végig a pályát. Ez a labdarúgás kétszerkettőjébe tartozik: kihasználni a hazai pálya nyújtotta lélektani lehetőségeket, és lerohanni a megfélemlített ellenfelet. Így telt el az első húsz perc. Akkor jelentkeztek az angolokon az idegesség első jelei, akkor kezdtek rájönni, hogy ez az FTC nem az a tavalyi. . . Ami pedig felettébb kihozta őket a sodrukból, az Novák Dezsőnek az első félidő dereka táján 22 méteres, szabadrúgásból elért bombagólja volt. Pillanatnyi síri csönd követte, hogy utána kettőzött erővel törjön ki a vihar.

A Manchester kitűnő labdarúgói ezután a gól után döbbentek rá, hogy ez a találkozó mégsem hasonlít a strassbourgi sétához. Óriási nyomás nehezedett ránk: ki is egyenlítettek. Igen jól jött a félidei lélegzetvétel. Nem a testi fáradtság, hanem a lelki prés miatt. Ezen kellett lazítani a szünetben.

Mert egy meglepetés azért ért bennünket Manchesterben: a “fair play” hazájában a pálya s a nézőtér külön-külön veszélyt jelentett játékosaink testi épségére. A pályán példátlan durvaságok sorozata, a nézőtérről meg közben üvegek, fémpénzek röpködtek Mátraiék felé, akiknek így nemcsak a labdára és a lábukra, hanem arra is ügyelniük kellett, hogy időben kapják el egy-egy feléjük röpülő tárgy elől a fejüket. Odáig fajult a helyzet, hogy a bíró figyelmeztette a rendezőket, hogy ha a dobálás nem szűnik meg, lefújja a mérkőzést.

Rákosi Gyula

Minden találkozónak van lélektani fordulópontja. Ennek is volt. Akkor, amikor az angolok akik közben 3:1-re elhúztak, s már-már úgy látszott, sikerül nekik talán háromgólos előnnyel is fordulniok, kifulladtak a nagy erőfeszítésben, mi pedig ezt a megtorpanást tüstént kihasználtuk. Rákosi vagy 17 méterről rászúrt egy labdát. A kapus elnézte és 2:3. A váratlan gól megzavarta az angolokat, feljöttünk, és három perccel a befejezés előtt csak a szerencse mentette meg őket az egyenlítést jelentő Albert- góltól.

Úgy érzem, ezzel a mérkőzéssel a csapat nemzetközi beérésének egyik jelentős szakasza zárult le. Úgy készülhettünk a budapesti visszavágóra, hogy “most jövünk mi”- És mint ilyenkor rendszerint történik: nem “jöttünk”. Bár minden megvolt: hallatlan akarás, becsvágy, jó erőnlét, képesség, a közönség buzdítása — görcsösen játszottunk. Az angolok Pestre is magukkal hozták túlzott keménységüket és magabiztosságukat, amelyet a Law-hoz hasonló világklasszisokra építettek. Az igazi meglepetés számunkra a kapusuk volt: Manchesterben bizony gyengélkedett, azt hittük, hogy csak lőni kell neki. Ehelyett — ahogy mondják — “kivédte a szemünket”. Még jó, hogy Novák Dezső tizenegyesét mégsem … Maradt az 1-0 és jött a sorsolás a harmadik mérkőzésre. A WSC és a Bilbao után most harmadszor.

(Vallok: Arról a röpke párbeszédről, amelyet — a sorsolás eredményére várva — az öltöző sarkában magammal folytattam.

„Kihívjátok a szerencsét, Dodó, kellett volna még egy gólt rúgni, ez az igazság. Kizárt dolog, hogy harmadszor is nektek kedvez az a földobott pénzdarab. Igaz, volt szerencse is abban, hogy eddig jutottunk, a csapat összteljesítménye alapján ez mégis reális. Csak most, most valóban kellett volna még egy, egyetlen egy gól. Odakinn kettőt rúgunk nekik, itthon egyet, azt is tizenegyesből. Ilyen ez az átkozott foci. Kiszámíthatatlan, felfedezhetetlen, kiismerhetetlen . Hihetetlen kihatású semmiségeken múlik. Ne filozofálj — gólt kellett volna rúgni. Még egyszer Manchester: — képzeld el”)

Ebben a pillanatban robbant be az öltözőbe Éry Jósika, a labdarúgó szakosztály akkori titkára: „Budapest! Budapest!! Budapest!!!”

Karába János

A Körúttól a Stadionig sokszor álltak meg a járművek ezen a szerdai napon. Alig lehetett bejutni a pályára. A közönség nagyszerű összefogását már az öltözőben érezte a csapat. Még kinn sem voltunk, de már “szikrázott a levegő” a pálya fölött. És ezúttal bizonyítottunk: közönségünk, az angolok és Fortuna előtt is.
Gondolom, sokak számára feledhetetlen marad Karába Jancsi harmincméteres gólja. Előttem a kép: az angol kapus a bal kezére támaszkodva ül a földön és néz az égre, mint aki azt mondja: nem igaz. És közben 80 ezer ember újjong. Jobbkor nem “sülhetett el” Jancsi lába A „Tüske” második félidei gólja, az más. Az már egy lehiggadt, a feladatához teljesen felnőtt gárda nagyszerű összmunkájának a gyümölcse völt: 2:0. De az angolok még ekkor sem vették tudomásul vereségüket, hajtottak. Szépítettek is 2:1 lett a végeredmény.

(ide kattintva meghallgatható a rádiós közvetítés részlete)

Találkozóink az angol bajnokcsapattal tehát sikerrel zárultak s szétfoszlattak egy legendát is: az angol “fair play” legendáját. Nem szemrehányásnak szánom én ezt a megállapítást, csupán leszögezem: lehet, hogy valamikor Anglia labdarúgói a legsportszerűbb, legtisztább eszközökkel játszottak. Ma nem. Ahogy már nem a legjobbak nem a legfairebbek sem. Ami nem zárja ki, hogy még azok lehetnek.

Bevezető soraimban már megírtam, hogy mi, vezetők, már — tüstént a mérkőzés után — kinn a pályán megtudtuk, hogy Torinóban egyetlen mérkőzés dönt a VVK sorsáról. A játékosokkal a Gorkij fasori ÉDOSZ-klubhelyiség éttermének csillogó esti fényeinél, dús asztal mellett közöltük. Nem mondom, egyiknek-másiknak a torkán akadt a falat, de a vége az lett, hogy “nincs semmi baj, Dodó bácsi, onnan hozzuk a kupát!

Ez is maradt a csapat hangulata.

Nekem a torinói Stadio Comunale felejthetetlen emléket jelent. Itt játszottam először az utánpótlás válogatottban, és most edzőként látom újra viszont. (Az akkori mérkőzésen 3:0-ra kikaptunk.) Minden labdarúgó, minden vezető és minden szurkoló ilyen-olyan mértékben babonás, van valami kabalája. Nem kell ezt szégyelni, hozzátartozik szinte a játékhoz ez az emberi gyengeség. Azon a bizonyos utánpótlás-válogatotton tele voltam lámpalázzal, akartam nagyon, de hiába. S az emlék most — ne nézzenek le érte — szorongást váltott ki belőlem …

No, de félre a töprengéssel: a Juventus a két héttel előbb befejeződött olasz bajnokságban az ötödik helyen végzett s aki ismeri az ottani erőviszonyokat és légkört, amelyben egy-egy bajnokság lezajlik, tudja, hogy ez a helyezés rang a javából. (Azóta, augusztus 20-án, a Népstadion közönsége is láthatta, milyen gyorsasággal, nagy technikai és taktikai felkészültséggel játsza ez a csapat a jellegzetes olasz “catenaccio”-t.) A bajnoki küzdelmek lezáródása után pedig átrándultak Franciaországba: két mérkőzéssel még tartoztak, középcsatárukért, Combinért. Szóval kicsit “lazítottak” a nagy idegfeszültségű bajnoki küzdelmek után, de azért játékban maradtak.

Nekünk viszont kissé megkeserítette a szánk ízét az MTK elleni 4:2-es vereség. Főleg az enyémet, hiszen a felelősséget ezért elsősorban nekem kellett viselnem, mert hat játékost pihentettem egyszerre ezen a találkozón. Az adott helyzetben meg kellenett tennem. A magyar bajnokság második, őszi fordulója éppen indult, a VVK-ban pedig a döntő előtt álltunk. Erre kellett hát összpontosítanunk.

Czeisler Lajos, az olasz labdarúgás kitűnő ismerője, az olasz válogatott egykori szakvezetője és Solti Dezső, az Inter vezetőségének tagja igen hasznos szaktanácsokkal segített bennünket. De akárhogy is: idegen környezetben egyetlen mérkőzésen dönteni egy ilyen jelentős kupa sorsáról, nem kis erőpróba.

Az olaszok késő este kezdik nyári mérkőzéseiket. Részint a klíma miatt, részint, mert addigra elcsöndesül az üzleti élet, szórakozni akarnak az emberek. Nos, június 23-án, este fél 10-re összegyűltek vagy 35 ezren.

Furcsa mérkőzés volt. Nem volt jellegzetes kupadöntő. Mit értek ezalatt? A kupaküzdelmeken általában, döntőiken különösen, inkább küzdelem van, mint játék. Ez a torinói mérkőzés pedig szép, sportszerű játékot hozott s ami a legfontosabb — győzelmet.

Fenyvesi Máté

És itt hadd ejtsek egy-két szót Fenyvesi Mátéról. A labdarúgás kedvelői és szakemberei egyaránt úgy ismerték es ismerik, mint az önuralom, a kitartás, a lelkiismeretesség megtestesítőjét, aki, miközben megtartotta a helyét a labdarúgás élvonalában, a „dr.” két kis betűjét is odaverekedte a neve elé. Nos, az apró és hallatlanul munkabíró balszélső az elmúlt évek során mind a csapatban, mind a válogatottban jobbára taktikai feladatokat oldott meg: zavarta az ellenfél csatárait, és hozta fel a labdát. Volt olyan szürke időszaka is, amikor már kiöregedéséről beszéltek. Máté az elmúlt egy-másfél év alatt mindenkire rácáfolt. Úgy hiszem, saját magára is. Színesedett a játéka technikailag s ezzel egyidejűleg helyzetfelismerő képessége nagyszerűen megnőtt, gólerős csatár lett belőle. S mivel nagy a rutinja, a legjobbkor, azokban a bizonyos kritikus pillanatokban működnek a legjobban a reflexei, akkor rúgja — vagy fejeli — a góljait. (Fiatalok! Hadd árulkodjam Fenyvesi dr. edzésmódszerének egy részletéről: képes akár százszor is gyakorolni egy rúgásfajtát vagy egy cselt, hogy agyában és izomzatában rögzítse a helyes mozdulatot.) Bécsi fejese válogatottunknak a világbajnoki tizenhatos döntőbe szóló belépőjét jelentheti, torinói fejesgólja pedig ezen az estén tette fel a pontot az “i”-re.

Ma még nem tudom, mi lesz a csapattal, ha a deresfejű fiatal, Mátrai Sanyi egyszer “leszerel”. Igazi vezéregyéniség a pályán. Szinte párhuzamosan Fenyvesivel, az ő játéka is megszínesedett, s ami a posztján a legfontosabb, biztonságos, nagyvonalú lett. (Híres becsúszó szerelései iskolát teremtettek.)

A világ labdarúgó szakembereinek két kiválósága kísérte leginkább figyelemmel a magyar labdarúgás fejlődését a II. világháború után: az egyik Pozzo volt, az egykori nagy olasz válogatott, az Orsik, Meazzák, Piolák egykori kapitánya, aki az 1952-es helsinki olimpia idején az otaniemí táborban szó szerint azt mondta Hidegkúti Nándinak, hogy “ez a torna a tiétek, és ti lesztek az elsők, akik legyőzitek Angliát saját hazájában …” (Igaz, a svájci világbajnokság biztos győztesét is bennünk látta.) Pozzo szerint a Juventus még ma is a magyar Károlyt tartja minden idők legjobb edzőjének, (a harmincas években dolgozott náluk) és innen a nagy tisztelet, amelyet Torino labdarúgásunk iránt érez.

Sir Stanley Rous 1933-ban jött először Magyarországra egy magyar—olaszt vezetni. Ezen a számunkra szerencsétlen találkozón törte el Korányi a lábát (s vesztettünk ezért 1:0-ra) és itt ismerkedett meg labdarúgásunkkal az akkor még nem “Sir” Rous. Annyira megtetszett neki a játékunk, hogy amikor három évre rá ő lett az angol labdarúgó szövetség titkára, megszervezte válogatottunk szigetországi látogatását. Miközben nálunk még nagyban folyt a vita a WM-rendszerről (érdekes: a legnagyobb visszahúzó erőt az FTC és a válogatott akkori legnagyobb egyénisége, dr. Sárosi György jelentette a vitában, konokul ellenzett minden korszerűsítést), a szigetországi válogatott már régen ezt játszotta, és nagyhírű középcsatáruk, Drake vezérletével 6:2-re lehengereltek bennünket. (Sárosi Gyurka mégsem tágított …) Sir Stanley azonban a londoni 6:3 alkalmával lett a magyar labdarúgás örök barátja. A pesti 7:1-et is látta és ez csak megerősítette rólunk táplált, nagyon is hízelgő véleményét.

Június 23-án este “hivatalból” is jelen kellett lennie: ő az UEFA titkára, tehát a VVK szervezésének irányítója.

Kissé fölhevült állapotban voltam, amikor gratulált. (Vállukon vittek körbe a játékosok, a kitűnő svájci játékvezető, Dienst kettős sípjele után. Fenyvesi Máté maga egy fél kört tett meg velem.) Rázta a kezem, aztán hirtelen elkomolyodott, s úgy kérdezte: „Tell me, where is this Varga coming from . . .” (Mondja, honnan jött ez a Varga? …)

Rengeteget kellett volna neki mesélnem az országról, Pestről, a kerületről, a csapatról, a Népliget körüli levegőről, arról a furcsa vonzerőről, amit a mi gyerekeink számára a labda jelent, rengeteget kellett volna, és tudtam volna mesélni neki abban a ritka pillanatban. De ha a legszebb oxfordisággal beszélnék is angolul, akkor sem értett volna meg. Ahhoz, hogy megértsen, itt kellene élnie közöttünk. Pedig a lényegre tapintott. A Vargákon múlik …

Felső sor (balról): Novák, Mátrai, Géczi, Dalnoki, Orosz, Páncsics. Középen: Zalka András szaktanácsadó, Vilezsál, Rátkai, Juhász, Németh M., Perecsi, Horváth L., Aczél, dr. Éry József szakosztályvezető, Balázs László gazdasági vezető, dr. Szellő Ambrus orvos. Elől: Karába, Varga, Albert, Mészáros József edző, Rákosi, Fenyvesi, Dóka György gyúró, Barinka Károly szertáros. Albert kezében a VVK, Mészáros kezében a Zaragoza különdíja látható

Mészáros József

(folytatjuk)


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 07.29. 18:00 MTK-FTC (TV: M4)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FACEBOOK:
HOST
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső utánpótlás emléktornák