dr. Csanádi Árpád

Budapest egyik elővárosának tartott Pesterzsébetről indult. Édesapja sú­lyos baleset következtében korán munka­képtelen lett. Az édesanyja kereste a kenye­ret, a nővér Manci nevelte két öccsét Árpá­dot és Ferit. Igyekezett megfogadni az apai tanácsot, aki sűrűn ismételte:

„Tanuljatok, igyekezzetek, mert csak így tudtok kiválni a többiek közül, így lehet belőletek valaki!” …

S érdekes módon Csanádi Árpád akkor bizonyára öntudatlanul a sportot ta­lálta a legalkalmasabbnak arra, ahol bárki­vel, azonos körülmények között veheti fel a versenyt. A góloknál nem nézik ki lőtte, a gól az eredménynek számít, s a tudás a sport területén az emberek igazi, abszolút fokmérője. Így azután a nagy erőfeszítések árán a gimnáziumba iratkozott Csanádi fiúk délutánonként az Epreserdőn át — természetesen gyalog — indultak a Fradi utánpótlás híres otthonába, a Forinyák ut­cai pályára.

Hamarosan aláírta átigazolási lapját az FTC-hez, (szerk: az amatőr gárdában 1939 őszén szerepelt először). Eredetileg már 1944 augusztusában bemutatkozott volna a Ferencváros profi csapatában is, de egy rendhagyó eset meggátolta mindebben …

A Fradi már leutazott Debrecenbe az esedékes bajnoki mérkőzésre. A csapat döbbenetére távirat várta Csanádit: a sportvezetés letiltotta játékát, mivel főiskolás akkor nem szerepelhetett az NB I-ben!

Azután elérkezett a tényleges bemutatkozás ideje. Rövid budafoki kölcsönjáték után (az Ő színeikben mutatkozott be az NB I-ben) visszatért az Üllői útra, ahol éppen egy örökrangadón viselhette először az első csapat zöld mezét. (Érdekes, hogy utoljára is az MTK ellen szerepelt …)

Jó fejjátéka volt, nagy munkabírással rendelkezett, kitűnő volt a helyezkedési készsége. Erre szüksége is volt, hiszen gyorsasága, fordulókészsége csak átlagosnak számított, így a jó helyezkedés sokszor kisegítette. Kedvenc posztjaként a középfedezetet emlegette és főleg azt szerette, ha támadó feladattal bízták meg. Az 1947-es Húsvéti tornán, a Rapid ellen mindezt kiélvezhette. Két nagyszerű fejesgóljával a tornagyőzelem egyik fő részese volt. Részese volt az FTC első repülős túrájának, a híres mexikói portyának is. Labdarúgó pályafutásának csúcsa az, hogy tagja lehetett a Fradi 1948/49-es híres bajnokcsapatának! A 30 mérkőzésből 21-en szerepelt, mindenkor legjobb tudása és Fradi szíve szerint.

Az 1949-es örökrangadó előtt a pályán ő köszöntötte a csapat nevében a jubiláló MTK-t. Ekkor már társai Árpádot egyik szószólójuknak, a csapat „tudósemberének” tekintették. 1949 nyarán még ott volt az MTK-t és az Újpestet legyőző Népszava győztes ferencvárosi gárdában. Azután keserves időszak következett: súlyos porc-sérülése leparancsolta a pályáról, 1950 őszéig nem is szerepelhetett hivatalos mérkőzésen. Egyébként 27 évesen már Csanádi Tanár úr, élete egyik kedvenc helyén, a Testnevelési Főiskolán Labdarúgás c. szakkönyvén dolgozott. Az igényes mű minden szakember imakönyvévé vált, amit 15 nyelvre (még Japánra is) fordítottak le.

1957-ben más jellegű könyvvel jelentkezett. A címe a Fradi-fiúk Ausztráliában! Hogy hogyan került Csanádi Árpád a Fradi-fiúkkal Ausztráliába?

*

1953-től a Kinizsi szaktanácsadójaként dolgozott Sós Károly mellett. Afféle menedzserként a nemzetközi kapcsolatok építése és a játékosszerzés is a feladatai közé tartozott. 1957-től egy évig vezetőedzőként is szolgálta az Üllői útiakat. A Csanádi vezette FTC a 4. helyen végzett az egyidényes tavaszi bajnokságban, majd következett az említett ausztrál túra, amely ötvenhárom napig tartott (ez a klub történetének leghosszabb portyája) és 17 mérkőzésből állt! A portya létrehozása is Csanádi nevéhez fűződött. A Fradit 1957 őszén a dobogóra vitte, a harmadik helyen adta át a csapatot utódjának. 1961-ben újra szaktanácsadóként tért vissza a klubhoz.

Ő az egyetlen a klub történetében aki ferencvárosi futballistából NOB sportdiplomata lett és akit korai halála után a NOB az Olimpiai Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki!

A labdarúgás vonzotta a sporthoz, egyik kedvenc tanára dr. Mező Ferenc keltette fel érdeklődését az olimpiai mozgalom iránt. Az 1928-ban Amszterdamban rendezett olimpia szellemi aranyérmese rendkívüli hatással volt rá, az ötkarikás játékok, az olimpiai versenyek valósággal szent ügyet jelentettek számára. Munkássága mind szélesebb körre terjedt. Történészként doktorált, az olimpiák történetéből írta diplomamunká­ját. Első alkalommal 1948-ban még az olim­piára készülő magyar sport egyik szerény segítője volt. De 1952-ben már a magyar küldöttség technikai vezetőjének tisztét lát­ta el, s így tulajdonképpen senkit sem ért váratlanul, hogy — újabb olimpiai közre­működések (Melbourne és Róma) után — 1962-ben a sporthivatal elnökhelyettesévé nevezték ki.

A helyzet valahogy úgy hozta, hogy mindig Csanádi Árpádra várt a legnehezebb, a legfelelősségteljesebb feladat. A nagy csalódás, az 1954-es labdarúgó világbajnoki döntő után például a rádió alkalmi kommentáto­raként higgadtan, őszintén beszélt a kudarc okairól. Később 1966-ban az eddigi legna­gyobb és legjelentősebb magyarországi sportesemény, az Atlétikai Európa-bajnokság alkalmával a szervező bizottság elnöke volt, s a rendezvény sikere nagymértékben emelte a magyar sport, hazánk tekintélyét. Münchenben az izraeli csapat szálláshelye ellen elkövetett terrorakció után a televízió kamerái előtt egyenes adásban kellett meg­nyugtatnia az itthon aggódókat, s egyben kiállt az olimpia folytatása mellett.

Munkálkodásom egyik legnagyobb, legdöbbenetesebb élménye Münchenhez fűződik — emlékezett Csanádi Árpád egy beszélgetés alkalmával. — Amikor az izraeli sportolók gyász-szertartása során Avery Brundage elnök a hivatalos kor­mányszervekkel történt előzetes megbeszé­lés nélkül emlékezetes bejelentését tette az olimpiai stadionban: „The Games must go!…” A játékokat folytatni kell!… Ez mindennél jobban tükrözi az olimpia ere­jét, népszerűségét. De arra is utalt, hogy ennek a napjainkban már az egész világot megmozgató, a földkerekség legjobb spor­tolóit békés versengésre szólító versenyek­nek egyre több nehézséggel, a sport ma már hallatlan népszerűségét kihasználni igyek­vők mesterkedéseivel, más mellékkörülmé­nyekkel kell megküzdenie. De a múltban sokat, olykor joggal bírált NOB Moszkva előtt is bátor kiállással, elveihez ragaszkod­va hű maradt az olimpiai eszméhez. Az öt­karikás verseny a világ sportjának igazi, csodálatos ünnepe maradt.

Ezt szolgálta tiszta szívvel Csanádi Ár­pád, aki egyébként csaknem két évtizeden át tevőlegesen vett részt a nemzetközi sport­mozgalom irányításában. Innsbruckban, a tiroli városban rendezett első téli olimpián, választották a NOB tagjai sorába, majd kétszer, 1975-ben és 1982-ben került be a végrehajtó bizottságba.

— Valaha fiatalabb éveimben úgy tekin­tettem erre a testületre, mint az istenek ta­nácsára — emlékezett egy ízben ezzel kapcsolatban. Később meggyőződtem róla, hogy itt is csak emberek tárgyalnak, bár az olimpia kérdéséről döntenek. Megtisztelte­tés számomra, hogy a magyar sport képvi­seletében olyan köztiszteletben állt férfiak után, mint az alapítók közé tartozó Ke­mény Ferenc, vagy professzorom Mező Feri bácsi volt, dolgozhatom az olimpia jö­vőjéért.

Ebben a munkában nem ismert fáradtsá­got.

A megválasztását követő sajtóértekezle­ten Avery Brundage még a nevét sem tudta kimondani. „Mr. … Magyarországról”. Majd segélykérően fordult kísérői felé és nagynehezen ejtette a betűket egymás után: „Kszanadi…” S az ismeretlent alig négy évvel később az olimpia jövőjét formáló testület, a programbizottság vezetésével bízta meg.

A következő elnök Lord Killanin, a moszkvai Nagyszínházban elhang­zott búcsúbeszédében egyetlen munkatár­sát nevezte meg csupán, köszönetet mond­va: „Árpád Csanádi”-nak… A NOB mai vezetője, Jüan Antonio Samaranch egyik első tevékenységeként Buda Istvánnak, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének meg­értő támogatását igyekezett megnyerni ah­hoz, hogy a magyar sport engedje át az olimpiai mozgalomnak.

Dr. Csanádi Árpád azonban csak tiszteletbeli alapon, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalta el a NOB sportigazgatói feladatkörét, amelyet tulajdonképpen már 1978 óta — Lord Killanin időszakában is — ellátott. Két író­asztala volt. Az egyik Lausanne-ban, éppen az egykori elnök, Avery Brundage dolgozó­szobájában, a másik Budapesten, a Rosenberg házaspár utcában. Mind sűrűbben került két tűz közé, hiszen a közvélemény túlzottnak ítélte az olimpia műsorát, gigantizmussal vádolták az olim­piát. Ugyanakkor viszont a nemzetközi sportszövetségek, esetenként egyes nemzeti olimpiai bizottságok, újult erővel ostromol­ták a program-bizottságot. A műsoron le­vő sportágak szerették volna bővíteni szá­maikat, ágazataikat, mások pedig mindent elkövettek, hogy saját sportáguk is az olim­piai családba tartozzék. A döntés, valamint az olimpiai játékok teljes technikai előké­szítése és ellenőrzése a magyar sportvezető kezében volt. Ahogyan a betegágyához Bu­dapestre látogatott J. A. Samaranch elnök mondotta:

„Csanádi Árpád az olimpiai mozgalom legfontosabb embere”

… mind­ezt a LAOOC (Los Angelesi Olimpiai Játé­kok Szervező Bizottsága) vezetői is alátá­masztották, hiszen Csanádi Árpád teme­tése napján 24 órán át lobogott az olimpiai láng a Los Angeles-i Coliseumban, s a vá­rosi tanács ülésén egy perces néma felállás­sal adóztak a magyar sportvezető emléké­nek.

„Csanádi Árpád segítsége nélkül nem végezhettünk volna ilyen eredményes munkát, egyetlen más embertől sem kaptunk ennyi hasznos útmutatást” — mondotta a gyászszertartásra is ellátogatott Charles Cale, a LAOOC egyik elnökhelyettese. Hallatlan munkabírásával, mindig, minden esetben rendkívül korrekt magatartásával vívott ki ilyen tekintélyt, megbecsülést. Az egyes kérdésekben kialakított álláspontját cáfolhatatlan érvekkel, ha kellett angolul, franciául, németül, oroszul bizonyította. Saját álláspontjához becsületesen ragasz­kodott, rendkívül sportszerűen tudta megértetni magát mindenkivel. Ha kellett kor­mányfőkkel, sportvezetőkkel, sportolókkal, de még az egyszerű szőlősgazdákkal is.

A „Doktor úr” ahogyan Szigligeten a hegyközségi társulásban szólították, tenyér­nyi kis telkén ugyanis szőlőt művelt. Borának zamatát diplomák sora bizonyította. A szőlőművelés és az utóbbi évtizedben megkedvelt tenisz volt a két igazi passziója. Teniszütője ki tudja hányszor utazta körül a földet, hiszen szerelését mindig, minden­hová magával vitte.

A sportigazgató nemcsak hirdette a sport, a mozgás hasznosságát. Mindemellett fá­radhatatlan volt, s mintha csak érezte volna, hogy sietnie kell. S hogy sietett!… Órarendes naptárába szálkás betűivel jegy­zett fel minden találkozót és soha semmiről sem feledkezett el. Rendkívül pontos, mondhatni kínosan precíz ember volt. Környeze­tével, munkatársaival éppoly igényes, mint saját magával szemben. Akkor érezte iga­zán jól magát, ha a nap huszonnégy órájá­ból legalább húszat munkával töltött. S az utóbbi években, amikor tulajdonképpen kettős feladatot látott el, két embernek is becsületére váló munkát végzett, a magyar sportvezetés elnökhelyetteseként és sport­igazgatóként. A Mi újság?…” kérdé­sünkre többnyire így válaszolt: „Jól va­gyok, mert nagyon jót dolgoztam…”

A munka, az igazi önzetlen ténykedés volt életeleme. A gyógyíthatatlan betegség talán már korábban kikezdte szervezetét. December 11-i névnapja után már csak gyűszűnyi saját termésű szigligeti borával koccintott: „Valami gyógyszer tönkretehette a gyomromat…” — mondta, s dol­gozott tovább. Levelezését még a betegágyán is intézte. Maradék erejét összeszed­ve küzdött a szervezetén mind jobban elha­talmasodó kór ellen. Halála előtt két héttel, hatvanadik születésnapján magas kitünte­tése alkalmával még arra is volt testi és lel­ki ereje, sportemberi önfegyelme, hogy tréfálkozzon és mosolyogjon.

Dr. Csanádi Árpád igaz sportember volt, olyan ember, aki felkészültségével, ember­ségével messze túllépett határainkon, s elismerést, megbecsülést szerzett hazánknak…

A Nemzetközi sportvilág kegyelete

Miután közel 20 éven keresztül utaztam vele együtt a világban, stadionról stadionra, mindenhová, ahol a nemzetközi sportélet örökérvényűségévei találkoztam, nehezen tudom elhinni, hogy Csanádi Árpád valóban elindult utolsó útjára. Akik közel álltak hozzá, tudják, hogy ő most viccesen gúnyolódna bánatunkon. Mégis, nincsenek oly kedves szavak, amelyekkel megfelelően ki tudnánk fejezni hálánkat e kiugróan magas szintű sportvezetőnek.Ő a legnagyobb könnyedséggel testesítette meg a fiatalságot, az atlétikusságot és az odaadást. Egyesítette magában egy sportoló erejét, egy történész bölcsességét, és a magyar nép minden „joie de vivre”-jét. Amikor megismerkedtünk, nagyon hamar barátok lettünk. 1964-ben választották meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjává, s két évvel később már ő üdvözölhetett engem az olimpiai mozgalom e hatalmas legfelsőbb szervezetében. Ettől az időtől kezdve olimpiáról-olimpiára úgy működtünk együtt, hogy az egyet nem értés legkisebb jele sem mutatkozott közöttünk. Bármihez fogott hozzá, munkája mindig alapos és hatékony volt, s mégis rendkívül egyszerűen dolgozott. Azok a tulajdonságok, amelyek által nemzetközi szintű kosárlabdázó és hazájában válogatott labdarúgó vált belőle, képessé tették arra, hogy felismerje a sportolók és az őket körülvevők — edzők, versenybírók, sportvezetők, újságírók és nézők — igazi igényeit. Irányítása alatt a magyar sportszervezők a világ legkiválóbb sportolóinak is a legjobb versenykörülményeket biztosították. Európa- és világbajnokok sora látogat el ebbe az országba, s mind kiváló eredményeket érnek el. Az a légkör, amelyet az ő elnökletével dolgozó szervezőbizottság teremtett Budapesten 1966-ban, az I. Atlétikai Európa-bajnokság alkalmával, még ma, tizenhat évvel később is élénken él emlékezetemben. Nagy kitartással egyik nemzetközi funkciót vállalta el a másik után — mindegyik többet követelt tőle, mint a megelőző, mindegyik nagyobb felelősséget rótt rá hazája sportjának szolgálatában.

Több mint húsz éven keresztül volt nélkülözhetetlen főtitkára a Magyar Olimpiai Bizottságnak, s lankadatlanul törekedett országa sportpolitikájának sikeressé tételére.Valamennyi kollégája a NOB-ban hálás neki állandó jelenlétéért oly sok bizottságban, különösképpen a Programbizottságban, „Csanádi bizottságban”, így is lehetne mondani. Ennek a bizottságnak 15 éven keresztül volt elnöke. Az olimpiai játékok sikere igen kényessé tette funkcióját, s az ő feladata volt, hogy fenntartsa az egyensúlyt egyrészt az olimpián szereplő sportágak és azokon belül az egyes versenyszámok növelésének általános igénye, másrészt pedig a „gigantizmus” elkerülésének szükségessége között, amely utóbbit elég sokan emlegetnek ebben a vonatkozásban. Tevékenysége igen hatékony volt, akár az Orvosi Bizottságban, amelynek kilenc éven keresztül elnöke volt, akár a Végrehajtó Bizottságban, több mint öt évig, vagy egyebek között, az olimpiai szimbólumok védelmére alakult bizottságban, a NOB és a nemzeti olimpiai bizottságok kapcsolatait összehangolni hivatott bizottságban… Az utolsó négy évben, kezdetben mint technikai tanácsadó, majd mint tiszteletbeli sportigazgató, körültekintő gondossággal kidolgozott javaslataival, amelyek ötvözték a diplomáciai érzéket és a technikai tudást, még inkább hozzájárult az olimpiai mozgalom további erősítéséhez.

Energikusságodért, a közvetlenségedért, a harmónia iránti érzékedért, hiányozni fogsz nekünk, Árpád!

Juan Antonio Samaranch a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke

(A Magyar Olimpiai Bizottság emlékkiadványa, Vad Dezső jegyzete
és a Tempó Fradi Alapítvány gyűjteményének felhasználásával)

5 hozzászólás a(z) dr. Csanádi Árpád bejegyzéshez

  • Hatalmas ember lehetett Csanádi Árpád, méltán lehet rá büszke minden magyar. Az, hogy ízig-vérig fradista volt, hab a tortán!

  • Ma vagy holnap fejezem be a Fradi-fiúk Ausztráliában című könyvét, elképzelem, hogy egy-egy mostani pro licence-es edző hasonló beszámolót írna egy túráról, az milyen lehetne…

    • Milyen? “5 csillagos szálloda, ragyogó körülmények, a csapat elvégezte az eltervezett munkát, soha ilyen jó erőben nem voltak még a fiúk, a sérülések elkerültek/hátráltattak, bizakodva várjuk az őszt/tavaszt, az új fiúk gyorsan beilleszkedtek, a csapat formája mérkőzésről mérkőzésre biztatóbb, nem ártott volna azonban még néhány mérkőzés erősebb ellenfelek ellen, kirobbanó erőben várják a fiúk a rajtot …” Soroljam még? Kívülről ismerem az elmúlt kb. 40-45 év összes magyar edzői lózungját … közben a magyar futball a világ legszűkebb elitjéből sosem látott mélységbe zuhant már vagy 30 éve, és onnan azóta sem sikerült kijönni … Viszont, soha ilyen fényesen nem lehetett megélni a bolhászkodásból, mint ebben a mai (min. 30 éve tartó!!!) posványban …
      Kedves Peti, nemcsak a túrákra (hol vannak ma túrák, hova hívnak magyar csapatot???), a felkészülésre, hanem az EGÉSZ szezonra elmondom kívülről a magyar(-országi) edzők összes paneljét … egy stand-up műsort lehetne ráépíteni … február -- március / július/augusztus: idény eleji forma, még nem állt össze a csapat … április / október: a sorozatterhelés fáradalmai kiütköztek a csapaton … május -- június/ november-december: a szezon végére elfáradt/leengedett/kieresztett a csapat … a mostani kedvencem: “elfogytunk az idény végére” … közben a világon sehol (már a skandináv országokban sincs!!!) évi 3-4 + 1 hónap FUTBALL nélkül! De mi mindig alapozunk, évente kétszer, hogy utána szezoneleji forma, szezonvégi forma, “sorozatterhelés”, és “példátlan sérüléshullám” legyen a nóta vége … A fényes tekintetű Padisahnak ez meg tetszik, mert nem az a baj, hogy zsákszámra önti (pontosabban: ÖNTETI) a pénzt a magyar sportba, ezt épelméjű ember (bocsánat: épelméjű sportrajongó -- a kettő nem ugyanaz 😀 ) csak üdvözölni tudja, hanem az, hogy mindez KÖVETELMÉNYEK, elszámoltatások és felelősök nélkül megy … Itt dől dugába a TAO, ami alapvetően egy jó kezdeményezés, szerintem … és nem politizálni akartam, de ha már ismét így átszövi a magyar sportot a politika, akkor KIKERÜLHETETLEN … NB I-es csapat Mezőkövesden … és lesz megint Felcsúton, esetleg Kisvárdán, Balmazújvárosban … közben Győr, Pécs, Szeged, Nyíregyháza, Békéscsaba, Zalaegerszeg, Kecskemét, Tatabánya (!!!), Salgótarján (!!!) sehol … Hosszú távon ez egy politikai (és sportpolitikai) öngól, de ezzel nem nekem kell foglalkozni, van épp elég erre hivatott (és fizetett) ember … püff, kiadtam a mérgemet … inkább visszamerülök a “régi szép világba” (legalábbis régi volt :smile:), amikor még világszerte tisztelték az FTC-t …. nem Albániában röhögtek rajta … 😥

  • Igzi Fradista volt. 1957 elején, amikor Sós Károly távozott, nem akadt edző, aki vállalta volna a fradit, annyira bizonytalannak látszott minden. Aztán ő elvállalta, először fél évre, majd mégegy félévre. (Tovább nem vállalhatta.) Ő fedezte fel többek között Rákosit, Friedmanszkyt (őt a TF-en).
    Egyébként nagyon kedves, barátságos ember volt. Még gimnazista voltam, amikor ott vártuk vagy kéttucatan, hogy megkezdődjön az edzés. Ekkor jött Csanádi. És minden egyes köszöntést külön viszonzott. Az enyémet is…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FACEBOOK:
HOST
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső utánpótlás emléktornák