Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben II. rész

N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben

II.
„…a lelkem, a lábam és a labda együtt volt”

Az első részként megjelent nekrológ-féleséget Varga Zoltán honlapjára írtam, a halálát követő hét elején, aztán napokig javítgattam, szöszmötöltem rajta, nehezen engedtem el, mert elégedetlen voltam vele már akkor is. Valamiféle tanácstalan bénultság lett úrrá bennem, amikor szólni muszáj, de a szóhiány helyére rendre az üresen kongó „nagy szavak” szöknek csupán, így a személyes megrendültség magánügy marad, a vallomás méltósága – s hitelképessége – pedig végképp odalesz. Mi tagadás: most, hogy e hónapok óta tervezett búcsúzóba belevágtam, hiába próbálom egyengetni, nyesegetni, fegyelmezni hol széttartó, hol döcögős áprilisi mondataimat, látom, ama tanácstalanság szorítása alig-alig engedett, s nemigen lettem higgadtabbá, okosabbá, azóta sem. Vajha pontosabb lehetek e legalább?

Igen, a pontosság lenne a föladat, a legfőbb erény, a prózaíró Illyés, Kosztolányi s Mészöly Miklós hajszolta tökély, a lelkünkben felnőtt, őrzött, dajkált érzés s a kifejezés maximumának súlyegyenlege, aminek föloldhatatlan paradoxonjáról a legpontosabb mondatokat alighanem Ottlik Géza mondta ki. „…ami biztosan van: az érzés. Minél biztosabban van, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosítjuk, annál kevésbé mondhatjuk rá, hogy van” – írta a Buda egyik legelső fejezetében ő, midőn a múlt emlékképeinek megidézésével-megidézhetőségével tusakodott. A nyelv esendőségéről esett szó ekkor is persze, no meg a csendről, a mindenek alján rezgő hallgatásról még, amely a legbölcsebb, nemkülönben a legférfiasabb magatartás fundamentuma – avagy, Ottliknál, a tőkesúlya – talán, a legsűrűbb tudásról, a végső dolgoknak arról a „keserű ismeretéről”, amiről igazán csak hallgatni lehet, de amiről hallgatni lehetetlen, amiről mégis muszáj a beszédet megkísérelni egyszer.

Hiszem, hogy aki a Varga Zoltán-féle – természetesen összetett – történet s jelenség részese lett valamikor, a végső lényegre nézvést aligha tudhat többet ennél. Varga egy érzés volt s maradt nekünk: ez az, ami biztosan van, amit újra és újra megpróbálunk elmondani, pontosítani, s amit tétova szavainkkal újra és újra pontatlanabbra maszatolunk majd. Nincs mentség, ez így lesz, amíg élünk, de tudjuk, más esélyünk nem maradt, föltéve, hogy ennek az életnek az emlékezetével s a tanulságával élni akarunk még egyáltalán.

Nincs mese, a kiinduló pontot el kell fogadni: akiket játéka, személye, küzdelme megérintett, azoknak egy mitológia része ő, a futball nevezetű játék senki máséhoz nem hasonlítható káprázata, s a hajlíthatatlan igazságérzet demonstrációja egy időben, tartás és emlékezet, megfellebbezhetetlen mérték és megtartó tradíció, amit tovább kell örökíteni mindenáron. Róla mesélni kell, mert róla mesélni lehet, sőt róla még lehet mesélni, ezt Darvasi László fejtegette – Lakat T. Károly könyvében – nagyon pontosan, láttuk játszani vagy sem, a szájhagyományban – a futball szájhagyományában – él akár a görög istenek egykoron, s a „mese” ami róla beszél nemcsak lelkünket, de – valóban! – szavainkat is gazdagabbá teheti. Róla mesélni s róla – jó füllel – hallani a csoda, a misztérium emlékezetéből való részesedést jelentheti nekünk, „a megtapasztalt azonosságot, a világgal való cselekvő és misztikus uniót”, amiről meg – ugyanott – Garaczi László írt megszívlelendő sorokat. Az ilyen ember „élete örök harc, az ilyen ember élete […] végtelenül magányos és végtelenül boldog”, teszi hozzá a szerző, s én már-már hinni kezdem, hogy itt – Vargáról szólva – a szavainkkal elérhető pontosság határvidékén járunk valahol. Igaza van e Garaczinak – avagy végtelenül boldog s végtelenül magányos ember volt e hősünk – hadd ne döntsem el hirtelen, ám vallom én is, hogy Varga Zoltán lénye, játéka olyan állapotról való üzenet, amelyben „a világ vízió, nagy történet, megvalósítható s megvalósítandó álom” volt még, s amely a maga feladhatatlan harcát vívja, meglehet, az amennyire üdvös, olyannyira félresiklott modernitás kora óta már. Hisz a csodára való képesség, a mindenséggel való azonosság igényét se Ady, se József Attila, se Weöres, Ottlik vagy Nagy László nem adta fel, amikor a „minden Egész eltörött” vagy az árvaság tapasztalatát fogalmazták, akkor sem, s éppen ez az, amit e hol visszahúzódónak, hol békétlennek – vagy mindkettőnek! – ismert-tartott szőke nyolcas sem volt képes föladni soha.

Tudom, merészek e párhuzamok, de vállalom. Azt, hogy a mai versenysportra, e gyökeresen modernitás korabeli jelenségre így is nézhetünk, meglehet, az én makacsságom csupán, de mit tegyek; ami a gőg, az evilági sikerhajsza, az agresszivitás példája lett egyfelől, az számomra az öröm, a csoda esélyének s reményének is megmaradt másfelől. A sport egy feladhatatlan küzdelem terepe is tehát, az elveszett paradicsom visszavívásának tárgya és alkalma, ahogy az lehet a művészet, vagy a Teremtés tökélyéről való tanúskodás parancsát követő „köznapi” élet is akár. Van úgy, hogy a könnyedség eleganciája vagy a felkavaró katarzis ugyanarról a világról „üzen” nekünk, s e pillanat a mérhető „eredményességgel” sincsen kapcsolatban okvetlenül. Akinek lélek adatott, pontosan érti, miről próbálok beszélni: Puskás Wembleyben lőtt gólja, Papp László öklözése, kacsintása, Balczó futása, Egerszegi Krisztina úszása többet jelentett önmagánál, e pillanatokban nemcsak a küzdelem ethosza, a csoda öröme, de a Rossz szándéka elleni – meglehet, „öntudatlan” – tiltakozás is mindig felragyogott. E káprázatos sportolók persze eredményesek is voltak vitathatatlanul, ám létezésük s küzdelmük formájával épp a „világgal való cselekvő és misztikus unió” már említett igézetét, egyszerűbben: a közösségteremtődés élményét adták meg nekünk, s ez – mondjuk – nemcsak Mike Tysonról nem mondható, de még a világ valaha élt legeredményesebb sportolójáról, a valóban kolosszális Michael Phelpsről vagy a szintén páratlan képességű, de szerethetetlenül gőgös Cristiano Ronaldoról sem igazán. Ők remekül előállított „szerkezetek”, jelenlétük formája az őket előállító gépezet „tökélyéről” üzen, s közösséget nem, csak – nagyszámú s, így vagy úgy, de igen sok pénzt fialó – rajongótábort termeltek vagy termelnek maguknak s „előállítóiknak”, akár a siralmasan tehetségtelen – s persze tisztelhető eredményt sosem mutató – celebek.

Ki volt hát Varga Zoltán? Hiszem, a válaszok valahol e tájt válnak széjjel menthetetlenül. Leszámítva a parttalan rajongás vagy a zsigeri ellenszenv tartalmatlanul egydimenziós módozatait, a Varga-jelenséghez való viszony világnézeti – figyelem: nem politikai! – értékválasztás kérdése ugyanis. Tudjuk, élni kell ugyan valamiből, s a jelentős teljesítményt fizessék is meg tisztességesen – Varga sem gondolta másként! –, de vajon hisszük e, hogy életünk ajándék, s létezésünknek az evilági igényeken túlmutató célja van, vagy pőre jussként, s végső soron a csak materiális – látványosan fölmutatható! – „eredményesség” kihasználandó alkalmaként nézünk az egészre, nos, ez itt a kérdés. Ami 2010. április 9-e után a játékosra emlékezve történt, mintha e két „látószög” összeférhetetlenségét példázta volna, a megrendítő pillanat követelményéhez szabottan többnyire, bár még ez sem sikerült mindenkinek. A sajgó emlék, a szeretet, a veszteség fájdalmának hol keszekusza, hol meg-megbicsakló mondatai emitt, a döbbenetet s ama bizonyos „égi pályát” is szóba hozva minduntalan. Az objektivitás álorcáját viselő rutinszerű lajstromozások amott, sugallva a verdiktet is: Varga „ennyi” volt csupán, amit elért, messze a tehetsége alatt maradt, s ezt csak magának (vagy leginkább magának!) köszönheti, hiszen „ellentmondásos”, „megosztó”, „kompromisszumképtelen”, vagy éppen „nehezen értelmezhető” figura volt ő, béke hát poraira. Voltak, akik méltósággal szóltak a „szakma” részéről is, de akadt „emlékezés”, amit „a játékost kizárólag az elért eredmény minősíti” szemtengelyferdülése uralt minden mozzanatában. Mert hát – eredményességben persze! – hol volt ő Mészölyhöz, Farkashoz, Benéhez, Tichyhez s pláne Alberthez („a Flórihoz”) képest, ezt például a Népszabadság nagytekintélyű újságírója jelentette ki, az elhunytra emlékező, állítólag „fradista” összejövetel szakértő vendégeként. Egyébként is: Varga az Albert-kérdésbe valósággal „bolondult”, s „nem is értem, hogy vetődött fel benne, hogy neki kéne elsőnek lennie” (mármint a csapaton belül létező hierarchiában) – tette hozzá, karba tett kézzel, hátradőlve a széken, lazán elegáns lesajnálását a testbeszéddel is kifejezve tán. Hogy a remek futballtörténeti könyvek szerzője miért veti meg a pár hete halott játékost ennyire, nem tudhatom, de hogy a „célszerűként” (Varga összevissza cselezett, Albert a kapu felé) vagy statisztikaként (Albert több meccset döntött el a góljaival, mint Varga) számon tartott futball-elemek „csőlátása” felől e jelenség megértéséhez közelíteni – illetve: csak így közelíteni! – nem lehet, nos, ezt Hegyi Iván hozzáállása számomra híven fejezi ki. Úgy látszik, a „Varga-titok” egy hasznosság-elvű szemlélet – avagy csak „szakmai” futballszemlélet? – előtt nem fedi fel magát igazán.
Aki csak ilyen koordinátarendszerben gondolkodik – elismerem, a futballvilág kilencvenöt százaléka ezt teszi ma már – meg van győződve ugyanis, hogy végeredményben Varga is csak így gondolkodhatott, illetve így kellett (volna) gondolkodnia, s ha mégse így tette, akkor „bolond” volt némileg. S ha így van, e látószögből nézvést kizárólag egyetlen magyarázat lehet érvényes: hát mit akart ő, miért békétlenkedett, türelmetlenkedett, miért nem tudta a „helyét”, ahogy minden „normális” játékos tudja általában? Hisz ha „normálisan” – szóval az eredményesség tekintélyelvére épült hierarchia szokásrendjét betartva – gondolkodik, tudhatta volna, hogy eljön az ő ideje is. Itt a bökkenő: Varga Zoltán e játékról s a vele egyet jelentő Életről valóban nem így, hanem „másként” gondolkodott! Ez az a „másként”, amiről Lakat T. Károly pontosan érzékel valamennyit, ám erre az érzésre – ami, ugye, biztosan van! – nem merte rábízni magát. A rohamléptekkel készült könyvet (Requiem a nagy 8-asért) – június vége óta – harmadszor olvastam el, s bevallom, egyre elégedettebb, vagy „megbocsátóbb” vagyok vele. Azt, hogy Lakat T. e játék nyíltszívű, már-már őrült szerelmese érdekek nélkül, sosem vitattam, s azt sem, hogy rengeteg tudást – másoknak hozzáférhetetlen – ismeretet halmozott föl róla szerencsés helyzete okán (a csodálatos edző tehetséges ifiként indult fia ő, aki másra nem tartozó beszélgetéseket is „kihallgathatott”), így Varga honi pályafutásáról is. A könyv mégis „hibriddé”, avagy kevert értékrendűvé lett menthetetlenül, megkockáztatom, belőle nem is a „nagy nyolcas”, hanem a szerzőnek a futballhoz s az élethez való viszonya ismerhető meg a legalaposabban. Tudom, nincs ihletett írás – Lakat T.-é nagyon az! –, ami ne a szerzőjéről (is) vallana valamiképp, ám esendő dolog, ha valaki élete – alighanem második – legmélyebb, egyszerre emberi s futball-élményéről beszélve – az édesapjáról írt vaskos kötet (Apám regénye, avagy egy edző a Tizedes utcából) sokkal jobban sikerült! – ennyire meg akar felelni mindennek s mindenkinek. A csodált idol emlékének is, a Vargával egykor s később szembe került játékostársaknak is, meg a „szakmai objektivitás” már emlegetett álorcájának is. Nem akar senkit bántani, rendben van, hogy az ifjú korának hőseiről – s az akkori magyar futballról – magában kialakított képet sértetlenül akarja őrizni, amíg él, még ez is talán, ám hogy ez az egyrészt-másrészt egyensúlyozó ösztönétől is vezérelt igyekezet a megértés valódi esélyét porlasztja széjjel, s éppen a nagyon egyedi s roppant sűrűségű Varga-jelenség merül el a sorok között, nos, ebben biztos vagyok.
Bár a szöveg mindenütt „túlírt” kissé, ritka az a könyv, amelyben a láttató, olykor torokszorító részek, a remekül kimerevített pillanatok, s a már ismerős „értetlenkedő” mozzanatok így váltanák egymást, széjjelrázva az egészet, s ezen még a kilenc „sztár-író” – többnyire jó – fejezetkezdő betétei sem segítenek. Van egy történet még az elején. A tizenöt esztendős ifjak azért nyaggatják edzőjüket, hogy mesélne már: milyen játékos volt a „Vargazoli” néhány évvel azelőtt. Arról szeretnének hallani, aki alig ütötte el a húszat, s akit egyébként napra nap közelről láthatnak edzeni, játszani! Nos, ez az, amit a csoda pillanatának nevezhetünk, az itt elkapott fonalat nem lett volna szabad a szerzőnek elengednie. Ez a pillanat ama „misztikus unió” – a beavatottságra való vágy – origója lehetne, az „ártatlanság korabeli” rácsodálkozásé, amit őriz ugyan az író, s később is fel-felragyogtat még, de amikor – a „szakma” elvárás-horizontjához igazodva – elemezgetni próbál, a varázslat menten odalesz, s fölnő az „értetlenség” nála is. Figyeljünk csak: „…ha Zolinak van türelme és kivárja a maga idejét […] Node ugye, Zoli és a türelem…”; „…nem igazán volt magyarázható, indokolható […] az a forrongó elégedetlenség és lázadás, ami Zoliból áradt”; „…nem igazán lehetett tudni, hogy voltaképpen mi a baja”. A könyv egymástól messze lévő oldalairól valók e sorok, de tartalmuk az egész szöveg fölött ott lebeg, s ugyanazt mondják lényegében – megengedem, itt fájdalommal –, amit Hegyi Iván némi lesajnálással mondott el. S még egy idézet, ami a már szintén említett „csőlátás” csapdájára utalhat: „Biztos, hogy fájt neki [t.i. Albert elsősége], ez szította benne a tüzet. Hiszen ő ráadásul nem az Albert utáni helyet követelte magának, hanem az abszolút elsőséget, de minimum a »döntetlent«.” Félreértés ne essék: Lakat T. Károly nem „sározni” akar, ő s aki a fociban akkor forgott s forog azóta, valóban így látta, érzékelte ezt, még azt sem mondom, hogy – saját látószögük törvényének megfelelve – tévesen, de állítom, Varga személyiségének mélyrétege felől nézve a történetet, mégis tévedés az egész. Hogy miért? Ez az, amit a honi – sőt, nem csak a honi! – futballélet törvényei, lehetséges kérdései s válaszai felől megérteni nem lehet.

Aki elhiszi, elhiszi, aki nem hiszi, nem, de úgy igaz, hogy Varga Zoltán nem akart első lenni ott az öltözőben, s azon kívül, de még az Alberttel való „döntetlent” sem akarta ő. Azt akarta, hogy senki ne legyen „első”, külön jogosítványokkal felruházva, sőt, még ennél is többet. Azt, hogy hierarchia se legyen (!), legalábbis olyan – sunyi igazodást követelő – ne, ami az öltözőkben és környékén – a Fradiéban meg különösen – a hatvanas évekre fokozatosan kialakult. Másmilyen „hierarchia” neki is kellett volna persze! Olyan, ahol a „rangsort” kizárólag a játék s a közösség szeretete, szeretetben összeforrt tradíciója s mitológiája alakítja észrevétlenül, a levegővétel természetességével ható módon, s amit számító individualizmussal fölülírni sohasem lehet. Létezik ilyen „hierarchia” bármely – volt és leendő – klubban, öltözőben? Nem, nem létezik, s nem is fog tán létezni soha, ám a reá való vágynak, igénynek ettől még meg kell maradnia, s kár lenne vitatni, hogy Varga e vágyat s igényt a hatvanas esztendők Fradi-öltözőjében egyre kevésbé fedezhette fel. Úgy érezte, a „létező hierarchia” – Albertostól, mindenestől – épp az ő ideáját, a játék szeretetének vágyát, következésképp a nagyobb közösség örömének esélyét veszi félvállról s fojtja meg végül, s ez volt az, amibe belenyugodni nem tudott. Summa summarum: számára az a világ, amivel napra nap találkozott „rosszul volt berendezve” valahogy, s romló kedélyét az is tetézte még, hogy a rothadást ott kellett látnia, ahol élete értelmének egyetlen lehetséges éltető forrását kellett volna megtapasztalnia. Ezért lett „belül” élve is „kívülálló” ő, ezért nem sörözött, elegyedett, ezért nem voltak csapatbéli barátai igazán, amire a „közeg” megint csak értetlenül nézett, s – valljuk meg – a saját törvényei felől másként nem is nagyon nézhetett.

Mit ír Lakat T.? „…érthetetlen számomra, hogy miért nem fertőződött meg Zoli már a Fradi-évek kezdetén ezzel a Fradi-szellemmel, ezzel az »együtt éljük az életünket« jelszóval”, s ezt úgy érti, hogy míg ők sülve-főve együtt voltak, nem engedték, hogy közülük bárki magányos legyen, s életük szerencséjének tudták, hogy a Fradi-szellem részesei lehetnek, addig Varga érthetetlenül „kilógott”. S mit írt Varga 2008-ban, alig két évvel elébb? Azt írta, hogy a régi Fradi „valami tradicionális titkot, tudást, lelki finomságot, igényességet” jelentett, egy magatartást, amely „a legendából, a szeretetből, a tradícióból, a nemzedékről nemzedékre testált hűségből” állt össze, s hogy ezt ő, ahogy a nagycsapatba került, egyre kevésbé érzékelte már. Ki „fertőződött” hát meg s ki nem? Avagy, miről beszél Varga, s miről a nála öt évvel fiatalabb, a labdát ugyanott – igaz, nem ugyanazon a szinten – kergető, reá rajongva tekintő pályatárs? Mindkettejüknél az emóciók évtizedekkel későbbi rögzítéséről van szó természetesen, ám a különbség éppen ezért szembeszökő (hisz az, hogy a tizenhét éves, a „bejutásra” vágyó ifjú másként érzékelte a dolgokat akkor, mint a már „bent lévő” huszonkét esztendős, még magától értetődő lehetett). Ami a játékosnak kibírhatatlanná lett, az Lakat T. emlékeiben maga volt a csoda ugyanis. Igen, az érzékelésnek, a létezés módjáról való felfogásnak két összebékíthetetlen formájáról van szó már megint. Varga egyre nagyobb csömört érzett, s föl is lázadt aztán, Lakat T. – leírja a könyvben! – életének az 1960-70 közötti évtizedét élné újra, ha tehetné. Történelmet hamisítani nem akar, a kor jelenségeinek egy részét is elősorolja – illetve a „polihisztorrá” ütött Aczél Endrével soroltatja elő –, de nem hagy kétséget: neki jó volt, gyönyörűséggel s – hisz visszahozhatatlan –, nosztalgiával gondol az egészre ma is. Az emlékezés gyújtópontja valahol erre keresendő, mert bizony a tovatűnt ifjúságért csendül itt a requiem, aminek a Fradi, a foci és Varga a legfényesebb csillaga volt (beépült egy generáció életébe, írja találóan), ezért mondtam – elismerem, némileg igaztalanul –, hogy e nagyon őszintének s nagyon szívből szólónak szánt könyv a szerző életfelfogásáról árul el legtöbbet. A pályafutásról sokat elmond közben persze, a játékstílus, a magatartás felszíni jegyeinek jellemzése is remek, ám valami igen lényegesről is tanúskodik az egész. Mintha két „világnézet” közt ingadozna a szerző. Kötődik ugyan a „csodához”, ez a legtöbb – szokása szerint „agyonlelkendezett” – gondolatmenetén tetten érhető, de meg akar felelni a haszonelvűen praktikus – objektív? – „közfelfogásnak” is mindenáron, így a nosztalgiával kell beérnie. Hiába: nem lehet egyszerre egy szájból fújni hideget és meleget! Mert az összes meccs összes mozzanatát őrizheti, tudhat a körülményekről, meg az életrajzról szinte mindent, ha a kor viszonyait adottnak s „járhatónak” veszi (igazodni kellett volna hozzá, hisz más is igazodott!), ha a hatvanas éveket – illetve e hazug, dupla fenekű kornak a materiális „adományait” – nosztalgikus szeretettel dédelgeti, az élet és életút valóságos mozgatói rejtve maradnak előtte. Akkor sosem érti meg igazán – be is vallja egy beszélgetésben –, miért „lépett le” Varga. (Édesapja, Lakat doktor, azt hiszem, értette!) Akkor valóban igaz lesz a mondat a könyv utolsó előtti lapjáról: „…titokzatos és rejtélyes volt az egész élete […] ismerni lehetett, csak megismerni nem”.

Pedig nem volt az sokkal rejtélyesebb s titokzatosabb, mint bárkié. Varga élte az életét, reflektált a környezetére, mint más ember, legföljebb másként, mint az a hatvanas évek Magyarországán szokásos lehetett. Megint mondom, félreértés ne legyen: nem volt „ellenzéki” ő. Igaz – a könyv is utal rá –, irodalmi folyóiratokat olvasott, költői estekre, egyéb művészfélék közé járt rendhagyó módon, ám mindebből legendát építeni fölösleges. Az „átlagfutballistánál” érzékenyebb s eszesebb volt bizonyára, de nem rendszerezett – pláne „rendszerkritikus”! – tudásra törekedett. Az ösztön, ami erre (is) húzta őt, az életrajzi „véletlen” (rajongva szeretett társa az övénél sokkal magasabban kvalifikált család bölcsészlánya volt, Varga a gimnáziumban nem a szorgalmáról lett híres, érthető, hogy a „hátrányt” csökkenteni igyekezett), s az igazság, a tisztaság – szó szerint „gyermeki”, illetve gyermekkorból eredeztethető – szomjúhozásának következménye, kísérőjelensége volt. Az, hogy e szomjúhozás generálta tiltakozó jelenlét felnövésében az öltözőitől eltérő intellektuális-érzelmi élményeknek is lehetett szerepük, alighanem igaz persze, ám tervszerű folyamatra – „önépítésre” – ne gondoljon senki se. A jelenlét formája, a játékhoz való viszony egyedisége s az erre fogékony (szurkoló)közösség közti kapocs a „köznapiság” elleni tiltakozás átélhető „ünnepe” volt a korban, amire nemcsak a közönség, a Vargát rendületlenül figyelő állambiztonság is ráérzett hibátlanul, de a jelenség „politikai olvasatán” merengeni fölösleges. Nem merengett bizony Varga sem, nagyon rosszul érezte magát csupán, a zsigerei jelezték, hogy van „valami”, ami az ő legbensőbb vágyának, szomjának, örömének az útjában áll, aminek nevet adni nem nagyon tudott, de amit meg akart nevezni mindenáron. Belátható: ott, a maga életterében a futball- és életközeget tőle eltérő módon felfogó, érzékelő – nála jó három évvel idősebb –, s akkor már kivételezett helyzetű Albertet „találhatta meg” csupán. Egy alig húszéves ember „tapasztalatával” másra nem is igen juthatott, ám „fölismeréséhez” ragaszkodott, a későbbi korok „titokfejtőinek” igyekezetét is tévútra vezetve kissé. Vargát nem az Albert-Varga história tényeinek elősorolásából érthetjük meg. Amíg így teszünk – szinte minden rajongó, emlékező és szakember így tesz sajnos –, addig csak méricskélünk s veszekszünk ugyanis. Ki volt a jó, a rossz, kinek volt igaza ebben vagy abban a helyzetben, ki volt a konfliktusok kezdeményezője (Lakat T. szerint szinte mindig Varga, s én el is hiszem neki), holott e „módszer” nem sokra vezet, s hogy miért nem, azt éppen Albert vallomása világíthatja meg a legjobban talán. „Nekem soha semmi bajom nem volt Zolival”, hajtogatja ma is, s biztos, hogy igazat mond, hogy benne így maradt – csak így maradhatott! – meg az egész. Hisz ő csak játszott, meccseket döntött el, örült az ünneplésnek, még a szidást, a megalázást (lásd az Aranylabda átadását) is eltűrte néhanap, élt, ahogy akkor neki élnie adatott. Nem tett semmi „rendkívülit”, így azt nem érti inkább, hogy fiatalabb társának – akivel káprázatosan tudtak együtt játszani – mi lehetett a baja ővele. Pontosan azt tehát, amit se Hegyi Iván, se a bevallottan rajongó Lakat T. Károly sem ért igazán.

S nem ért bizony senki, aki a fociról, mint a kor (futball)törvényéhez igazodó játékról képes gondolkozni, kérdezni s válaszolni csupán. Aki így tesz, e „hierarchiába” beállni képtelen emberről, mint „érthetetlen” jelenségről beszél, tegye bár fájdalommal, vagy lesajnálással akár, s azonos lesz a magyarázat is: Varga türelmetlen volt, konfliktuskereső, nemcsak az Aranylabdát, de még Albert Debrecennek lőtt hat gólját is irigyelte talán, nem volt hajlandó semmilyen közösség szabályait tudomásul venni, önmagát ítélte magányosságra – és így tovább. A csapda lényege, hogy – említettem már – a történet e „látószögből” nézvést jobbára csak így értelmezhető, s még azt sem állítom, hogy minden elemében tévesen. Elhiszem, hogy gyakran „túlreagált”, hogy türelmetlennek tetszett, meg azt is, hogy az Albert körül – akkor és ott törvényszerűen! – kialakult ajnározást képtelen volt „bölcsen” elviselni, de azt nem, hogy e látható jelenségcsokor oka Varga eredendően antiszociális hajlamában, vagy jellembéli fogyatékosságában lenne keresendő. Nem volt irigy ember, s a „nagyravágyás”, a „törtetés” formái is elkerülték őt. Játszani akart mindenáron, az ideáját „fogó” körülmények közt, ez igaz, de se a díjat, se a tapsot, se a vállveregetést nem eleve irigyelte mástól, s főleg nem magának óhajtott mindezekből többet. Sőt – bár megfogalmazni aligha tudta akkor még –, éppen e „dolgok” talmisága, bőrén érzett „őszintétlensége” csípte a szemét! Ahogy – elmondta később, igaz, „sarkosan” – a férfiatlan csókolózástól, a hízelgő „zolikámozástól”, meg a naptári ünnepekre „tartogatott” szeretet képmutatásától, úgy a hatvanas esztendők hazugság dúsította levegőjétől – illetve ennek az „elégedettség” közepette alig felismerhető jelenségeitől – is ösztönösen viszolygott. Csak a játék mámora, a csapat s a lelátó önfeledt összeolvadása, az „azonosság, a világgal való cselekvő és misztikus unió” átélhető pillanata, csak az kellett volna neki, amiért ő mindent, de mindent – szívet, lelket, hajtást a pályán, órákig tartó magányos gyakorlást, s vitát, békétlenséget is – megadott, de aminek vágyát a mások szemében nemigen láthatta meg. Nem, hisz az 1956 utáni rend azért tett mindent, hogy a szemek csillogását (mert a forradalom az „azonosság, a világgal való cselekvő és misztikus unió” pillanata is volt bizony!) az öntudatlan önelégültség tekintetei váltsák fel. Új rend lett, ahol majd minden – autó és hétvégi telek, kettős rangadó és táncdalfesztivál – lehetett idővel, de a közösséget összeragasztó s minapi önmagára emlékeztető „misztériumnak és csodának” útját állta a történelem. Varga nem politizált, ám lénye, játéka egy álságos világgal szembeni tiltakozássá lett észrevétlenül, a létező – kisebb és nagyobb – „hierarchia” titkos és szimbolikus „ellenzéke” szinte, aki az álmát fojtogató hazug közegből – aminek az Albert-jelenség csak öntudatlan tükre volt –, mivel „átformálnia” nem sikerülhetett, menekülni akart mindenáron. Menekülni, oda, ahol – így hitte alighanem – nincs ajnározás, ahol érdemtelen előnyök sem lesznek, ahol az ő álmának is biztosan teret ad majd a sors. Nem adott, de nem csupán azért, mert nem sikerült igazán „nagy” csapathoz kerülnie!
Az övéhez fogható álomnak – itt a földön – soha sem ad elegendő teret a sors, az 1968 után „posztmodernre” fordult, mindenre az elérhető haszon szemüvegén át tekintő (futball)világ pedig főleg nem adott. A Varga-féle játéknak – többedszer mondom – nem az „eredményesség” volt az egyetlen mércéje ugyanis. A célja az is volt persze, a gól mámora nála is túltett mindenen, de mégis egy-egy mozdulat tökélye, az évtizedek múltán is fölfénylő áhítat hordozta a lényegét. S erre – illetve, erre a szemléletre! – az új korszak nemigen tartott már igényt (a nézők persze igen, rajongtak érte mindenütt), ahogy az érzékelésnek, a látásnak arra az „élettel egyidős” módjára sem, ami a csoda, a misztérium, a világgal való azonosság esélyének őrzéséhez ragaszkodik, s ami az ő játékszemléletének is a „filozófiája” volt. Mi ez, s miért így alakult ki Varga Zoltánban, csak a történet „egyik fele” rekonstruálható, úgy, ahogy, a „másik fele” – a páratlan képesség – nem reánk, hanem akitől kapta, arra tartozik. Erről az „egyik feléről” Lakat T. – mint a konfliktusok kísérte élet lehetséges eredőjéről – néhány „elharapott” szót ejt csupán, ám Varga a nyilvánosság előtt is súllyal – bár nem részletezve – vallott a históriáról, mi is beszélhetünk róla hát, hisz nem az ítélkezés, hanem a megértés a cél. „Gyerekkoromban elromlott bennem valami”. Ez a némileg önironikus mondat egy tíz éve megjelent könyv (Varga Zoli disszidál) első sorai közt olvasható, ám a Valahol mindig félúton lapjait forgatva egy „kívülálló” számára is összeállhat az egész. Miről van szó? Arról, illetve annak természetesen „összetett” következményéről, hogy a gyermeket fölnevelték, ételt, ruhát adtak neki, de – állítja – sosem szerették a szülei. Az ok: ő nem az apa „vér szerinti” fia volt. 1944 decemberének utolsó napjaiban született, s amikor „világra indult” – március végén, április elején – nemcsak az apa volt távol hosszú ideje már, épkézláb férfi is csak német megszálló volt a faluban, s egy szakaszt épp Vargáék házában szállásoltak el. „Anyám szőkés volt, az apám cigányfekete ember, a testvéreim is. Csak én lettem kese hajú […] Teljesen más voltam, mint a többiek.” Egyedül lett a „furcsa” kis jövevény, még vele azonos évjáratú kortársra sem emlékezett. Csak aki hasonló „szociológiai” s lélektani körülmények közt élt, az érti igazán, hogy ez mit jelentett. A falu „kollektív élettér” volt akkor még, roppant szigorú „erkölcsi” mércével áldva-verve, ott mindenki mindent tudott, vagy tudni vélt – kivéve (talán?) a gyerekeket –, volt „véleménye” is, de mindenki mindenről hallgatott. Az anya s a háborúból hazatért apa is tudta, hogy „mindenki tudja” azt, amiről beszélni nem lehet, de amit a sajnálkozó, vagy kárörvendő sóhajokból, pillantásokból is éreztek – vagy érezni véltek – napra nap, s amitől – a „szégyentől”! – képtelenség volt szabadulni, hisz a letagadhatatlan „bizonyíték” – egy hirtelenszőke, karjaival az anyja s apja felé repdeső kisfiú – folyvást körülöttük lábatlankodott.

„…anyám […] nem úgy szeretett, mint a másik kettőt. […] Próbálkoztam apámnál is, eleinte kerestem, nyomában jártam, hogy venne észre, de később, ahogy tehettem, kerültem.” Ítélkezni valóban tilos, ám tudható, hogy a sors logikája könyörtelenül munkált tovább. Miközben a szülők (gyanítom: kivált az anya!) „szégyenük” – egyben tehetetlen önmaguk! – elől menekültek volna ösztönösen (lehet, hogy – 1951-ben – egészen Budapestig?), az ártatlan fiút a szeretet éhsége s hiánya együtt „nevelte föl”, kint a természetben, ahol a magányra való hajlam s az élet elementáris csodáira való ráismerés áhítata benne örökre összenőtt. „Beleborzongok, hogy jellemem, tudatom, egyáltalán a sorsom is ebből, gyerekkori magányomból következik” – ezt is az említett könyvben írta le, meg azt is, hogy az őt – már Budapesten – elemi erővel megcsapó játékba való belemenekülés-belefeledkezés képességének a forrása is arrafelé lehetett. S itt álljunk meg egy pillanatra. Nem akarok „pszichologizálni”, de az jut eszembe, hogy freudi személyiségelmélet mechanizmusát taglaló Csáth Gézának talán igaza volt. Ő arról beszélt, hogy a személyiség egyensúlyra törekszik mindenáron, s ha az Én-komplex valamelyik összetevője megsérül – Csáth szexuális, egészségi, anyagi, erkölcsi, származási s vallási „komplexekről” írt, de lehetnek más „komplexek” is –, akkor egy másik összetevő, hogy az egyensúly fennmaradjon, hipertrófiás burjánzásba kezd. Magyarán szólva: valamely – akár lappangó – igény, hajlam, adottság „túlfejlődik”, hogy a személyiség önmagával való azonosságának élménye – vagy az élmény illúziója – megmaradjon. E „túlfejlődés” – gondoljunk a „szektás” őrületekre, vagy az anyagi siker hajszolására – lehet torz, de lehet gyümölcsöző is. Nos, hogy esetünkben a gyermek természetes szeretetigénye megsérült, aligha vitatható, s lehet, e kínzó hiányt az ösztön más elemekkel „töltötte fel”. A szeretetre vágyó fiú számára a „mindenséggel” való „összeolvadás”, a teljesség, a „nagy vízió” egyetlen lehetséges átélési és kifejezési tere a játék lett alighanem, ezt őrizte, dédelgette, védte egész életében. E magányos áhítat igénye állandó lett valamiképp, a lélek a külvilágot kizárta szinte, senkit sem utánzott s nem akart hasonlítani senkire. Amikor az ország Puskásékat csodálta, Varga rájuk se nézett – egyetlen Honvéd-Kinizsi meccset látott 1955-ben, véletlenül! –: amíg bent zúgott a stadion, addig ő kint, a lelátó tövében egyedül, önfeledten dekázgatott. Meglehet, játéka ezért lett öntörvényű, csak önmagával azonos, aminek – a reá jó szívvel emlékezők hajtogatják ezt – se előzménye, se folytatása nem volt igazán, összehasonlíthatatlanul egyedi az eredményességtől függetlenül. (Nagyon pontosan írja Lakat T. Károly: a leginkább „vargás” gólokhoz, produkciókhoz szinte játszótárs sem kellett.) E játékban való „hazatalálás-vágy” az öröm felragyogásának, az éden visszavívásának, „rekonstrukciójának” a kapuja volt inkább, üzenet a „lehetségesről”, hogy van világ, ahol az élet rendezett csoda még, s amin a Rossz sosem találhat fogást. Így – hiába tűnik őrültségnek a párhuzam! – Varga Zoltán játéka valóban azt „akarta”, amit Mozart muzsikája, Csontváry színei, József Attila vagy Weöres Sándor versei is „akartak” s „akarnak” üzenni nekünk, s aminek végső lényegéről – erről is volt szó már – valóban csak hallgatni lehet. Ennek így kellett lennie, ha az „alkotónak” – a huszonéves fiatalnak – semminemű tudatos fogalma vagy pontos szavakba ölthető elképzelése nem volt erről az „üzenetről”, akkor is. Nem „tudta”, de „tette” – ahogy Marx mondaná. (Ő is mondott néha jót!)

Azt azonban érzékelte, hogy a – kisebb s nagyobb – külvilág nem az ő szeretetvágyban fogant ideájához igazodva, hanem épp annak ellenében működik, makacs igazságérzete csakúgy e korai tapasztalat nyomán „nőtt reá”, miként személyiségének ama páncélja, ami védte ugyan, de „mozgását” is nehezítette néhanap. Tudható: a zsenik „nehéz” emberek, s Varga sem volt a „könnyűek” közül való. Elementáris tisztaságvágya a gyermeki naivitás s az olykor fölösleges gyanakvás változatait törvényszerűen hozta elő, a harcra az igazáért mindig készen állt, de ahogy – „nehezebb fölfogású” ökölvívóiról! – Papp László szokta mondani: néha ott is be akart fordulni, ahol nem volt sarok. Volt, hogy megértés sugárzott róla, de akadt, hogy – szüleiről, volt feleségéről, egy-egy edzőről, vagy labdarúgóról – a nyilvánosság előtt is brutálisnak tetsző kíméletlenséggel fogalmazott, a hit kegyelme sohasem adatott meg tán neki, pedig amit s ahogy tett az a ránk bízatott Élet szeretetteljes gondozása volt. Varga e „gondozást” játékával s e játék esélyéért való hajlíthatatlan küzdelmével tudta kifejezni egész életében, tudván végül, hogy a (futball)világ igencsak másfele iparkodik, s hogy küzdelmének tétje, nem az „evilági” győzelem, hanem a példa életképességéről való tanúságtétel lehet csupán. „Az én mentalitásom nem erre a világra való” – tíz éve mondta ezt, a magyarországi állapotokra gondolva akkor, nem is sejtve tán, hogy szavainak sokkal mélyebb értelme is lehet. Mert a rezignációval vegyes belátás évről-évre sűrűsödött, néha már a nemzetközi sztárokra is fejcsóválva nézett, de mégis derűvel emlegette föl, hogy egyetlen dologban sohasem csalódott még: a labdában, ami életünk teréhez, a földgolyóhoz hasonlatos, s amit a halála előtti percekben is dajkálgatott. 1968. szeptember 7-én a Honvédnak lőtt szabadrúgásgóljáról mondta talán: „…éreztem a labda ívét, ahogyan megnyestem a labdát. A nézők nem láthatták azt az apró mozdulatot, amivel egy kicsit még változtattam az irányon. A lábfejemnél éreztem, hogy az a csavar, amelyet szántam, benne van a labdában. […] Volt egy pillanat, amikor a lelkem, a lábam és a labda együtt volt. […] A stadionban síri csendben volt negyvenezer ember, de én már feltettem a kezem. […] mindenki hülyének nézett. Aztán a labda vett egy kanyart, és amikor kijött belőle a nyesés, akkor lecsapódott, és »felrobbant« a stadion.” Varga Zoltán utolsó, győzelmet jelentő hazai gólja volt ez, a mérkőzés utolsó percében, a csoda emlékét így hagyta reánk – „a többi néma csend”. A többiről igazán csak hallgatni lehet, ne próbáljuk hát a képet pontosítani tovább.

Illetve, még valamit. Varga – akit 1952-54 táján „kis Puskásnak” becéztek a Károlyi kert grundja körül szájtátva bámészkodók – az imént is idézett Bartus László-könyv más lapjain Puskás Ferencről beszélt. „Közel lakunk egymáshoz. Néha látom sétálni, bevásárolni, akkor odamosolygok, ő visszaint. Tudunk egymásról, ismer engem. Nagyon tisztelem őt, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, ha ő nem kezdeményezi. De nekünk talán nem is kell beszélnünk, szavak nélkül is értjük egymást.” Így volt jól!

(Kortárs, 2011/3)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 09.23. 18:00 FTC-DVTK (Stream:m4sport.hu)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ