Emlékezetes Fradimeccseim 01.

Az első Fradi (Bp. Kinizsi) – (Bp.) Vasas bajnoki mérkőzés a Népstadionban. YSE ezzel a mérkőzéssel indította el a visszaemlékezéseit.

“CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”

1954-ben voltam először Fradimeccsen. Azóta lejátszottak néhány ezret. De mindenkinek vannak olyan mérkőzései, amelyre évtizedek múltán is visszaemlékszik. Lehet, hogy nem is volt jelen, csak TV-ben látta vagy rádión hallgatta. Remélem, más is követi példám, és így egy feltehetően érdekes, de nyilván nagyon szubjektív sorozat alakulhat ki. Mert ne felejtsük el: EGY mérkőzést játszottak le, de az SOK-SOK (abban az időben tízezrekkel is mérhető) meccsemlékké változott.

1/ Bp. Kinizsi – Bp. Vasas 5:1 (5:1). Népstadion, vagy 80 000 néző. (Kettős rangadó második mérkőzése.)
1169. bajnoki mérkőzés, összesítve (számításaim szerint) 2121. mérkőzés.

Ha egy gimnáziumi osztályban néhányan megegyeznek, hogy szombat délben kimennek a Fradimeccsre, abban mi a rendkívüli? Hát csak az, hogy ez 1954 végén történt, és akkoriban szombaton 1 óráig tanítás volt. A meccs pedig délben kezdődött.

Főtt is a fejünk alaposan. Az, hogy testületileg „lelépünk”, megoldhatatlan volt. Egyrészt, mert ennyi „jelen-nem-lét” alaposan feltűnne, és különben is a Gyakorló Gimnáziumban ez nem fért össze a Budapest egész vonzáskörzetéből összeválogatott diákság felfogásával. (Akkor csak a Trefort – adott időben éppen Ságvári – koedukált gyakorlógimnáziuma volt az egyetemnek. 1955-ben aztán gyorsan szétválasztották Apáczaira (fiúk) és Ságvárira (lányok), 12 osztályos iskolaként. De ez nem ide tartozik.)

Szóval főtt a fejünk. Mígnem valamelyikünknek (nem nekem) egy csodálatos ötlet jutott az eszébe. Megkérjük Horváth Pista osztálytársunkat, főzze meg ott tanító édesapját, hogy valamilyen ürüggyel kérjen el bennünket. (Pista válogatott cselgáncsozó volt, később szövetségi kapitány is lett.) Osztálytársunk először szívta a fogát, de ráállt.

Pénteken a nagyszünetben Gyuszi bácsi hívatott minket, és a következőket közölte.

Rendben, elkér minket, DE egyrészt megígérjük, hogy nem rendszeresítjük az ötletet, másrészt a tanév folyamán egyikünk sem fog „csak úgy” lógni. Mi ezt megígértük, és meg is tartottuk.

Így aztán szombaton időben elindulhattunk a Rákóczi úton villamossal a Népstadion felé. Időben odaértünk. Volt még diákjegy, ha nem is sok. (Emlékezetem szerint 5 Ft volt…)

A Stadionban persze már alig volt hely, (az előmeccs lefújására értünk oda, de azt már ne kérdezze senki tőlem, hogy kik játszottak) dehát egy diákot sohasem kellett félteni, besoványkodtunk a fölső sorokba. A játékoskijáró felett voltunk, ha jól emlékszem, az ötös szektorban. A korábbi eredmények alapján a Vasast tartották esélyesebbnek.

Aztán kijöttek a csapatok. A mieink összeállítása (az akkor „hivatalos” WM = 3-2-5 rendszer szerint) ez volt: Gulyás – Henni II, Kispéter, Dalnoki – Szabó L., Dékány – Kertész T., Orosz, Ombódi, Vilezsál, Fenyvesi. (Akadékoskodók kedvéért megjegyezem, hogy akkoriban Fenyvesi még egyetemista (főiskolás?) volt, és Dékány doktorrá avatása is csak 1957 tavaszán volt.) De az még nekem, az akkoriban újonc meccslátogatónak is feltűnt, hogy a felállás más volt. Vilezsál valójában a fedezetsorba hátrahúzódva játszott, Dékány pedig szintén hátrébb, afféle „elősöprögetőt”. Ezzel aztán úgy sikerült megzavarni a Vasast, hogy mi fradisták az örömtől repdestünk.

És most jöjjenek a Népsort tudósítás-részletei, az én kommentárjaimmal:

„A 12. percben Fenyvesi elhúzott Sárosi mellett, puha beadását a menteni akaró Teleki Orosz elől a saját kapujába rúgta. 1:0.”

No. Először is sokáig nem tudták, kiről került a labda a hálóba. Kontha nevét írták ki az eredményjelzőre, aztán törölték, aztán vártak, a végén kiírták Telekit. Én ugyan eleitől fogva arra esküdtem, hogy Ombódi is okvetetlenkedett ott, belepiszkált a labdába, és valójában az ő gólja. Dehát akkoriban hol volt még a videó és a visszajátszás. Én mindenesetre kezdettől fogva Ombódi góljaként tartom számon. Saját magamnak jobban hiszek, mint az újságírónak. Aztán 55 év után hozzáteszem: Sárosi László sem hitte, hogy 1985-ben ő lesz a Fradi megmentője… De ha valaki ezt mondja, kórusban mindenki kiröhögi.

„A 15 percben Kovalik magas labdáért ugrott fel, Orosz támadni akarta, Szilágyi II azonban feltartotta. A játékvezető közvetett szabadrúgást ítélt. Ez Kispéter teljes erővel a Vasas sorfalába vágta, s a visszapattanót Orosz kapásból a kapu baloldalába lőtte. 2:0.”

Ez sem volt mindennapi gól. Mind a Fradi (bocsánat, elvtársak: Kinizsi) játékosai figyelmetlenek voltak. A játékvezető egyértelműen jelezte a közvetett szabadrúgást. Kispéter nem vette észre és rálőtte a labdát. Igenám: de csak a második érintés után szabályos a gól. Ha a Vasas sorfala szétnyílik, és Kovalik sem nyúl hozzá: érvénytelen, ha gól is. Viszont ők sem figyeltek, a sorfal jól zárt, s hogy valamelyik tagját érintette a labda: megvolt a második érintés.

„A 17. percben Kertész jól futott el, pontos beadását Orosz 7 méterről laposan a kapu bal oldalába rúgta. 3:0.”

„A 24. percben Fenyvesi kitűnő elfutás után középre ívelt, és a nagy lendülettel érkező Kertész 5 méterről a bal sarokba fejelte a labdát. 4:0.”

Hasonló szépeket és jókat kívánok a továbbiakban is. Mindkétszer úgy hagyták faképnél az egész Vasas védelmet, hogy öröm volt nézni. (mármint nekünk…)

„A 36. percben nagy védelmi hibából újabb gólhoz jutott az élelmezési csapat. Egy előrevágott labdát Teleki senkitől sem zavartatva próbált visszarúgni, de rosszul találta el, a szemfüles Orosz rácsapott, egyedül húzott vele kapura, s a kifutó Kovalik mellett az üres kapuba lőtt. 5:0.”

Való igaz, a Vasast egyébként a fent említett harcrend (NEM HADREND, de a katonai szakkifejezéseket hagyjuk), vagyis inkább felállás legalább annyira megzavarta, mint a váratlanul bekapott első gól, a védők csak nyomozták az emberüket az első félidőben.

S ráadásul Szabó László olyan csodálatosan irányított, hogy joggal tarthatta az akkori labdarúgó-közvélemény „kis Bozsiknak”.

A félidő végén a Vasas 11-esből szépített, mint utólag kiderült, ezzel be is állította a végeredményt. 5:1. Akkor ott mi megesküdtünk volna, hogy kamu 11-es volt, de magunkban éreztük, hogy – mai kifejezéssel élve – „megadható” volt.

A második félidőre a Vasas „rendezte sorait” – végülis ott is jó játékosok voltak, jó edzővel – de ez csak arra volt elég, hogy az eredmény ne változzon.

Ez volt az a meccs, amelyik végképp elkötelezett a Fradi mellett.

Kis osztálytársi csoportunk 1955-ben még együtt járt a Népstadionba meccsekre, de az Üllői úton sohasem találkoztam együkkel sem. Aztán 1956-ban a focin kívül más is foglalkoztatta az embereket…

- YSE -