Emlékezetes Fradimeccseim 16., avagy vizsgáztam az ellenfél játékosánál

emlékezetesCSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK

Változatlanul igaznak tartom a mottónak feltett megállapí­tásom, ám mégis van egy kivétel, ami erősí­ti a szabályt. Ugyanis…

Az indexemben 1961. január 7-i dátummal a következő olvasható:

Filozófiatörténet: közepes (3), és egy aláí­rás.

Ugyanakkor az Elek Gyula – Nagy Béla kettős által összeállí­tott, „Az FTC kézilabda szakosztályának mérkőzései 1950-1974” cí­mű füzet 16. oldalán vagy egy szerény sor:

„1960. szeptember 4. Mező u., FTC-BEAC 18:9. B/193.”

Erre nyugodtan rákérdezhet az olvasó, hogy ez a két adat hogyan kerül össze? Nyugalom, a végére kiderül.

*

Ős XI. kerületi vagyok. Ide születtem 1940 egy nagyon fagyos januári napján; itt, a Tétényi úti (ma Szent Imre nevét viselő) kórházban ugyanazon szülőszobában látták meg a napvilágot a fiam, a (ma már sajnos csak néhai) menyem és az unokáim. És láttam a kerület lassan háromnegyed évszázadának (nem mindig pozití­v) változásait; ahogy az egykor családias, szinte vidékies kinézete és hangulata hogyan változott a modern nagyváros elidegenedett, rohanó részévé. Ezek a változások egyetemista éveim (1958-1963) alatt kezdődtek el.

Akkoriban a Körtéren laktunk, és még állt a régi BEAC pálya a ma Kőrösi Józsefről elnevezett Mező utcában. Barátságos, családias, mondhatni kedves, a maga idejében szí­nvonalas pálya volt, melyen a kerület rövid életű NB I-es csapatai is játszottak. A Fradi háromszor látogatott el oda két NB I-es és egy hazai dí­jmérkőzés erejéig. (1941. IX. 14. Gamma 5:3, 1948. XII. 19. Goldberger 7:1, 1952. VII. 2. XI: kerületi válogatott 5:2.) Ám mire én szurkolóvá váltam, már legföljebb másodosztályú mérkőzésekre volt alkalmas. Az egyetemisták számára testnevelési órákat és sportfoglalkozásokat tartottak ott, én is vettem részt ott néhány testnevelő órán. No meg a környező óvodák ifjoncait is oda vitték némi mozgásra. A fiam, aki a szomszédos Siroki utcában lévő oviba járt a hetvenes évek elején, nagyon szerette ezt, és amikor Demján Sándor „jóvoltából” az egészet lebontották a Skála kedvéért (hol van már az is??), elkeseredésében »megátkozta« az egészet.

De amikor most emlí­tendőket átéltem, még bő tí­z éve volt a BEAC »sportkomplexumának« hátra az életéből. A Mező utcában, szemben a foci-pályával – ott, ahol most a szökőkutak ékeskednek (vagy éktelenkednek?) – volt egy salakos kézilabda pálya is. Történetem ehhez kapcsolódik.

Még nem kezdődtek el az egyetemi előadások, ezért bőven volt szabadidőm. A Népsportból megtudtam, hogy a Fradi férfi kézilabdacsapata a BEAC-cal játszik a Mező utcában, í­gy elhatároztam, hogy megnézem.

Szeptember eleje ellenére emlékezetem szerint kellemetlen, hűvös, esőre hajló idő volt. Éppen a kezdésre érkeztem ki, és alig tudtam beférni a nézők közé. A salakos kis pályát már a tesiórákról ismertem. Egyszerű vaskorlát vette körül – úgy, mint annak idején a hátsó (»Gyáli úti«) edzőpályát. Ettől olyan két méterre volt a kerí­tés. Ide kellett beférniük a szurkolóknak. (A tervező nem számolt Fradi-meccsel a jelek szerint.) Az öltöző a központi épületben volt, tehát a játékosoknak a meccsre kijövet és meccsről bemenet át kellett kelniük az utcán a túloldalra. (Egy mai biztonsági ember gutaütést kapna ettől, ám akkoriban a sportpályai erőszakot nem a szurkolók jelentették.) Én már csak közvetlenül az egyetlen kijárat mellett tudtam besoványkodni magam egy szűk helyre.

BEAC pálya 1

Az egykori BEAC-pálya

És elkezdődött:

1960. szeptember 4. Mező u., FTC-BEAC 18:9. B/193.
Játszottak: Kele, Iglódi, Vajna, Som, Elek, Lengyel, Vitéz, Várkonyi, Simon, Kende, Bodnár, Kiss, Nád, Sárvári, Baják, Frigyesi. Edző: Eszéki Rezső.

Tulajdonképpen sima mérkőzés volt. Végig vezettünk néhány góllal, a győzelmünk egy percig sem forgott veszélyben. Ám azt már az elején megállapí­tottam, hogy nagyot tévedett az a jámbor német testnevelő tanár, aki (a „durva” labdarúgással szemben) megálmodta a „tiszta, sportszerű” kézilabdát. Mert számomra rettentő durvának tűnt a mérkőzés. Különösen azután, hogy a BEAC-osok rájöttek, itt ma nem teremhet számukra babér. Akkor nekiláttak „aprí­tani”. Nem izgatta (vagy ellenkezőleg, nagyon is felizgatta?) őket, hogy a »hazai pályán« a szurkolók legalább 80-85 %-a fradista volt. Különösen egy játékos tűnt ki közülük (ha finoman akarok fogalmazni) keménységével. Kapott is hideget-meleget akkori viszonylatban igen keményen a szurkolóktól. Mellettem is magából kikelve ordí­tozott egy nálam jóval idősebb valaki, és amikor a meccs végén levonultak a játékosok, az emlí­tett »sporttárs« külön megkapta tőle a magáét. A játékos meg visszafordult – már féltem, hogy valami komolyabb dolog történik – de szerencsére csak jól megnézett minket igen kemény arccal, és ment a többi után. Az utcán is két oldalról „őrizték” őket, de senkinek sem jutott eszébe, hogy akár egy ujjal is hozzájuk nyúljon. Azt viszont változatlanul csodálom, hogy a salak és a vaskorlát ellenére sérülés (legalábbis komoly sérülés) nem történt.

A naptári év szerint rendezett bajnokságban mi akkor a 4. helyen végeztünk, a BEAC valahol mögöttünk.

*

Aztán ment minden a maga útján. A vizsgaidőszak is elérkezett. És megkaptuk a vizsgabeosztást. Én filozófiából „Paizs adjunktus elvtárshoz” kerültem, akiről fogalmam sem volt hogy kicsoda. Az ideológiai tárgyakért sohasem lelkesedtem, í­gy nem is érdekelt nagyon a dolog.

Aztán eljött a vizsga napja. Első voltam, még egyedül. Bekopogtam az ajtón, és beléptem. Az „adjunktus elvtárs” az í­róasztalánál ült, háttal az ajtónak, és amikor beléptem, visszafordult. Én meg abban a pillanatban lebénultam.

„Te jó ég – szaladt át rajtam a rémült gondolat – ha ez úgy vizsgáztat, ahogyan kézilabdázik, akkor nekem most végem…”

Merthogy a kérdéses BEAC játékos volt az adjunktus elvtárs.

Ám szerencsémre vizsgáztatónak sokkal emberségesebbnek bizonyult, mint kézilabdázónak, í­gy sikerült összekaparnom egy hármast. De mindmáig nem emlékszem a részletekre.

Ő lehet, hogy nem is emlékezett már a meccsre. Ám az is lehet – és ahogy az idő múlt, egyre erősödött bennem ez az érzés, és most, ahogyan több mint fél évszázad után nekiültem az emléket megí­rni, még erősebbé vált – igenis emlékezett (egy BEAC meccsen, ahogyan meggyőződhettem róla, alig volt szurkoló, azok egy része is a közeli kispiacról téved át bámészkodni) és azért volt velem emberséges, mert hallgattam.

De ezt most már senki sem tudja megválaszolni. Mindenesetre két diplomát szereztem, de utóvizsgám egy sem volt.

– YSE –

4 hozzászólás a(z) Emlékezetes Fradimeccseim 16., avagy vizsgáztam az ellenfél játékosánál bejegyzéshez

  • Jobb későn, mint soha. Sokáig én sem tudtam, hogy az egykori BEAC-pályát ugyanaz a Mattyók Aladár tervezte, aki az első Üllői-útit.

  • Tisztelt YSE!

    Nekem az „adjunktus elvtárs” a tanárom volt az egyetemen, csak jó húsz évvel később, mint Önnek, úgy a nyolcvanas évek elején. Ötven volt, amikor minket taní­tott görög filozófiatörténetre, de nála aranyosabb, ugyanakkor kibí­rhatatlanabb embert nem tudok elképzelni. Minket görög filozófiatörténetre taní­tott (a marxizmus „álalánosan kötelező” tanegységen belül), igen jó szí­vvel hallgattuk, mivel nem szakzsargonban beszélt, s sok mindent megtudhattunk tőle Szókratészről, Platonról, másokról). Tudtuk, hogy a „szakfilozófusok” lenézik (nem is tud ógörögül, mondták), s hogy sokan mosolyognak rajta. Mi meg -- úgy hazan-nyolcan -- szerettük, végighallgattuk a keserveit (egyetemi órák közben mondta el ezeket!), hogy lépett ki a pártból, hogy kaszálták el a nagydoktoriját, s hogy üldözik őt.
    Aztán, egyszer csk szólt nekünk, hogy minden héten játszanak a tornateremben, jöjjön, akinek kedve van, egy jót mozgunk, kosárlabdázunk, tanárok, diálok vegyesen, nem az eredmény a fontos. No, itt ismerhettük meg igazán! Én embert nem láttam még ennyire önmagából kivetkőzni játék közben, ütött, vágott, ordí­tozott a nála harminc évvel fiatalabbakra is, széjjelvitatkozta az összes ártatlan szituációt, mint aki megtébolyodott. Először szájtátva néztünk, mi egyetemisták -- hisz csak játszani szerettünk volna egy kicsit -, aztán röhögni kezdtünk, amitől a Tanár úr még inkább megbokrosodott. Egy idő után gyanakodni kezdtünk, hogy a benne rekedt szakmai sérelmek sokasága, s a játékban mutatott magatartás közt összefüggés lehet. Lehet, a szakmai megalázások tették ilyenné őt? De nem, az Ön í­rásából kiderül, játékosként ilyen volt már harmincévesen is. Amikor mi ismerhettük, nem volt már „elvtárs”, a pártból is durva szavak kí­séretében lépett ki, harcban állt tán az egész világgal. Remek ember lett, tartásában kikezdhetetlen (valljuk meg: kissé kibí­rhatatlan), de hogy játék közben miért veszí­tette el a józan eszét, túl az ötvenen is, erre választ adni nem tudok. Amúgy szeretném látni azt a meccset, aminek Ön a szemtanúja volt, mert el nem tudom képzelni ezt a keszeg, alig ötvenöt kilós embert élvonalbeli kézilabdázóként.
    Szóval, az egykori Pais elvtárs, a kedves földim (mindketten zalaiak vagyunk9, már rég nem elvtárs -- nem 1990 után tért meg, hanem jóval előtte! -- de hogy miért nem fogja fel, hogy a játék az öröm, s nem az indulat s a düh forrása kell, hogy legyen, azt nem tudom.
    A régi görögök, ha jól tudom, nem ezt taní­tották.
    Tanár Úr, Kedves Pista, Drága földim, ne bomolj már, nyolcvanegy évesen!

    Tisztelettel: N. Pál József

  • No ilyenekért lettem alkalmi vendégből ennek az oldalnak a függője!

  • Kedves Imre bátyám!

    Nem kettő, hanem három diplomát szereztél. A harmadik az emlékezetednek szól. Őszintén, irigykedem is miatta. 🙂

    Köszönöm ezt a kedves í­rást. A reggeli kávém mellé üdí­tően hatott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
03.14.17:00, M4Sport
04.03.
03.14.17:00, m4sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ