Félezerszer a Fradiért

nagy_bela-felezerszer_a_fradiert-211x300

Születtem 1944. március 16-án Sajóörösön. Ebben a szeretetre méltó kis borsodi faluban a háború alatt néhány hónapig szüleim kis vegyesboltot működtettek a településen. A sors jóvoltából ezen időszak alatt láttam meg a napvilágot a család harmadik gyermekeként.

A II. világháborús időszak befejező szakaszának egy villanásnyi jeleként a visszavonuló német sereg egyik katonája egy pillantást vet az udvaron lévő bölcsőben mozgó kézzel-lábbal az élet jelét adva rugdalózó gyerekre. Édesanyám elmondása szerint azt mondta: „Footballmeister”. Talán észrevette a kéz és láb harmóniáját!

Ennek az évnek a karácsonyát már Zaránkon töltötte a család szülőfalujában. Itt nevelkedtünk: bátyám, Lőrinc, nővérem, Anna, húgom, Zsuzsanna és természetesen én, sok jónak de rosszaságnak kezdeményezőjeként.

A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, mint ahogy az országban sok millióan, nem dúskálhattunk a javakban. Szüleink minden figyelme, ereje arra összpontosult, hogy a napi betevő falat meglegyen a családnak. Nagy nehézségek árán sikerült. A padlásokon lévő néhány maroknyi terményt összesöpörtették, sajnos ezt már én felfogtam. Jó apám 1951-53 között Csepelre járt dolgozni, hogy a család életben maradjon a minimális kereset mellett. Jaj volt a falusi embereknek is. De hála Istennek, nem volt jaj a falusi-vidéki fiatalságnak, mert minden nehézség ellenére, élte, éltük a „felhőtlen-felhős” gyerekkorunkat.

Mit jelentett ez akkor? Azt jelentette, hogy a családi munkamegosztásból mindenkinek ki kellett venni a részét. Húgom az aprójószágok gondozását kapta, bátyám és én a lábasjószágok ellátásával voltunk megbízva. A nővérem az otthoni háztartási munkákban segített ÉDESANYÁMNAK. Mindenkinek megvolt a feladata, ami sokszor nehezünkre esett. Nekem különösen, hiszen ha a faluban labda pattant bárhol, én már hallottam, és ilyenkor mindent szerettem volna elfelejteni, otthagyni, csak hogy ott legyek a játéknál.

A gyerekek száma miatt, valamint anyai nagyanyámmal és nagyapámmal együtt nagy család voltunk. Az ünnepek a szegénység ellenére is meghittek voltak. Mi elevenek, egészségesen rosszak voltunk. A Tanú című filmet, amit később láttam, a családunk életéről is készíthették volna.

Jártunk a kedves kis falunk, Zaránk akkor még működő, osztott tanórai beosztással, három osztályteremmel rendelkező iskolájába. A nyolc osztálynak három terem: I—III., II-IV., V-VI. és VII-VIII. osztályok együtt voltak. Egyik osztálynak a tanító-tanár tartotta az órát, addig a másik osztály önálló foglalkozás kapcsán feladatokat oldott meg. Így különösen a felső tagozatban már a figyelmesebb gyermek ismereteket szerezhetett a következő év anyagaiból.

Imádtuk az önálló foglalkozást, hiszen ahogy a jó idő tavasszal beköszöntött, a jobb tanulók, köztük én is, kimehettünk az udvarra, ahol futást, távol- és magasugrást, csendben végezhető egyérintő labdajátékot, vagy egy-egy, kettő-kettő elleni fejelő csatákat vívhattunk. Hihetetlen sokat számítottak ezek a pluszfoglalkozások az általános mozgásfejlődésben — tanító, felügyelő nélkül is!

Negyedik osztályos voltam, amikor meghívtak az iskola-válogatottba, természetesen a „kapuba – kapusnak”! Ilyen fiatalon ez nem volt gyakorlat, de sikerült ott maradnom az általános iskola befejezéséig, talán még tovább is!

 

Az Alkotmány kupa győztes ifjúsági csapat a Népstadionban

Az egyik kedves emlékem, hogy VII. osztályosként a szomszéd falu, Erk csapatával játszottunk, és óriási küzdelem után döntetlenül végződött a mérkőzés. Az egyik hazai (erki) gyerek megkérdezte, mivel már négy éve látott a csapatban védeni, te hányadikos vagy? Mire én büszkén mondtam, hogy hetedikes vagyok. Erre ő annyit mondott, hogy „Nagyon okos gyerek lehetsz, hogy még mindig csak hetedik osztályos vagy.” Ő nem tudhatta azt, hogy a tanulmányi eredményem jeles. Igaz, már úgy tűnt, mivel régóta lát, és magas növésű voltam, hogy túlkoros vagyok az esetleges bukás(ok) miatt.

Visszatekintve az általános és középiskolás évekre, atlétikában értem el a focihoz hasonló sikert. Hevesen, járási iskolák közötti atlétikai versenyen 100 m-en harmadik helyezést, súlylökésben és kislabda-hajításban második helyezést szereztem és a falunak dicsőséget.

Azért az iskolában a tanuláson kívül mindennel foglalkoztunk: néptánc, színházi előadás (Párizsi vendég – háromfelvonásos operett, amelyben Hugolini grófot alakítottam – előadás után mindenki gratulált, talán nem illemből!?). A labdarúgók ministráltak, Berta Mihály plébános imádta a futballt, mi meg őt. Itt kell tisztelettel megemlítenem Lukács Sándor testnevelő tanár urat és feleségét, természetesen több más tanítóval együtt, akiktől nagyon sokat kaptunk emberségből, tudásszerzésből, én magam még a sportra való felkészítésből is.

Az 1956-os események egy kis falu életében is mutatkoztak. November 3-ról 4-re virradó éjjelen a Mátra felől olyan hangok hallatszottak, mintha az egész föld mozogna. Félelmetes hang volt. Később tudtuk meg, hogy több ezer tank tartott Budapest felé.

Néhány nap múlva az iskolába a délelőtti órák egyikére három felnőtt bejött, ami addig és a későbbiek során sem volt szokás. Az egyik, meglepetésemre, Édesapám volt, s mondta az egyik felnőtt, hogy verjük le a címert, mire jó apám azt mondta erre: vegyük le! Az édesapámnak lett igaza, hiszen néhány nap múlva sajnos visszajöttek, és fel kellett tenni a címert. Számomra nagy tanulság volt az, hogy nem kellett a szegény falunak újra csináltatni saját pénzen, mert ha akkor leverik, még más is járt volna érte. Akkor, abban a helyzetben is a magyar vidéki ember bölcsességét éreztem.

Felvételre jelentkeztem Egerbe, a Közgazdasági Technikumba. Ahová jeles tanulmányi eredményem alapján fel is vettek. Számomra nagy örömet és hihetetlen szorongást is hozott ez a felvételi, mint ahogy számos esetben a későbbiek során ezt többször tapasztaltam és átéltem. Az öröm, hogy a kis településről a megye központjába, Egerbe, az iskolavárosba kerültem.

A szorongás és félelem, hogy meg tudom-e állni a helyem, a magasabb követelményeknek eleget tudok-e tenni, mindez nagyon nyomasztott. Addig a községből nem voltam egy napnál több időt távol, s ez a huzamos távollét félelmet keltett. Mint ahogy a Foglár úti kollégium szigora, benne a felsős Kereskedelmi-, Gárdonyi-gimnazisták és a Dobó gimnazisták szokásos gyakorlatát gyorsan megismerve. A gólyáknak vagy be-, vagy meg kellett törni! Aki kollégiumban töltött huzamos időt, tudja, hogy ez mit jelentett. Ha köszöntem, az volt a baj, ha nem, akkor az.

Három hónapig tartott a mindennapos könnyezés, ott, ahol nem vették észre, el-elsírdogálta magát néhány elsős sorstársam, meg én is. Mindenáron haza akartam menni. Hála Istennek, szüleim rendíthetetlenek voltak. Bátyám, nővérem sokat segített e lelkiállapot jobbításában. Akkor fogadtam meg, hogy én másképpen fogom kezelni a későbbi elsősöket. Harmadik és negyedik középiskolásként tanuló felelősi megbízatást kaptam, és attól kezdve éreztem, hogy nagyon sok múlik rajtam a fiatalabbak formálásában.

Ezt az időszakot azonban megelőzte az, hogy a kollégium hihetetlen szigorú igazgatója, Tóka János közölte velem, hogy Géczi, magát nem azért küldték ide a szülei, hogy labdázgasson, ugráljon itt egész nap a pályán, hanem azért, hogy tanuljon. Válaszom az volt tisztelettel, hogy 4,2 a tanulmányi átlagom. Erre ő azt mondta: Jeles is tudna lenni. Több se kellett, év végére jeles lett a tanulmányi eredményem.

Időközben Jávori József, igen tisztelt testnevelő tanár és Somogyi József sportújságíró az egri középiskolákból azokat az ügyesebbnek vélt tanulókat az Egri Sportiskolába leigazolta, összesen tizennégy-tizenhat főt, akiket az iskolájuk egyesületbe nem engedett el. Rajtengedéllyel az Egri Honvéd ifijeként jártuk a megyét. Az alakulás utáni évben a megyei ifjúsági bajnokságban második helyezést értünk el, nagy figyelmet keltve. Néhányan bekerültünk a megyei ifjúsági válogatottba, ahol eredményeink alapján Nógrád-Szolnok-Budapest-kelet-Heves megyék oda-visszavágó mérkőzéseinek alapján, bekerültünk az országos hatos döntőbe, Tatára. Őszintén bevallom, hogy Budapesten, az Üllői úti FTC földes pályáján játszottunk, a Fradi-Honvéd ifire épített válogatottal, én életemben akkor jártam Budapesten másodszor. Először két évvel korábban, amikor iskolai kirándulás volt a Balaton mellé, és átutaztunk a fővároson. Az esélytelenség nyugalmával jöttünk a mérkőzésre, de senki nem volt nyugodt a csapatból. Olyan széles utat, mint a Könyves Kálmán körút, még soha nem láttam addig. A mérkőzésből (honnan tudhattam volna, hogy később sok-sok száz vagy ezer szenvedő óra helyszínén játszom) arra emlékszem, hogy jöttek a támadások, jöttek a támadások. Aztán térfélcsere, aztán arra a kapura jöttek a támadások, lövések, fejesek, beadások. Annyira be voltunk szorítva, hogy az ellenfél kapusán kívül mindenki bőven a mi térfelünkön volt. Egy váratlan ellentámadás után gólt lőtt a füzesabonyi Gulyás Pista, és megnyertük a mérkőzést 1:0-ra. Az a mérkőzés úgy maradt meg bennem, hogy a térfélcserén kívül egyszer mentünk át az ellenfél térfelére, és nyertünk. Ezt a mérkőzést látta Mészáros József, a Fradi első csapatának edzője!

Ezt később tudtam meg, az ő elmondása után.

Következett az országos hatos döntő, Tatán. A megyei válogatottak Baranya, Borsod, két budapesti, Heves és Komárom. Ránk nézve, többen budapestiek, megkérdezték, hogy mit keresünk itt. Szerintük a hatos döntős csapatok végső sorrendje már megvan. Rajtunk kívül minden csapatban volt NB I-es keretjátékos, ennek ellenére a döntőt a két utolsó helyezettnek ítélt csapat játszotta. Az országos torna második helyezettjeként, otthon a megyében, szinte győztesként fogadtak és ünnepeltek bennünket. Nagyon büszke voltam a csapat minden tagjára, edzőinkre, hiszen sem azelőtt és sajnos azóta sem volt olyan eredménye a megyei utánpótlásnak válogatott szintjén, mint az akkori.

Eközben az iskolánkban folyt az élet, „tanulni is kellett”. Olyan feladatokat kaptunk és oldottunk meg, mint a népi tánc. Sok-sok nehéz, de kedves órát jelentettek a próbák. Az előadások viszont kárpótoltak, hiszen jártuk a megyét, egyéni és csoportos csizmatáncot, a lányok üveges¬táncot, páros csárdást stb. bemutatva.

A mi iskolánk patronálta a rossz templom melletti V. számú iskolát, ünnepek alkalmával elmondott versekkel, rövidebb számok bemutatásával. Az osztályunkból néhányan mindenre kaphatók voltunk, ami arra a korra vonatkozott, mindenben, ami az iskolában történt, benne voltunk.

Történt egyszer, hogy az iskolaigazgató és a magyartanárunk közös kitalálása következtében, az akkor aktuális darabot, Dobozi Imre Szélvihar című háromfelvonásos drámáját kezdtük el próbálni. Mondanom sem kell, hogy osztálytársammal, Sikedancz Petivel kaptuk meg a két főszerepet. A premierre az iskola vezetése meghívta az írót, és az előadás után mindkettőnket odahívatott magához, és a gratulációval együtt azt is közölte, hogy amennyiben a Színművészeti Főiskolára szeretnénk menni, ő támogatja a felvételünket. Maradtam a gyerekkori álmom, vágyam mellett, a Testnevelési Főiskolánál.

Az egri középiskolás évek csodálatosak voltak. Ezen időszakban többen bérletesként jártunk rendszeresen a Gárdonyi Géza Színház diákelőadásaira, ahol színész és néző a hangulatból eredően tisztelték, becsülték, imádták, szerették egymást. A csodálatos előadó színészek közül hadd említsem meg Csala Zsuzsa, Margittai Ági, Kanalas Laci szenzációs alakításait, amit a hálás diákpublikum sok-sok visszatapsolással jutalmazott.

Közben a labdarúgáson, a néptáncon, a színielőadásokon kívül, évente különböző helyszínen, megyei középiskolai atlétikai bajnokságokon is részt kellett venni. Az egyik ilyen esemény Hatvanban került megrendezésre, én másodikosként indultam. Magasugrásban és súlylökésben második és száz méteren pedig harmadik helyezést értem el. Az iskolámnak a szerzett pontszám alapján nagy elismerés jutott, bevallom, nekem is. A legnagyobb dolog, ami ezután történt, hogy az iskola igazgatója a tantestület előtt dicsért meg, egyben felhívta a tanárok figyelmét arra, hogy külön tartsanak szemük előtt. Ennek sok pozitívuma mellett volt negatív hatása is, nem beszélve a megszerzett presztízs, elvárások folyamatos bizonyítási kényszerét, súlyát hordozván.

1960-at írtunk, és a kollégium igazgatója magához híva-tott, és közölte, hogy a szüleim azonnal várnak otthon.  Aggódó lélekkel mentem haza, hogy mi baj lehet, és ahogy leszálltam a buszról, édesapámmal véletlenül, nem messze a buszmegállótól találkoztam, csodálkozva kérdezte, mit keresek otthon hétköznap. Erre azt mondtam, hogy a kollégium igazgatója küldött haza, hogy a szüleim várnak. Azonnal bement a községházára, aláírta a tsz-be belépési nyilatkozatot, a következő busszal visszaküldött a kollégiumba.

Másfél! évvel a VVK győzelem előtt, 1964 januárjában, Viareggioban a Sampdoriát győzte le a Ferencváros ifi csapata. Állnak (balról): Horváth L., Lukács, Páncsics, Szántai, Karsai. Elől: Szőke, Juhász, Géczi, Varga, Rátkai, Bernáth

A csodálatos középiskolai évek három nyarát „igazi” kikapcsolódással töltöttem. Szüleim a község téli tüzelőtárolását, továbbjuttatását a lakosság felé vállalták (ún. tüzépesek voltunk). Ez főképpen a szénre és a hasábfára szorítkozott. A legközelebbi vasútállomás, Ludas 18 km-re volt Zaránktól. A tüzelő-szállítmányok vasúti érkezéséről telefonon értesítették a települést. Az én feladatom ekkor kezdődött, irány Ludas, a vasútállomás, hol tizenkét óra, máskor huszonnégy óra állt rendelkezésre a vagon vagy vagonok kirakására. Általában egy-egy vagon fa vagy szén érkezett jó időbeli eloszlással, ami azt jelentette, hogy az egyik vagon kiürült, kellett kezdeni a másikat kirakni, hogy a település kötbért ne fizessen. Településünknek a nyári aratás idején szállítóeszköz nem mindig állt rendelkezésre, ezért a kirakott árut őrizni kellett. Jaj de sok éjszakát töltöttem ott félelemmel sokat virrasztva. Ilyen egy nem mindennapos, máig borzongással járó emlékem: estefelé jött a telefon, indulás. Éjjel 11 óra tájékán a hasábfával teli vagont kezdtem volna kirakni, de előtte a vagonajtót le kellett szedni. Egy ajtó 150-200 kg. Gyufával világítottam, és néztem, hogy az ún. ajtót tartó vas mennyire van közel ahhoz a helyzethez, hogy leessen az ütögetés következtében. A megítélésem szerint még két-három kisebb ütés ráfér – gondoltam, de egy ütés után leesett és 10-15 cm-re belefúródott a szénporba. Egy pillanat alatt csuromvíz lettem a verejtéktől, hiszen ha öt centiméterrel arrább van a lábfejem, menthetetlenül levágja az ajtó. Szerencsére nem harántterpeszben, hanem oldalt terpeszállásban voltam a tornacipős lábaimmal. Mintegy másfél órás remegés és minden, ami ilyenkor előjön, kezdtem a kipakolást és másnap délelőtt végeztem. Hála Istennek, a lábaim is megvoltak, meg a munkát is elvégeztem. Ennek a három nyárnak az emléke azóta is kísért, és bizonyos helyzetekben segített túljutni néhány nagyon nehéznek tűnő akadályon.

A nyári „nem kötelező munka” árát szüleim anyagi könnyítése miatt kollégiumi ellátásomra, ami több mint egy féléves díjnak felelt meg, magam kerestem meg. Volt is becsülete számomra a pénznek, még ma is gyakran gondolok azokra az időkre, melyek a későbbiekben nagy hatással voltak rám.

Az előbbi történet mind a Ferencváros és a válogatott, mind a Testnevelési Főiskolán eltöltött időszakra vonatkozott, mikor az edzések és a felkészülés nehézségei jelentkeztek.

Következett a negyedik osztály és az érettségi. Közben óriási megtiszteltetés ért, meghívtak újfent a magyar ifjúsági válogatott keretbe. Amikor ugyanazt az érzést éltem át, hogy feleljek meg a család, iskolám, szűkebb-tágabb környezetem elvárásainak, de főképpen saját magam képességeinek lehetőség szerint, legjobb szintű bemutatásával. Ez az érzés még ma is előjön, ha valami nagyobb súlyú feladat megoldására vállalkozom. Az érettségi jól sikerült, ha volt is benne érdekes momentum. A szóbeli vizsgán mezőgazdasági jog tantárgyból kihúztam a tételt, és 15 percig az üres A/4-es lapot néztem, miközben arra gondoltam, sajnos… Kétségbeesett arcomat látta a jogot tanító tanárnő, odajött és csodálkozva kérdezte: – Mi történt? Te ötös vagy ebből a tárgyból, nem hiszem el, hogy nem tudod. Én pedig mondtam: fogalmam sincs, hogyan kezdjem el. Ő – ma is hálával gondolok rá – három szót mondott, ami nekem a kulcsot jelentette, és ezután a vizsgaelnök állított le a felelet közben, mert teljesen tisztába kerültem a három szó hallatán az anyagrésszel.

A megyei ifjúsági válogatottság és az országos tornán elért eredményeink felkeltették az akkortájt nagyon jól működő utánpótlást figyelő nagy csapatok jó szemű tehetségkutatóinak figyelmét. Velem történt két esetről szólok: Az első Konkoly Béla bácsihoz fűz, aki az Újpesti Dózsának volt a játékosmegfigyelője. Két éven át szinte minden hónapban megkeresett Egerben, hogy menjek az Újpesthez. Ezt nem tudtam volna elkerülni, ha az Egri Dózsa játékosa vagyok. Mivel az Egri Sportiskola a közvetlen felsőbb szintű ráhatás alól kimaradt, csak a közvetett meggyőzés hatott volna. Az átélt 16-17 év, a padlássöprés és más tapasztalat miatt sajnos tartottunk az egyenruhától és az egyesületektől is. Béla bácsi csodálatos jó ember és rendkívül korrekt volt velem mindig. Az átigazolást megelőzően annyit mondott, hogy autót és sarokházat ne kérj, mást mindent megkaphatsz.

A másik: 1962 tavaszán a Budapesti Honvéd Ózdon játszott bajnoki mérkőzést, és a fővárosiak 2-1 arányban kikaptak. A hétvégén otthon voltam, mikor megállt a házunk előtt egy fekete Volga gépkocsi, és kiszállt belőle három csíkosnadrágos főtiszt. A szobából az ablakon át néztük, hogy merre veszik az irányt, és a mi kapunk felé indultak. Még ma is a fülembe cseng édesanyám hangja, szólt jó apámnak: – Lőrinc, mit csináltál? A negyvenes évek vége, ötvenes évek történései még élénken éltek emlékezetünkben. Az ígéret hasonló volt, mint az Újpesti Dózsáé.

Végeredményben az átigazolási idő lejárta előtt két nappal keresett meg Mészáros József, az FTC edzője, és a beszélgetés végén azt mondta:

„- Gyere a Ferencvároshoz, én azt ígérem, hogy ha úgy állsz hozzá a munkához, ahogy én szeretném, válogatott kapust csinálok belőled.”

Annyit tudtam csak mondani, hogy holnap, szüleimmel együtt szeretném a választ megadni. Másnap az Üllői úti régi székházban örömmel írtam alá az átigazoló lapot.

Ezzel az aláírással lezárult a gyermek- és iskoláskorszak azon időszaka, amely mai szemmel a számomra amatőr korszakot jelentette. Következett az az időszak, ami mintegy tizennégy évet ölelt fel. A legmagasabb szintű labdarúgás és legfelsőbb szintű tanulás (TF tanári tanulmány) nagy kihívását jelentette. Boldog vagyok, hogy mindkét feladatot sikerült megoldani. Hogy milyen eredménnyel, azt az olvasókra bízom.

A tanári diplomát 1969-ben vehettem át.

Az egyetlen egyesület, amelynek tagja voltam, vagyok: a Ferencvárosi Torna Club, több mint 500 díjmérkőzéssel!

Géczi István

Szerkesztette: Nagy Béla
Kiadta: Framy Kft, 2004

6 hozzászólás a(z) Félezerszer a Fradiért bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 10.19.19:30 FTC-Újpest (TV:M4sport)
Következik: 10.24.18:55 EL csoportkör CSZKA Moszkva-FTC (TV:Sport1)
Következik: 10.27.17:15 MOL Fehérvár-FTC (TV:M4sport)
Következik: MK 10.27. 12:30 BKV Előre-FTC (TV: -)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST