Feljegyzések a fotelból – Az elszalasztott lehetőség

Most legszívesebben felrúgnék minden etikai normát és egy olyan többszavas káromkodással vezetném le az indulataimat, hogy azt még évek múlva is bánnám.

Egyrészt mert ritkán szoktam így levezetni a dühömet, másrészt honlapunk szigorú szabályai miatt, egyből fennakadna a rostán. Ezeken túl azért is cenzúráztam önmagam, mert tudom, a harag és a düh nagyon rossz tanácsadó. Ráadásul a közel két órás autós hazaúton le is higgadtam annyira, hogy a dühömet, amit az előbb még egy válogatott káromkodással akartam levezetni, egyszerűen felváltotta az elszalasztott lehetőség miatt keserűség.

Voltak pillanatok, amikor magamat kezdtem hibáztatni, mert barátaim előtt sem tagadtam, hogy a mérkőzés előtt bizony eljátszottam a 3/3 (római számokkal III/III) adta variációs lehetőséggel, és már képzeletben fogalmaztam fotelszurkolós jegyzetem bevezető részét, ahol az átkos rendszer besúgó hálózatát valahogy összehozom a Kispest elleni győzelem örömével. Bár tudom, hogy akik átélték azokat az időket, azoknak nem olyan vicces emlékei vannak azokból az évekből, de úgy gondoltam, az a tény, hogy három forduló után pontveszteség nélkül vezetjük a bajnokság, minden erőltetett hasonlatot engedélyezni fog a számomra.

Sajnos nem engedélyezte, még a gondolatát sem. Hiába volt minden adva ahhoz, hogy vasárnap este a Szentélyben egy örömünnep részesei lehessünk, a vége egy nagyon szomorú vasárnap lett. Annyira, hogy talán még Seres Dezső világhírű dala sem adná vissza azokat az érzéseket, melyek a stadiont elhagyó szurkolók lelkében és szívében háborgott a vereség miatt. Aminek nem szabadott volna bekövetkeznie, mert annyi savanyú év után végre itt volt az alkalom, hogy önfeledten örülhessünk, hogy a bajnoki tabella a Ferencváros nevével kezdődjön, hogy a szurkoló és a csapat újra eggyé váljon és megmutassuk az állandó károgó „szakértőknek”, hogy egy Fradit soha, de soha nem lehet leírni.

A vereség ellenére sem lehet, de egy kicsit át kell értékelnünk az eddig nyújtott teljesítményt. Sajnos ismét. Az elmúlt évek szinte nem is szóltak másról, mint kezdeti reménykedésről, majd gyorsan jöttek az elveszett illúziók és visszacsöppentünk saját múltunk újraélésébe, mert úgy éreztük, hogy az erőt, az erkölcsöt és egyetértést már csak ott lelhetjük meg. Személy szerint is szeretek elveszni a muzeális lapszemlék varázslatos világában, de annak is csak úgy van értelme, ha a jelen örömét is mellé tudom rendelni. Elnézést, ha megint többet elmélkedek a kelleténél, de szinte önkéntelenül próbálom távol tartani magam a Kispest elleni fiaskótól, mert újra átélni a 90 perc borzalmát, nem egy kellemes tevékenység. Igazából nem is akartam már vasárnap éjszaka megírni a jegyzetemet, de egy belső kényszer mégis csak a gép elé ültetett. Bár nincs internet kapcsolatom (úgy látszik a szolgáltató is büntet), ezért elküldeni majd csak hétfő reggel tudom, de az eddigi fotelszurkolós jegyzeteimnél is fontosnak tartottam azt, hogy azokat „hirtelen felindulásból” kövessem el.

Mert azok úgy az igaziak, még akkor is, ha számos esetben utólag megbántam amit írtam, mert úgy éreztem, a bennem dúló viharfelhők néha téves útra vittek. Mivel vasárnap, cserbenhagyva a fotelemet a Szentélyben néztem végig a meccset és a hazaút elég hosszú volt ahhoz, hogy lehiggadjak, most nem is érzek haragot és dühöt sem. Pedig meglenne rá az okom. Mert vajon hogyan lehet „józanul” elviselni egy olyan gólt, amilyent már egy hete is kaptunk, most meg lemásoltunk? A kecskeméti Csizmadia-Ranilovic bohózatot még elnéztük, hiszen a végén nyertünk, ráadásul könnyen magyaráztuk azzal, hogy nincsenek még összeszokva, plusz még nem is egy nyelvet beszélnek. Arra a legvérmesebb Fradi ellenes szakértő sem gondolt, hogy ezt a sokáig emlékezetes produkciót ilyen gyorsan meg tudjuk ismételni. A bekapott gól után csak értetlen arcokat és a fejüket a kezükbe temető szurkolókat láttam, mely párosult az elhíresült celeb kiáltással: ezt nem hiszem el!

Pedig muszáj volt elhinnünk, ahogy azokat a nyomasztó perceket is, melyek a gólt követték: buta és értelmetlen büntető, a bírói hármas „szabói” teljesítménye, a Kispest játékosok szimuláló és sportszerűtlen viselkedése, kiállítás… és sorolhatnám tovább, de most tényleg nem akarok itt beállni a Döme-brigád lelkes táborába, mert annak még talán nincs itt a helye. A szurkolótábor is így érezte. A vereség ellenére fantasztikus volt a hangulat, a második félidőben, emberhátrányban is tovább űzte és hajtotta a csapatot (akik meg is tettek mindent az eredmény megfordításáért), mert talán nem is tudta és nem is akarta elhinni azt, amit lát. Mert győzelemre és ünnepre készült, mert szeretett volna még közelebb kerülni a csapathoz, a közös érzéshez, amit a Fradistákon kívül mások csak a vágyaikban ismerhetnek.

Ezek illantak el kilencven perc alatt, tanulságok és kérdések közepette. Melyeket ma éjszaka már nincs kedvem feltenni, mert tényleg nem akarok senkivel szemben sem igazságtalan lenni. Még akkor sem, ha tudom, számos kérdésben ott rejlik az igazság és a makacs valóság, de ahhoz túlságosan szomorúra sikerült ez a hétvégém (szombaton Baján 0:2, vasárnap a Szentélyben 1:3), hogy meg tudjam váltani a világot.

Majd talán azok megteszik, akiknek ez lenne a kötelességük.

- lalolib -