Feljegyzések a fotelból – Kiütés lett a vége

Szomorkásan teltek csütörtök utolsó percei. Az autónk nesztelenül suhant az autópályán, beborította az éjszakai sötétség, és csak néha-néha villantak fel a szemben jövők fényei. Mindez csak pillanatokra, majd újra csend és sötétség. Nem volt kedvünk beszélgetni az autóban, a hátsó ülésen Gyulus és Endre inkább egy kis szunyókálással várta az éjfélt, legszívesebben én is csatlakoztam volna hozzájuk, de az anyósülésen mégsem illik álomba zuhanni és egyedül hagyni Laudeturt a kormány magányával. Ahogy ránéztem láttam rajta, legszívesebb a lovak közé hajította volna a gyeplőt, a kocsi vezetés nélkül is hazatalál, annyiszor megtette már ezt a 120 km-t. A szomorúságot, a levertséget nem csak az elképzelés nélküli játék és a vereség okozta, annál régebben ülünk a lelátón, hogy mentsvárként ne tudnánk felidézni olyan időket, amikor már az is tapsot ért, ha eltaláltuk az ellenfél kapuját. Természetesen bántott az újabb vereség, a 0-7-s “eredményesség” a nemzetközi porondon, de a csütörtök éjszakai sötétséget nem csak a nap ágyba bújása okozta, hanem azok a lelátói hangok is, melyeket egyre erősebben borították be az arénát. Nem szeretem hallani őket, bár néha-néha a bírói tevékenységre én is elengedek néhány keresetlen jelzőt, de Fradi mezben játszóra soha. Ettől még jogos volt a bírálat, a szurkoló már csak ilyen, képes egy mérkőzésen belül a mennyet és a poklot is megjárni. A csütörtöki éj leple alatt hiába néztem fel az égre, csillagokat nem láttam, csak sötétséget. Akkor a pokol tornácán álltunk, ott meg is fogadtam, ha vasárnap is betlizünk (amivel az ultival nyerni is lehet), akkor az év utolsó mérkőzése volt a Celtic elleni, amikor felülök a lelátóra. Amely a gondolat pillanatában is túlzás volt, de a csalódottság és a szomorúság épp olyan borúval vette körbe a szemem, mint ahogy az éjszaka takarta be a suhanó autónkat.

A következő napokban “STOP HÍREK” plakátokkal vettem körbe magam, nem akartam a negatív kritikákkal még rosszabb állapotba kerülni, délután fél négyig a vasárnap is csak azért telt vidámabban, mert meglepetés szülinapra voltam hivatalos (sok-sok boldogságot Nelli!), és három óráig nem nagyon gondoltam a Kisvárda elleni “rangadóra”. De ahogy hármat ütött az óra, a szívem már fészkelődött. Nem illik otthagyni egy remek partit, de csütörtöki “sötétség” ide vagy oda, mégis felálltam, egy kicsit feszélyezve kértem elnézést, de vár a Fradi, vár egy másik “parti”, az otthoni skype a szerkesztőtársaimmal abban a reményben, hogy nem kerülünk még nagyobb slamasztikába annál, amibe keveredtünk az elmúlt hetekben.

Stöger mester is érezhette (hallotta is) a lelátói hangulatot, ezért alaposan megkeverte a kezdőt. A csütörtöki csapatból csak Samy, Zacheriessen és Uzuni maradt, visszakerült a kapuba Dibusz (ott is a helye!), és először kezdett Cabraja és Marin középen meg a Besic-Loncar kettős próbálta megszűrni a várdai támadásokat. Ettől még nem voltunk tartalékosak, de nagyon régen fordult már elő, hogy számunkra vízválasztónak is minősíthető mérkőzésen Blazic, Laidouni, Civic és Tokmac csak a kispadon ücsörögjön. Vakargattam is a fejem, hogy vajon túl nagy kockázatot vállal-e Stöger, de úgy voltam vele, ő viszi vásárra a kispadot, neki kell tudnia, a játékosok milyen mentális “egészségnek” örvendenek. Az első 15 perc elég vészjóslóan indult, a várdai legények elég vehemensen nekünk estek, bár Dininek csak egyszer kellett védeni és 16-ról leadott lövést, de mellett 3-4 alkalommal is lövésig játszották ki a labdát, melyek végül is a lelátón landoltak.

Ahogy Besic és Loncar egyre határozottabban lépett közbe, az irányítást is átvettük. A 20. perc környékén a vezetést is megszerezhettük volna, Zacheriessen lövését a várdai kapus valahogy kikaparta, Loncar érkezett is, de néhány méterről mellé durrantott. A helyzetünk egy kissé óvatosabbá tette a Kisvárdát, visszahúzódva a térfelükre védték a kaput és gyors kontrákkal próbálkoztak, de ezeket Samy vezetésével gond nélkül hatástalanítottuk. Ezzel a mérkőzés irama (mely addig sem volt földet rengető) még jobban leült, óvatossá váltak a csapatok, mintha a másik hibázására épült volt a taktika. Ez nekünk jött be 30. percben, Wingo beadására Ryan rámozdult, de nem ért hozzá, ezzel az Cabraja elé pattant, aki ballal próbálta kapura zúdítani, mely ha nem lép közbe egy láb, talán bedobást ér, de Loncar jobbosa ott termett és a bal felsőbe lőtte a vezető gólunkat. Lassan meg is nyugodtunk, de 10 percre rá jött az egyenlítő találat…melyet les miatt szerencsénkre érvénytelenített a VAR (az első visszajátszásnál már megnyugodtam, tényleg les volt).

A második 45 perc még “drámaibban” indult mint az első. 10 perc alatt Dibusz Dininek háromszor is kellett bizonyítani, hogy jelenleg a legjobb magyar kapus, reflexei parádésan tudnak varázsolni. Ha nem húzza ezeket elő Rodolfo kalapjából, a Várda 10 perc alatt fordíthatott volna. A “volna” most jókor jött, ahogy egy várdai lovag belépője is amit Wingo szenvedett el, és amire először villant a sárga, majd újra jött a VAR figyelmeztető, amit a bíró kartárs meg is fogadott, néhány percre még ő is a tévé elé állt, hátra a bentiek tévednek, de nem, Leona erőteljes és kíméletlen mozdulata pirosat ért. Még akkor is, ha a sporttévék egyikének örökös szakértő bácsikája szerint a belépő nem ért pirosat és ezzel a bíró belenyúlt a meccsbe. Még az ellenfél edző is elismerte a piros jogosságát, sőt a lábszárvédőt gyártó cég már el is kérte a felvételt, mert a következő reklámkampányban fel fogják használni…Tudjuk, hogy a szakértő bácsika családi múltja miatt nem nagyon kedveli a zöld-fehér színeket, de ennyire nem látni a mozdulat veszélyességét, fel vetne néhány kérdést, de helyette inkább legyintünk rá.

Az emberelőny néhány percig minket is megzavart, jöttek is az “erősítések”, először Vécsei és Civic, majd Botka, Zubkov és Laidouni. A cserék mellett a gólok is elkezdtek “szállingózni”…és micsoda gólok! Először Zacheriessen sarkazós passzát lőtte Uzuni 14-ről a bal sarokba úgy, hogy a labda még a lába előtt pihent, de már magasban volt a kezem. 5 percre rá jött az újabb varázslat, most Ryan sarkazott egy zseniálisat Marin elé, aki kilépett és kissé megalázó módon alápöckölve emelte át a labdát a várából kirontó Dombó fölött. És még nem volt vége. Az utolsó percben Botka passzából Zubkov addig húzogatta az ötösig a labdát, amíg a váradi hátvédek el is vesztették a fonalat, akkor már a földre is rogytak, amikor Uzuni egy parádés labdaátvétel után ballal, hat méterről kíméletlenül a jobb felsőbe bombázta a negyedik gólunkat. Myrtoból akkor szakadt ki az elmúlt hetek feszültsége, kissé eltorzult arccal üvöltötte a világba, hogy van kiút, hogy vissza lehet térni és vissza is fogunk térni a helyes útra.

Pedig egyik félidő sem úgy indult, hogy ebből kiütés lesz a vége. Négy gól tekintélyes különbség egy olyan mérkőzésen, ahol a média úgy várta a várdai győzelmet, mint éhező az elébe rakott egy tál ételt. Milyen remek főcímekkel lehetett volna ellátni az újságok hasábjait, plusz (amit ennél sokkal fontosabb) a szurkolói hangok is felerősödtek volna annyira, hogy…de inkább azzal folytatom, hogy a kiütés sem jött volna létre, ha Dini nem véd ilyen parádésan és ha nincs telepítve a VAR. Amit lehet utálni és bírálni is (ebben a műfajban Horváth Feri van az élen), de tegnap jól működött és “igazságot” szolgáltatott. Nekünk meg három pontot hozott.

És egy kis nyugalmat, ami ránk is fér.

4 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Kiütés lett a vége bejegyzéshez

  • Sziasztok! Na végre! Ám én azért kissé árnyalnám a képet. Ha valaki az eredményt nézi, 0-4 , ez kiütés. Viszont az eredmény, nem tükrözi hűen a mérkőzés lefolyását! Ez a Kisvárdai alakulat nem annyira rossz ám, mint azt az eredmény sugallja. A szünet után voltak meleg pillanataink ,és tényleg Dinin múlt ,hogy nem 3-1, vagy 4-1 az eredmény. Nagy kalapemelések között köszönöm neki a tegnapi teljesítményét! Akkor egy kicsit a csapatunkról is. Furcsa összeállításban léptünk pályára. Mint mindig. Mert eddig ,két egyforma 11, sohasem kezdett nálunk. Most sem. Nekem nem kenyerem a köntörfalazás, és én Zachariassenben most sem látom a jövőt. Ahogy Loncarban sem. Kövezzetek meg, de a meccsen szerencsésen rúgott góltól, és egy sikeres passztól nem lesz valaki a szememben ,egyik percről a másikra ,Fradi szintű játékos. Persze időt kell adni a játékosoknak, értem, de ha már itt tartunk, mondjuk egy Marinnak mennyi idő kellett egy ilyen bemutatkozáshoz? Töredéke, mint a másik kettőnek. Szóval ,ők a szememben sötét lovak, mint az edzőnk. Az tény, hogy a győzelmet nem kell megmagyarázni senkinek. Voltak hibáink, nem is kicsik. Ezek még javításra szorulnak. Most, hogy a bajnokságban helyreállt a rend, erre kell koncentrálni, meg a magyar kupára. Az EL már veszett fejsze nyele. Oda kár komoly erőket koncentrálni, annak ellenére, hogy le kell játszani még ott is két meccset, és tisztességesen helyt kell állni! Most pihi, válogatott szünet, aztán újra harcra fel, mert fő a győzelem.

  • Valahogy én is úgy gondolkodtam, hogy a kudarcok után nem kell azonnal fejeket követelni. Ezért nem is nyilvánítottam véleményt, mert úgy véltem meg kell adni az esélyt a javításra. Ströger most jó érzékkel szedte ki azokat a csapatból, akik az elmúlt időszakban nem teljesítettek megfelelően. Ezek között volt Bogdán, aki nem tudta pótolni Dibusz Dénest. Úgy néz ki, ha Dénes állt volna a kapuban, nem kapunk ki a Celtictől. De a gyengék közé kellett sorolni Somáliát, Blazicsot, Civicet, Laudinit, Tocmacot. Zakariadsen sem nyújtja azt, amit várnánk tőle. Ennyi gyenge teljesítményt nem bír el egy csapat sem. Ideje volt megvonni a lehetőséget tőlük Szerencsére Dénes újra védhetett, és stabilizálta a védelmet, és a csatárok is megtalálták a góllövő cipőjüket. Tanulság, hogy nem lehetnek bérelt helyek. Egy dolgot viszont hiányolok, a fiatalok beépítését. Persze értem, hogy most a legfontosabb a stabilizálás volt, de ha nem kapnak lehetőséget, akkor fejlődni sem tudnak, pedig ők a jövő zálogai.

  • Olvasva itt-ott a jelenlegi teljesítményünkről szóló >eszmefuttatásokat<, Brecht Koldusoperája jut az eszembe:
    „Az ember ésszel él,
    de rövid az esze”…
    A magamfajta 80 fölötti számára örökké emlékezetes marad huszonéves korunk nagy öröme, a közel két emberöltővel ezelőtti 1962/63-as bajnokság, az egy nemzedékkel fiatalabbak számára pedig az éppen 30 éves 1991/92-es.
    De hányan emlékszünk arra, hogy 11 mérkőzés után hogyan álltunk,

    Stöger most:
    11 8-1-2, 25 pont, 75,75 %, Gólkülönbség 24-9 = 13

    Mészáros 1962:
    11 4-4-3, akkori számítás szerint 12 pont, 54,54 %, mai számítás szerint 16 pont, 48,48 %. Gólkülönbség: 18-15 = 2

    Nyilasi 1991:
    11 3-7-1 16 pont 18,48 %, Gólkülönbség. 13-8 = 5

    Tessék elképzelni, hogy mit kaptak volna, ha már akkor is létezik a mai névtelenség mögé bújó felelőtlenül internetező világ?
    Van egy régi mondás, hogy „nyugtával dicsérd a napot” – azaz a munkát a befejezés után értékeld. Nem lenne célszerű ezt most is megfogadni?
    **
    Erről a mérkőzésről: Dibusz újra – mint évek óta – bizonyított. Szerintem Géczi óta nem volt ilyen kapusunk.
    Amúgy az előző mérkőzéseken még két játékos hiányát éreztem: hiányzott Sigér csibészes mosolyú elszántsága (remélem tavasszal a régi tud visszatérni) és – igen – Lovrencsics elszánt fanatizmusa.
    De ez végképp nem Stöger hibája

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső