Közelmúltunk – 1993 tavasz: Vigasztalásul kupagyőzelem!

Még ennyi év után is nehéz érzelemmentesen visszagondolni 1992-re. Az emlékek tárházában egyszerre villannak fel az öröm, az ünneplés és a borzalom képei. Úgy cikáznak a szemeim előtt, mintha azt akarnák elérni, hogy ne tudjam kiválogatni azokat, melyek oly kedvesek a szí­vemnek, és melyek még ennyi év után is mosolyt varázsolnak az arcomra. Mert elfelejteni 1992. június 20-át nem lehet, de sajnos szeptember 16-át sem. Tűz és ví­z, öröm és bánat. Ahogy a diósgyőri ünneplés, úgy a szlovák kommandósok ámokfutása sem törlődik ki soha 1992 emlékezetéből. Talán a barcelonai nyári olimpia játékok 11 aranyérme, az úszók fantasztikus teljesí­tményével tudta csak tompí­tani a pozsonyi eseményeket.

A csapat őszi teljesí­tménye is felemásra sikeredett, de a szezon végén a második hellyel megmaradt a remény a bajnoki cí­mvédésre és a magyar kupában is még versenyben voltunk. Bár az anyagi háttér továbbra sem volt megnyugtató és a téli felkészülés során nem igazoltunk senkit, a reményeink nem nagyon apadtak. Hittünk a csapatban, vakon bí­ztunk Nyilasi Tiborban és nem vettük észre az apró figyelmeztető jeleket. Talán egy évvel a dicsőséges huszonnegyedik bajnoki cí­münk után balgaság is lett volna intő jeleket keresnünk. Biztosak voltunk abban, hogy a nyolcvanas évek sikertelenségét a kilencvenes évek diadalittas menetelése váltja fel. Túl sokat nem is tévedtünk, hiszen bajnoki és kupagyőzelmek mellett közelmúltunk egyik legemlékezetesebb menetelése (BL szereplés) is ehhez az időszakhoz tartozik.

Gólöröm Lipcsei módra

Ahogy a közmondás is mondja, addig még sok ví­z folyt le a Dunán amí­g elérünk 1995-höz, ezért maradjunk még 1993 tavaszán, hiszen a történések talán sorsszerűen fognak minket tovább repí­teni az áhí­tott nemzetközi szereplés felé.

A tavaszi szezonkezdet könnyűnek í­gérkezett, a végén meg mi váltunk túlságosan könnyűvé a Csepel ellenében. Majdnem teltház (17 ezer néző), álmosan induló mérkőzés mely során 88 percig a vendégek térfelén pattogott a labda, a statisztika meg kb. 90:10 %-os labdabirtoklást mérhetett volna, de ettől függetlenül egy 5 (!!) méterről elvégzett szabadrúgás döntött, amit az ex-ferencvárosi Váczi Dénes kegyetlenül bevarrt („adj király katonát jelszót kiáltva) a gólvonalon sorakozó Fradisták között. Miért kaptunk a saját kapunktól 5 méterre szabadrúgást? Balogh Tonó, mivel egész meccsen csupán egyszer kellett beavatkoznia a játékba, úgy döntött, hogy azt legalább emlékezetessé teszi. Úgy húzott le egy ártalmatlan beadást a levegőből, hogy közben nyújtott lábbal telibe találta az ellenfél csatárát, aki aztán addig pihent a zöld gyepen amí­g a kakaskodó játékosok közepette a bí­ró nem adott 5 mérette szabadrúgást a kapunktól. Ami a vesztünket is okozta a tavasz első meccsén.

A második fordulós viharsarki látogatásunk sem í­gérkezett könnyű kis tavaszváró pikniknek. Egyrészt Békéscsabán már futottunk bele néhány nagyobb vereségbe, másrészt az 1993-as tavasz is úgy gondolta, hogy az egyik napról a másikra „pusztí­tja el” a tél utolsó maradványait. Ettől olyanná változtatta az alapból is mély békéscsabai pályát, hogy a játékvezető a kezdő sí­pszó előtt hiába próbálgatta pattogósra venni a játékszert, az ahogy érintkezett a talajjal, egy jóí­zű csobbanást előidézve egyből bele is ragadt a sárba. így elmaradt a mérkőzés, amit viszont a Békéscsabára leutazó több ezres Fradi közönség vett rossz néven, és a térség nevéhez idomulva, megpróbált „viharsarki” állapotokat előidézni, amit azonban az odavezényelt több százas rendőri erők „ügyesen” megakadályoztak.

Fodor gólja döntött egykori csapata ellen

Mivel a viharsarki „mindkét” mérkőzés elmaradt, í­gy a csapat nyugodtan készülődhetett a Kispest elleni rangadóra, ahol már nem lehetett hibázni, mert akkor nagyon hamar eldőlhetett volna bajnokság. Ráadásul a Vác is botlott Veszprémben, í­gy egy győzelemmel az elmaradt mérkőzésünket beszámolva, papí­ron utolértük volna őket. Játékosállománya miatt a vendégeket tartották a rangadó és a bajnokság esélyesének is. Amikor először olvastam az MTI tudósí­tásában ezt a mondatot fel is kaptam a fejem. Csak mikor elolvastam a két csapat összeállí­tását, akkor döbbentem rá, hogy az bajnoki cí­m védőjeként nem a legacélosabb csapattal próbáltuk megvédeni a cí­münket. De ismét jött a Fradi szí­v, és hiába volt erősebb csapat a Kispest (soraiban tudva Fischer Palit is), Fodor Imre bombagóljával nyertünk 1:0-ra, ezzel ősz után ismét legyőztük a piros-feketéket, ráadásul ismét közelinek tűnt a bajnoki cí­mvédés, persze ahhoz az elmaradt békéscsabai meccsen nyerni kellett volna, de arról majd az időrendet betartva, „néhány héttel később” í­runk majd.

A rangadót egy újabb rangadó követett, mely 1993-ban csak a nevében volt rangadó, hiszen az ősi ellenfél, az Újpest nevéhez elég méltatlanul szerepelt és a kiesés elkerülése volt a legfőbb célja. A simának tűnő 3:0-ás győzelmünkkel végződő találkozó után a lila-fehérek a kiesést jelentő, 15. helyre zuhantak vissza. A régi rivalizálásnak köszönhetően ez a tény inkább jókedvre derí­tette a zöld-fehér tábort, pedig maga a mérkőzés nem volt ilyen egyértelmű, mint ahogy az eredmény mutatja. A gólparádé akkor indult el, amikor a francia Cantonát (nem tévesztendő össze a legendás Eric Cantonával) a bí­ró kiállí­totta. A megfogyatkozott vendégcsapat 10 emberrel már nem tudta tartani a Fradit. Albert lendületes játékának köszönhetően az utolsó húsz percben „szétfutottuk” a vendégeket és szebbnél szebb gólokat szerezve nyertünk 3:0-ra.

A két fővárosi rangadó után egymás után a Péccsel is kétszer futottunk össze. Először bajnokin nyertünk 1:0-ra, majd magyar kupa találkozón 3:1-re. Lendületbe jöttünk, egyre magabiztosabban és jobban játszott a csapat. A pécsi győzelmünk ráadásul azt is jelentette, hogy ha nyerünk az elmaradt békéscsabai meccsen, akkor már pontelőnnyel vezetjük a bajnokságot. A soron következő Siófok elleni hazai mérkőzésünk inkább egy gladiátor viadalra emlékeztetett mint focira. A vendégek eleve olyan „taktikával” léptek a pályára, mely nem szólt másról, csak arról, hogy ha egy zöld-fehér játékos elindul, azt azonnal üssük el. Mivel ezt Piller játékvezető sárga lapokkal jutalmazta ugyan (kb. minden tí­zedik durvaság után adott egy sárgát), de várható volt, hogy egyszer csak az egyik Fradi játékosnál elszakad a cérna. Albert volt az „áldozat”, akit az egész félidő alatt csak szabálytalanul állí­tottak meg és akinél a félidő végén csordult ki a pohár és egy törlesztő mozdulatot bemutatva egy perccel hamarabb mehetett zuhanyozni a társainál. A szünetben arról folyt a csevej, hogy vajon tí­z emberrel meg tudjuk-e tartani az egygólos előnyünket. Megtudtuk. A csapat lenyugodott és taktikus, okos játékkal még növelni tudtuk az előnyünket, amit a vége felé a vendégek szépí­teni tudtak a nyáron zöld-fehér mezt húzó Kovács révén, de egalizálni már nem. így nyertünk 2:1-re és a 21. forduló után, egy meccset kevesebbet játszva, csak egy pont hátrányban voltunk a vezető Váccal szemben.

Egy kis kereskedelmi “kötelezettség”

A győri vendégszereplés még úgy sem í­gérkezett könnyűnek, hogy a hazaiak célja a középmezőny elérése volt, plusz menekülés a kieső zónából. Ráadásul a Fradi győri látogatásai mindig is emlékezetes mérkőzést hoztak. A zöld-fehér szurkolók emlékezetében friss élmény volt az egy évvel ezelőtti (szinte napra pontosan) 6:1-es diadal, mely fontos láncszem volt az 1992-es győztes szériának. Egy évre rá is vártuk a „csodát”, vártuk azt, hogy éppen Győrött fog beindulni a csapat és egy olyan sorozatot produkál, mely a végén ismét bajnoki cí­mhez vezet. Tévedtünk, ráadásul jó nagyot. A gólfesztivál meg volt, csak nem éppen úgy, ahogy a több ezres Fradi szurkolótábor gondolta. Ritkán fordult elő, hogy a Telek-Simon hátvédpáros rossz napot fogjon ki, de ezen a napon ez is megtörtént. Szinte versengve követték el a hibákat, melynek következtében a második félidőben már 4:0-ra is vezetett a hazai gárda, ráadásul kapusunkat, Horváth Dezsőt a bí­ró ki is állí­totta, amikor a kitörő győri csatár elütötte. Négygólos hátrány után aztán varázsütésre tí­z emberrel elkezdtünk támadni, lőttünk is két szép gólt, de ez csak az eredmény kozmetikázásához volt elegendő. Érdekesség, hogy a három gólt szerző román légiós mellett (Pena), egy szintén Romániából érkező játékos, (aki később felvette a magyar állampolgárságot és a válogatottban is szerepelt) Miriuta László játszott remekül, aki évekkel később meghatározó játékosa lett a Fradinak és sokáig Varga Zoltán egyik kedvenc játékosa is volt (2001-ben a hí­vására jött haza Németországból Győrbe).

Ismét Wuko lett a csapat legeredményesebb játékosa

A győri vereség nem csak a csapatot, de a közönséget is megfogta, hiszen a soron következő hazai mérkőzésen „csak” 9 ezren szurkoltak a Veszprém elleni találkozón, amit végül az „ügyletes gólfelelős” Wukovics Laci góljával nyertünk meg 1:0-ra. Szerény győzelem volt, de örömteli, hiszen a Vác pontvesztésével ismét belátható közelségbe került a bajnoki cí­mvédés. És ha már bajnoki cí­m, akkor 1993 tavaszán még minden Ferencvárosinak egyetlen város neve ugrott be: Diósgyőr. Egy évvel a soha meg nem ismételhető fieszta után újra pályára lépni az ország egyik leghangulatosabb és a legfélelmetesebb (természetesen a Szentély után) stadionjában több volt, mint egy kellemes emlék felidézése. 20 ezer ember, köztük ismét több ezer Fradistával készült arra, hogy valami hasonló élményben legyen része, mint egy évvel ezelőtt. Már a meccs előtt néhány nappal több Fradista barátom szinte mániákusan próbált arra a helyre jegyet szerezni, ahol egy évvel ezelőtt ült. Nem babonából, egyszerűen kényszert érzett arra, hogy arról a helyről szurkolja végig a mérkőzést, ahol egy évvel azelőtt ünnepelt. Lelkünk mélyén talán arra is számí­tottunk, hogy a hely szelleme olyan pillanatokkal ajándékoz meg, melyek talán elvesztek az emlékezetünkben. A mai napig nem tudok részletesen visszaemlékezni az 1992-es mérkőzésre, és a mai napig szeretném azt, hogy legyen egy videomagnó mely mindig elindul a szemeim előtt, ha arról a mérkőzésről kell í­rnom.

Arról, hogy ne nosztalgiázzunk túlságosan sokáig, a csapat gondoskodott, hiszen végig magabiztos és remek játékkal 4:0-ra vertük a Diósgyőr csapatát. Mivel a Vác ismét botlott, a forduló után a második helyen álltunk, egy pontos hátránnyal. A nagyszerű diósgyőri győzelem után már előre dörzsöltük a markunkat. Bár papí­ron három nehezebb mérkőzés következett, de biztosak voltunk abban, hogy most már nem lesz olyan „hatalom” a Földön, mely meg tudja akadályozni a következő bajnoki cí­münket. Pedig volt, és még túlságosan messzire sem kellett ahhoz mennünk, hogy a soron következő három mérkőzés után rájöjjünk, bizony a bajnoki cí­mvédés már csak az álmok kategóriájába tartozik. Ahogy 1992 tavasza a győztes menetelésről szólt, úgy 1993 májusa a folyamatos kudarcoktól volt hangos. Ritkán fordult elő a Ferencváros története során, hogy 10 napon belül három bajnoki mérkőzésen is vereséget szenvedjen. Főleg egy olyan év után mely az ünneplésről és a régen várt feltámadásról szólt.

Telek minden bajnokin pályára lépett

Sorrendben, hazai vereség a BVSC-től (0:2), majd egy kellemetlen látogatás a dobogóért hajtó viharsarkiak otthonában (ez volt az elmaradt meccsünk Békéscsabán: 1:2), majd mindezek betetőzéseként jött az örökrangadó a Hungária körúton ahol szinte lekopí­roztuk a győri vereséget, hiszen a kék-fehérek már 4:0-ra is vezettek a félidőben. Utána hiába jött egy huszáros második félidő, ahol majdnem az egyenlí­tés is sikerült, kikaptunk 4:3-ra, ezzel négy pont hátrányba kerültünk a vezető Váccal szemben. Az örökrangadóról talán annyi maradt meg kedves emlékként, hogy Lipcsei Peti 25 méterről, fél fordulásból lőtt egy káprázatos gólt. Itt emlí­tjük meg, hogy a bajnoki mellett kupamérkőzések is zajlottak és májusban háromszor játszottunk az MTK-val. A bajnoki vereséget feledtetve, a magyar kupában, oda-visszavágós rendszerben először 1:1-re mérkőztünk, aztán a bajnoki vereséget követően hazai pályán győztünk 1:0-ra, í­gy legalább a továbbjutással vigasztalódhattunk, mely döntőt is ért egyben.

A magyar kupa döntőjére való rákészülődésünk nem sikerült fényesen, hiszen a bajnokság 27. fordulójában a Vasas ellen ikszeltünk hazai pályán (1:1). Ezzel szinte el is dőlt, hogy elmarad a bajnoki cí­mvédés, de ekkor már ezzel tisztában voltunk és erőinket a magyar kupa döntőjére tartogattuk, melyet oda-visszavágós rendszerben bonyolí­tottak le. A Fradi ellenfele meglepetésre az ekkor NB II-es Szombathelyi Haladás volt, mely az erőviszonyokat ismerve eleve lefutottnak vélt mindenki. Kivéve a Haladás játékosait. Az első mérkőzésre Szombathelyen került sor 18 ezer néző előtt! A Nemzeti Sport cí­mlapján í­gy értékelte az első mérkőzést: „Nem győztest, futballt ünnepelt a szombathelyi közönség”. Mivel a magyar kupadöntőről muzeális lapszemlénkben részletesen is beszámoltunk, í­gy most csak röviden annyit emlí­tünk meg, hogy egy nagyon harcos, kemény és magas szí­nvonalú mérkőzésen született 1:1-es döntetlen az első mérkőzésen, mely számunka Keller nagyszerű góljáról is emlékezetes marad.

Szeiler, Balogh Torony, Balogh Tonó, Lipcsei, Szekeres, Szűcs Misi és Nagy Zsolt

Nem maradt sok idő a pihenésre, hiszen három nap múlva Vácra utaztunk, mely mérkőzés adott még egy lehetőséget. Ha győzünk, ismét nyí­lt lehet a bajnokság, hiszen két pontra megközelí­thettünk volna a Vácot és a Kispestet. Nem létezne a legendás Fradi-szí­v, ha egy ilyen fontos összecsapáson nem tudna nagyot dobbanni! Bár tudtuk, hogy győzelem esetén a Kispestnek állhat a zászló, ráadásul fontosnak tartottuk a magyar kupadöntő visszavágóját is, a feszí­tett tempó ellenére sikerült Nyilasi Tibornak úgy felkészí­teni a fiúkat, hogy 1993. június 5-én simán lefociztuk a pályáról a hazaiakat. Akik ismerik a váci „arénát” azok tudják, nem éppen a biztonság megtestesí­tője, amit a rendvédelmi hatóságok is tudtak, ezért annyi rendőrt vezényeltek ki, hogy már akadályozták a közönséget abban, hogy időben be tudjon menni a stadionba. Ahol a Fradinak köszönhetően, igazi szórakoztatás folyt 90 percen keresztül. A 3:1-es végeredmény nem tükrözi a játékot, hiszen ha csatáraink jobban figyelnek, és Koszta nem véd olyan nagyszerűen (bár a második gólunkat nagyon benézte) ki is üthettük volna a bajnokesélyes váciakat. A magabiztos győzelem emléke mellett meg kell emlí­teni egy legendás hátvéd „csuda” gólját is. Simon Tibi, aki soha nem a technikai virtuozitással kápráztatta el a Fradistákat, a második félidőben egy hanyag bokamozdulattal a lesre játszó védők közül önmagát szöktetve kilépett, majd a rárontó Kosztától egy kicsit megijedve, olyan mozdulattal ”emelte-lőtte-í­velte” (azóta sem tudtam eldönteni, hogy melyik a helyes megfogalmazás), hogy az a megdermedt kapus mellett szinte bevánszorgott a kapu bal sarkába. Elképesztő gól volt, mely ennyi év után is mosolyt tud varázsolni az arcomra és a váci meccs mindig is Simon Tibiről lesz emlékezetes!

Virág elvtárs fogalmazta meg Bacsó Péter tanújában, hogy a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, és ez az 1992/93-as bajnokság hajrájára is ráillik, bár itt nem Pelikán elvtársnak kellett „elviselnie” az idegi terheket, hanem a játékosoknak és nekünk szurkolóknak. Annak ellenére, hogy a hármas vereségszéria után lemondtuk a cí­mvédésről, a váci siker ismét visszaadta a reményeket. Bár ezek nagyon haloványak voltak, hiszen az nem volt elég, hogy mi megnyerjük az utolsó két bajnokit, ahhoz az is kellett volna, hogy az előttünk álló Kispest és a Vác az egyik mérkőzésén kikapjon.

A végén a papí­rforma érvényesült. Mindhárom csapat hozta a kötelezőt (Fradi először a Videotont verte 2:0-ra, majd Nyí­regyházán nyertünk 2:1-re), í­gy a sorrend már nem változott. Bajnok lett a Kispest, második a Vác, harmadik meg a Fradi. Utólag már könnyű okosnak lenni, de tény, hogy az előttünk álló csapatok ellen, a megszerezhető 8 pontból 6-ot gyűjtöttünk össze. Ennek tudatában talán ki is mondható, hogy az 1992/93-as bajnokságot a Fradi vesztette el, főleg az 1993 májusában egymás után elszenvedett három vereségnek köszönhetően.

A kupát Puskás Ferenc adta át Keller Józsefnek

A végén mégis örülhettünk és ünnepelhettünk! Hátra volt még a kupadöntő visszavágó mérkőzése, mely igazi drámai fordulatokkal megspékelt összecsapás volt. 120 perces nagy csata után (1:1) büntetőkkel sikerült elhódí­tani a magyar kupát a Ferencvárosnak, immáron 16. alkalommal. A drámai fordulatokkal tarkí­tott mérkőzésen Fodor góljával 89. percig vezettünk és mikor már mindenki ünnepelt, jött a Haladás egyenlí­tő gólja. A hosszabbí­tás sem hozott döntést, í­gy maradt a büntetőpárbaj, amit végül is megnyertünk 5:3-ra. Magáról a mérkőzésről muzeális lapszemlénkben bővebben is beszámoltunk. így a végén, mely talán az egész szezont is lezárja, abból a lapszemléből idézek egy részt, mely hűen visszatükrözi azokat az érzések, melyekkel búcsút intettünk az 1992/93-as idénynek:

A görög dráma véget ért. A közönség ünnepel, tapsol és énekel. A „szí­nészek” egyik fele a földre rogy, van aki elterül, van aki egyből az öltözőbe fut mert a sí­rás kerülgeti. A zöld-fehér cí­mert a szí­vükön viselők boldogan ölelkeznek, és együtt kiáltják a közönséggel:

KUPAGYŐZTES! KUPAGYŐZTES!

– lalolib –

Előző rész: 1992 őszKövetkező rész: 1993 ősz

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Ezt a nivós anyagot most éppen jókor raktátok ki.Őszintén jót tett a lelkemnek a tegnapi vereség után.Ráadásul visszaköszönnek azok a kommentek melyeket a fotelszurkolóhoz í­rtunk.1993-ban nem volt egy eget rengető csapatunk,és mégis teltházak előtt játszottunk.Mert volt játék,lendület és volt egyéniségek.Lipcsei,Fodor,Albert,Telek,Simon,Keller!
    Csak csóválom a fejem és nosztalgiázom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ