Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 19.

Egy dollármilliókat érő térdben minden tropára megy…

Már önmagában az a tény, hogy Dániába kell utazni válogatott mérkőzést játszani 1969 júniusának közepén a magyar válogatott számára nem jelentett többet egy kí­nlódós, nyüglődős, „ha már kötelező, menjünk, de legyünk gyorsan túl az egészen” jellegű kötelezettségnél, hiszen Dánia válogatottja akkoriban még nem volt tagja az európai futball királyi elitjének.

1955 és 1969 között a magyar és a dán nemzeti tizenegy ötször találkozott egymással: öt magyar győzelem (6:0, 6:0, 3:1, 6:0, 2:0) 23:1-es gólarány!

Lehet (kell?) ehhez bármit hozzátenni?

De most újra Koppenhágába kell utazni (a mexikói világbajnokságra Csehszlovákián, írországon és Dánián keresztül vezet az út), ám annyi baj legyen, a dán főváros nincs a világ végén. Kimegyünk, jól elverjük őket, aztán már lehet is a bajnokságra, meg a csehek elleni prágai mérkőzésre összpontosí­tani.

Senki nem gondolta volna, hogy az a dániai út, mint a magyar futball egyik nagy tragédiájának a helyszí­ne marad majd meg az emlékezetekben.

Az, hogy kikapunk 3:2-re mellbevágó és drámai ugyan, de mégis kezelhető, hiszen a további találkozókon még bőven lehet szerezni annyi pontot, amely elég a mexikói repülőjegyhez. Ráadásul egy Csehszlovákia és egy írország elleni győzelmen már túl is vagyunk. A csehszlovákokat a Népstadionban 13 esztendő után először sikerül legyőzni (2:0, a második gólt a 90. percben Albert fejeli, felugrás nélkül, talpról Vencel hálójába), Dublinban is nyerünk (2:1), minden jel arra mutat tehát, hogy a koppenhágai út nem lesz több egy kellemes városlátogatásnál.

A mérkőzés magyar szempontból nem indul túl jól, hiszen bizonyos (az 1964-es EB-bronzmeccsen is játszó) Ole Sörensen a 4. percben vezetést szerez a hazaiaknak. Akkori erőnkre jellemző, hogy ezt a hátrányt Bene már a 6. percben döntetlenné módosí­tja, s innentől kezdve mindenki (a dánok is) azt várja: mikor indul be a szokásos magyar henger, hogy 4:1 vagy 5:1 lesz-e a találkozó végeredménye.

Egy másik, akkor még „névtelen” (ám néhány héttel később Netzerék közé, az Európa elitjéhez tartozó Mönchengladbachba szerződő) dán, Le Fevre azonban nem í­gy gondolja. A 37. percben betalál Szentmihályi hálójába, azaz: kezdhetünk mindent elölről.

Aztán két perccel a dánok újabb vezető gólja után elsötétül a világ.

Beüt a dráma, amely olyan jelentős erővel bí­r Albert Flórián életében (s hat ki természetesen egyben a teljes magyar futball közeljövőjére is), mint az Aranylabdán kí­vül semmi más, ami vele valaha futballpályán történt.

Azonnal a kapott gólt követő középkezdés után Flóri egy előrevágott labdára rajtol rá tőle korábban talán soha sem látott iramban és vehemenciával. Az a kérdés csupán, hogy ő, vagy a kapujából pánikrohamtól vezérelve kiinduló dán kapus, Engedahl éri-e el előbb a labdát?

A labda jár a legjobban, vele egyik játékos sem találkozik. Engedahl viszont a maga közel száz kilójával úgy zuhan rá Flóri kinyújtott lábára, mintha egy mázsás vastömböt ejtenénk rá egy kiló vajra.

Az élet sajátos fintora: ott és akkor (legalábbis a lelátóról) nem tűnik drámainak az eset, hiszen a Képes Sport kiküldött tudósí­tója a mérkőzés utáni í­rásában ennyit jegyez meg csupán: „Albert egy előrevágott labdára rajtolt, összeütközött a dán kapuvédővel, Engedahllal és a földön maradt… Tőle 8-10 méternyire Dunai II. bicegett fájdalmas arccal. Cserék következtek…”

Hetilap lévén a K. S.-nak volt lehetősége a „finomí­tásra”, hiszen néhány oldallal beljebb a lapban már szerepel egy fájdalmas arcú Albertet ábrázoló fotó, amelyen közvetlenül a nagy karambol után ápolják, s az ottani a szöveg is sejtet valamit: „Albert Flóriánt a mérkőzés után tüzetesen megvizsgálták és megállapí­tást nyert, hogy sérülése nem tartozik a könnyű esetek közé. A térdén sérült meg – s anélkül, hogy egy újabb vizsgálatnak elébe mennénk – elképzelhető, hogy hetekig nem számí­thatnak rá!”.

Nos, mint azt ma már tudjuk: ez a „hetekig” egészen pontosan 10 hónap és 11 nap múlva következett be, hiszen az 1969. június 15-én történt sérülése után Flóri a legközelebb 1970. április 26-án a Népstadionban, a Salgótarján elleni bajnoki mérkőzésen lép legközelebb pályára.

A válogatott felől közelí­tve még tragikusabb a helyzet(e), hiszen a legjobbak közé két hónap hí­ján két esztendő múlva, 1971. április 4-én kap meghí­vást, attól az időközben szövetségi kapitánnyá lett Hoffer Józseftől, aki (mint arról már a korábbi fejezetekben történt utalás) már az ifi-válogatottban is az edzője volt, az MTI-nél pedig a közvetlen munkahelyi főnöke.

A dán „liszteszsák” (Engedahl) 24 NB I-es mérkőzést, 4 BEK-találkozót, egy kanadai túrát, és 12 válogatott-béli szereplést vett el Albert Flórián pályafutásából azzal az egyetlen lehetetlen „kivetődésével”.

„Minden rosszban van valami jó” szokták mondani (ami egyébként közel sem mindig igaz), í­gy aztán amennyiben a „valami jó” oldaláról közelí­tek a történtek felé, akkor  fogalmazhatok úgy is: Flóri a sérülése miatt „megússza” a Fradi 1969 őszén bemutatott „kí­nszenvedését”, amikor a két egymás után megnyert bajnoki aranyérem után a csapat kénytelen beérni egy bronzzal, s a bajnoki idényzárón úgy kap ki a Bp. Honvédtól 5:2-re, hogy 1 500 (…) néző van csak a Népstadion lelátóin, no meg kimarad minden idők egyik legnagyobb magyar válogatott kudarcából, a marseille-i, csehszlovákok elleni 1:4-ből is.

(fotó: Labdarúgás)

Nem tudni, persze, hogy a Fradi hol végez a bajnokságban, ha Albert egészséges és játszani tud, miként az sem bizonyosodik már be soha, hogy az az elátkozott prágai 3:3 vajon vele a csatársorban is döntetlenre végződik-e, illetve ha úgy is végződik, akkor Marseille-ben mire megyünk a csehekkel a „ki-ki alapon” lejátszott pótselejtezőn.

Megpróbálok a realitás talaján maradni, ezért azt mondom: az 1969-es Fradi az akkori Újpestet még Alberttel sem előzte volna meg a bajnokságban (Varga és Albert nélkül viszont még az a bizonyos bronz sem volt akkora tragédia, mint amekkorának visszagondolva a fradisták érzik), a válogatottnak viszont vele a csatársor tengelyében garantáltan nagyobb lett volna az ütőereje és mindenekelőtt az esélye a VB-re való jutásra, mint amekkora volt – nélküle.

De visszatérve még a Koppenhágában történtekhez: annak a bizonyos sérülésnek volt egy olyan pályán kí­vüli előzménye, amely mind a mai napig szájról szájra jár a futballpályákon, legalábbis a minimum ötvenen felül járók körében.

A dánok elleni selejtezőt megelőzően Borbély Pál, a Népsport akkori labdarúgó rovatának nagy tudású és nagytekintélyű szerkesztője í­rt egy elemző cikket a sportlapban, amelyben egy hosszabb rész arról szólt, hogy az újabban a középpályára visszahúzódó Albert teljesí­tménye (mint mindenki, úgy a cikk szerzője is nyilván az 1966-os, brazilok elleni Albert produkcióból indult ki) nem olyan, mint régen! Kényelmesebben, lassabban, kisebb erőket mozgósí­tva futballozik, sokszor lelassí­tja a támadásokat, márpedig az igazán korszerű futball nem ezt követeli. Alberttől tudása alapján mindenki többet vár, s egyébként is most már jó lenne, ha egy kicsit „összekapnᔝ magát.

(fotó: Labdarúgás)

Flóri sem tagadja (sohasem tagadta) nagyon „berágott” a cikk olvastán, olyannyira, hogy nem is akart elutazni a világbajnoki selejtezőre! A vezetők aztán meggyőzték, hogy ilyet egy világsztár, egy Aranylabdás játékos nem tehet, í­gy végül elment, s játszott is, ám a történtek ismeretében ma már azt mondom: bárcsak tényleg megsértődött volna…

Az Engedahllal történt összeütközést ugyanis a mindig résen állók, s a krí­zis helyzetekben olyan szí­vesen megszólalók azonnal Borbély kontra Albert ellentétté varázsolták, mondván/í­rván/nyilatkozván, hogy Flóri Dániában túlzottan is bizonyí­tani akarta: méltatlan kritika érte őt az újságí­ró részéről; olyan stí­lusban játszott, ahogyan korábban soha; olyan összecsapásokat is felvállalt, amelyektől addig okosan távol tartotta magát. A kapussal való csattanása pedig csak és kizárólag annak volt köszönhető, hogy megmutassa, ő bizony nem ismert elveszett labdát, ha kell a testi épségét is veszélyezteti a gól, pontosabban a válogatott érdekében.

A látszat mindenképpen az újságí­ró ellen és a futballista mellett szólt, pedig nem sok ész kell ahhoz, hogy valaki belássa: egy sérülésbe nem lehet senkit sem „belekergetni”. Ha Flóri csak két lépéssel előbb éri el a labdát, mint a dán kapus, vagy Engedahl egy ütemmel később indul ki a kapujából, akkor bizonyí­tási vágy ide, sértődés oda, a két test nem is találkozik egymással, ezzel szemben egy Albert góllal kiegyenlí­tünk…

Az mindenestre tanulságos, amit ő maga a történtekről mondott a Képes Sport július 15-i számában, vagyis pontosan egy hónappal a történtek után, amikor bokától csontközépig gipszben fogadta az újságí­rót, a lap főszerkesztőjét, Kutas Istvánt.

„Gól akartam rúgni. Amikor láttam, hogy a labda át fog szállni a középhátvéd feje fölött, a kapus pedig kint áll a kapu előtt, gyorsan megindultam, hogy megkaparintsam a labdát és egyből kapura lőjek. Csak ezzel törődtem. Mielőtt a labdához értem volna, hirtelen felbukkant előttem egy fekete tömeg. A kapus volt. Másra már nem emlékszem, csak a nagy fájdalomra.”

A cikk millió szempontból érdekes, tanulságos és kivételes (már a szerző személye miatt is, hiszen Kutas a lehető legritkábban készí­tett interjúkat aktí­v labdarúgókkal, Albert azonban akkoriban rég túl volt már azon a szinten, hogy „egy sérült középcsatár a sok közül ” alapon lehessen kezelni) az elkövetkezendőkben még többször is idézem majd és hivatkozom rá, de mégiscsak jóval a dán meccs után készült…

(fotó: Labdarúgás)

Amikor már biztos volt, hogy az FTC és a válogatott huzamosabb időre elveszí­tette a maga Császárát!

Az ugyanis a meccs másnapján (már itthon Budapesten) kiderült, hogy itt nem egy megszokott futballistasérülésről, hanem annál sokkal többről van szó.

A Sportkórház specialistái is nagy bajban voltak, hiszen mégiscsak a világ akkori egyik legdrágább jobb lábának sorsa (pontosabban: kezelési módja) felett kellett dönteniük.

Abban a dollárszázezreket érő térdben ugyanis minden elszakadt, ami egy térdben elszakadhat, minden olyan szalag, izom, porc megsérült, amely a magasan kvalifikált labdarúgást egyáltalán lehetővé teszi a művelője számára.

Van doktor, aki a műtét mellett kardoskodik, van, aki szerint a mozdulatlan pihenés, majd az azt követő járógipsz alkalmazása az egyetlen lehetséges és sikerrel kecsegtető módszer.

A „gipszesek” nyernek, ami ugyan jelentősen megnöveli a gyógyulási időt, de a lelke legmélyén azt hiszem még Flóri sem nagyon bánja.

Ezt abból gondolom, hogy apám, akinek azokban a napokban éppen a világ egyik legjobb középcsatára helyett kellett valakit találnia a Fradi támadósorának közepére, többször is emlí­tette otthon esténként: „A Flóri sem akarja, hogy operálják…”

Kivonul a gödi nyaralóba pihenni és felejteni, a visszatérés nagyon távolinak látszik.

A Visszatérés (Get Back) 1969-ben nem Albert Flórián, hanem a Beatles nevéhez köthető.

A poptörténelem legsikeresebb csapata az Apple székház tetején adott koncertjén játssza ezt a dalt, dacára annak, hogy a négy liverpooli zseni számára többé már nem volt visszatérés, ez az utolsó nyilvános fellépésük.

Lám, lám, egy másik „liverpooli” zseni ebben speciel legyőzte őket.

Mert Albert Flórián visszatért.

De hol vagyunk még ettől…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
EL-csoportkör 09.30. 21:00 M4 Sport
10.03. 17:00 m4 Sport
10.16. 17:00 m4 Sport
EL-csoportkör 10.19. 16:30 M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ