Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 20.

Egy „fél” Albert már csak a bronzéremhez elég…

Azt kérdezi tőlem Esterházy Péter (mert ő szokott ilyeneket kérdezni, ha nem dolgozik éppen egy minimum 15 000 oldalas nagy regényen) jól emlékszik-e: az 1966-os, ’67-es , ’68-as Fradi rengeteg 11-est kapott annak köszönhetően, hogy a Varga-Albert duó rávezette a labdát az ellenfelek védőire, aztán vagy addig adogattak, kényszerí­tőztek egymással, amí­g valamelyikük kihagyhatatlan helyzetbe nem került, vagy a védőknek nem maradt más választásuk, mint, hogy vagy Albertet vagy Vargát felvágják a 16-oson belül, hiszen a biztos gólnál még mindig jobb a büntető.

Mert azt, ugye ki is lehet hagyni.

Péter jól emlékszik, az akkori álom-Fradi valóban sokszor rúghatott 11-est (í­gy válhattak legendássá Novák Dezső már-már flegmának mondható magabiztossággal értékesí­tett büntetői), mert ez a két futballzseni, ha formában volt, s területhez jutott, az esetek nagy többségében valóban feltartóztathatatlannak bizonyult. A kor védői (nem akármilyen klasszisok vonultak fel közöttük) visszaemlékezéseikben mind a mai napig pályafutásuk lidérces másfél óráiként emlegetik azokat a meccseket, amelyeken a Varga-Albert duó megindult a kapujuk felé, mert egyszerűen kiszámí­thatatlan volt, hogy mi fog következni.

Varga is, Albert is (egymásétól merőben más stí­lusban és módszerekkel bár) egyaránt képes volt arra, hogy egyénileg befejezze az akciót, de arra is, hogy a másikat hozza kihagyhatatlan helyzetbe. A leggyakrabban az úgynevezett kényszerí­tőt választották, ám gyakran előfordult az is, hogy már a hálóba lőhették volna a labdát, mégis a másikhoz passzoltak, mert a játék azt kí­vánta, azt ne mondjam követelte.

Varga Zoli kihasználva mindenkit felülmúló rúgótechnikáját gyakran élt a magasan belőtt/becsavart/benyesett/betekert labdákkal, kihasználva Flóri kivételes fejelőkészségét. Ezzel szöges ellentétben Albert mindig a földön tartotta a labdát (nem is nagyon emlékszem magasan í­velt átadására, vagy indí­tására, netán gólpasszára), mert ő meg azzal volt tisztában, hogy Zoli a játék lábbal való folytatásában remek, bár fejelésből sem kapott volna soha 9.5-es osztályzatnál rosszabbat a világ legszigorúbb futballí­tészeitől sem.

És akkor még mindig ott volt Rákosi Gyula, aki túl azon, hogy végig robotolta a meccseket, s elképesztő mezőnymunkájával megteremtette a Varga-Albert kettős számára a csillogás-villogás minden lehetőségét, kamatoztatva egy egészen kivételes, speciális adottságát (futtából, bal belsővel senki nem tudta úgy szélről, vagy az akkoriban még létező balösszekötő posztjáról a kapu elé csavarni a labdát, hogy az nem a kapus keze felé, hanem az ellenfél kapujához képest visszafelé kanyarodott, pontosan az érkező Albert vagy Varga fejét keresve) gólok tucatjait lövette-fejeltette velük.

S mindez még semmi, hiszen, ha a két nagy varázslónak (plusz Rákosi) valamiért nem ment, vagy éppen a megszokottnál jobban, szorosabban, keményebben őrizték őket, akkor a két szélen még mindig ott volt Karába (1967-től Szőke), Fenyvesi dr., (1967-től Katona), akik vonalszélsők létükre (mára ez a fogalom szinte teljesen kikopott a köztudatból) olyan gólerősek voltak, hogy Szőke például ’67-ben jobbszélső létére 15 (…) góllal járult hozzá az aranyérem megszerzéséhez.

Esterházy 11-es elméletében éppen az az emlékekből gyúrt tapasztalat-együttes összegződik, amely a korszak Fradijára, mint egy állandó offenzí­vában, kezdeményezésben, ha úgy tetszik örökös csatárjátékban lévő csapatra emlékszik vissza.

Igen, Vargát és Albertet akkoriban jobbára csak faultolni lehetett a kapura már gólveszélyt jelentő területeken, s ez (hogy tovább lendí­tsem a büntető témát) közel sem csak 11-esekben, hanem rengeteg szabadrúgásban is jelentkezett. Egyáltalán nem véletlen, hogy Novák és Szőke szabadrúgásból lőtt góljaira mind a mai napig emlékeznek, akik látták azokat, mert annyi volt belőlük, hogy eleve felejthetetlenek.

Egy a Novák-büntetők közül (Novák Dezső gyűjteményéből)

A legszebb amúgy az egészben, hogy mindaz, amit a kor ferencvárosi csatárjátékáról kifejtettem, szinte ugyaní­gy elmondható a Vasas vagy az Újpesti Dózsa esetében is. A piros-kékeknél a Puskás-Farkas kettős, Újpesten a Bene-Dunai II. belső csatárduó művelte jószerivel ugyanezt, a Vasasnál a Molnár, Fister, Korsós, az Újpestnél a Fazekas, Göröcs, Zámbó hármassal körülbástyázva.

Ám esetünkben alapvetően Albertről lévén szó, maradjunk zöld-fehérben, nézzük orvosi szempontból mi is történt azzal a császári térddel. A térdsebészet honi legnagyobbja, dr. Berkes István a Sportkórház volt igazgatója, aki az úgynevezett artroszkópiás térdműtétek magyarországi úttörőjének tekinthető (már csak azért is kéretik komolyan venni a szavait, mert nemcsak térdspecialista, hanem NB I-es futballista is volt egykoron) azt mondja: Flóri térdében belső oldal- és keresztszalag szakadás történt, jelentős, kifejezetten súlyos porcgyűrű károsodással együtt.

Ez a létező legsúlyosabb futballistasérülés. Elsőre hihetetlennek hangzik, de rosszabb, mintha valakinek eltörik a lába, mert az gyorsabban gyógyul.

Az olyan sérülésnek, mint amilyet a Fradi centere Koppenhágában elszenvedett 1969-ben minimum tí­z-tizenkét hónap volt a gyógyulási ideje, ha az orvosok (a páciens beleegyezésével, persze) az operáció mellett döntenek, akkor is minimum fél év. Mára annyit fejlődött az orvostudomány (jó szí­vvel ajánlom mindenkinek a témában az Index futball-szakí­rójának Ághassy Attilának nemrégiben megjelent í­rását: „Miért a legkegyetlenebb sérülés a keresztszalag szakadás?” cí­mmel, amely éppen ezt a témát fejti ki tudományos pontossággal és hitelességgel), hogy nagyon szerencsés esetben négy hónapra redukálható a gyógyulási idő, de ehhez még természetesen hozzá kell adni azokat a hónapokat, amí­g a sérült ismét kvalifikált futballcsapatba beállí­tható.

Miután Flórit az úgynevezett konzervatí­v módszerrel gyógyí­tották, neki ezekben a napokban, hetekben, hónapokban nem volt más dolga, mint pihenni, s távolról figyelni a pályákon történteket.

Koppenhágát megelőzően utoljára a Komló elleni bajnoki lép pályára zöld-fehérben, ahol a zöld-fehérek idegenben Géczi – Bálint, Páncsics, Megyesi – Juhász, Szűcs – Szőke, Branikovits, Albert, Németh M., Rákosi összeállí­tásban 0:0-ra végeznek.

Amikor aztán a Fradi legközelebb (már kényszerűen Albert nélkül) újra pályára lép az NB I-es pontokért a csapat í­gy fest: Géczi – Bálint, Páncsics, Megyesi – Juhász, Szűcs – Tátrai, Branikovits, Németh M., Rákosi, Katona.

Ezen a meccsen 4:1-re verik a Csepelt, ráadásul úgy, hogy a mindössze második mérkőzését játszó Tátrai Antal mindjárt két gólt is szerez a négyből.

A tavaszi idényt Dunaújvárosban zárja a csapat. Szőke góljával nyernek is 1:0-ra, s a látszat (esetünkben a bajnoki tabella) azt mutatja: Albert nélkül sincs olyan nagyon nagy baj.

Az Újpest 25 ponttal áll az élen, a 24 pontos FTC és a 23 pontos Bp. Honvéd előtt.

Ebből, ugye, még bármi lehet, akár egy sorozatban harmadszor is megnyert bajnokság is.

Aztán az ősz meghozza a drámai összeomlást, pillanatok alatt kiderül, hogy két olyan zseni, mint Varga és Albert együttes hiányát már nem viseli el a gárda.

Hangsúlyozom: a magyar labdarúgás két világklasszisáról van szó, a Real Madrid sem lett volna ugyanaz Puskás és Di Stefano nélkül.

Néhány eredmény még bí­ztató (pontosabban, lévén a Ferencvárosról szó elfogadható) hiszen verik a Haladást, a Vasast, a Diósgyőrt, a Tatabányát és az MTK-t, de Egerben, Győrben, Csepelen már csak döntetlenre futja, a Népstadionból pedig a Komló visz el pontot, hogy mindezt megtetőzze a Dunaújváros, amely ugyanott egyenesen győzni (2:1) tud. A Bp. Honvéd elleni 1 500 nézős „derékig hóban” lejátszott évzáróról már volt szó, de arról nem, hogy közben BEK-meccseket is játszanak, a CSZKA Szófia ellen még sikerül is a továbbjutás, de aztán jön a Leeds, ami már a hóhér-munka kategóriájába sorolható: az angolok otthon és Budapesten is egyformán 3:0-ra verik egy esztendővel korábbi VVK-döntőbeli ellenfelüket.

így esik, hogy az 1967-ben a 2. helyen végző Újpest előtt 8 ponttal megnyert aranyérem 1969 végére a bajnok lilákkal szemben 9 pontos hátránnyá és egy bronzéremmé változik.

(fotó: Képes Sport)

Különösen a véghajrá rémisztő: két és fél csodálatos esztendő, két bajnoki arany és egy VVK-döntő után apám úgy búcsúzik a Ferencváros kispadjától, hogy utoljára 1969. október 11-én az MTK elleni találkozón áll fel onnan utoljára győztes trénerként, mert a csapat az esztendőből hátralévő 8 mérkőzéséből (beleszámí­tva a Leeds elleni BEK-találkozókat is) két döntetlent játszik, hatot (!) elveszí­t.

Mátrai távozását Páncsics remeklésével még simán elviselte a csapat, Varga Zoli kiválása már alapjaiban rendí­tette meg az együttest, Albert sérülése után pedig (szinte) minden összeomlott.

Biztos, hogy apám is rengeteg hibát követett el. Az esztendők során nagyot változott a játékosokkal való kapcsolata, lélektani sokkjai a fiatalokra már közel sem hatottak olyan elementáris erővel, mint korábban az idősebbekre, tehát szó nincs arról, hogy bármiben is felmenteném. Annyit jegyzek meg csupán, hogy mí­g első Fradi-edzőként töltött évében 1967-ben a Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona összeállí­tású gárda számí­tott a menetrendszerűen pályára lépő alapcsapatnak, addig a búcsúmeccsén, a 2:5-ös Bp. Honvéd elleni zakónál í­gy álltak fel: Géczi – Novák, Horváth Á., Megyesi – Juhász, Szűcs – Szőke, Vajda, Branikovits, Németh M., Füsi.

A mindebből következő gondolatot az olvasókra bí­zom.

Azt azonban nem, hogy felidézzem Flóri micsoda elszántsággal, s milyen hiedelmektől vezérelve készült a visszatérésére.

Abban a bizonyos már emlí­tett Képes Sport interjúban ezt mondja:

„Jelenleg gipszkötés van a lábamon, járókötés a szó szoros értelmében. Minden nap két kilométert kell ugyanis orvosi utasí­tásra járnom. Ki sem mondhatom, milyen boldogan gyalogolok az elmúlt hetek ágyhoz kötése után. Az eddigi vizsgálatok bí­ztatóak. Persze, azért sokáig kell járnom ebben a gipszcsizmában. Szeptember 8-án veszik le (a dátumra kéretik figyelni: 1969 szeptemberéről van szó. A szerk.) s, ha nem jön közbe semmi, akár már aznap elkezdhetem az edzéseket. Úgy számí­tom, hogy egy hónapnyi tervszerű munkával már októberben játékképes leszek. Ott akarok lenni a bajnokság hajrájában a fiúk között. Nagy boldogság számomra, ha annyira formába lendülnék, hogy a válogatottba is visszakerülhetnék.”

Az interjú az 1969. július 15-én jelenik meg a Képes Sportban.

Flóri októberben már játszani akar.

Legközelebb 1970. április 26-án lép újra pályára zöld-fehérben, NB I-es bajnoki mérkőzésen…

2 hozzászólás a(z) Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 20. bejegyzéshez

  • Még nem volt bulvársajtó, de kéretik megnézni, micsoda hí­rek: Albert készül, edz, javul, játszani akar stb. egy ország várta izgatottan, mi lesz vele. Nem túlzás, zöldségesnél nagymamák tárgyalták, ma már ez hihetetlen, de fültanúja voltam. Iskolában egy jeggyel jobbat vagy rosszabbat lehetett kapni, a tanár szimpátiájától függően, hogy mi a véleményünk Flóriról. A Vasas-drukker tanár bácsinak azért is azt mondtuk, hogy jobb, mint Eusébio v. B. Charlton -- 2 kör békaügetés. Ma Dzsudzsák v. Juhász Roli miatt egyetlen tesitanár nem tenne ilyet. Nem őket bántva. Divat lett szidni, közben mindenki visszavárta, mert nélküle a magy foci “féllábú óriás” volt.

  • ’70. április 26. Alighanem a következő rész tartalma már. Ötvenezren voltak kinn a Stadionban azon a Fradi-Salgótarjánon, köztük édesapám is, tőle tudom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

03.31.18:00 TV:M4Sport
04.03.20:00 M4 Sport MK-negyeddöntő
OLDALAK
04.07.14:45 M4 Sport
04.14.16:30 M4 Sport
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
Categories
FOTELSZURKOLÓ