Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 27.

Búcsúszimfónia császári hangszereléssel

Ha 1968. december 15-én Győrben, amikor az utolsó fordulóban a befejezés előtt nem sokkal az ETO hálójába fejelte a Fradi harmadik, győztes, s egyben NB I-es bajnokságot jelentő gólját valaki azt mondja Albert Flóriánnak, hogy most negyedszer, ám egyben életében, egyben utoljára ünnepelhet bajnoki cí­met, biztos, hogy kineveti az illetőt.

Márpedig ez történt.

1969-ben bronzig jut a zöld-fehér gárda, 1970-es visszatérést követően elbukják az Újpest elleni bajnoki döntőt, marad az ezüst, miként 1971 és a visszavonulását jelentő 1974 között sem képesek az Újpest hegemóniáját megtörve a dobogó legfelső fokán végezni.

Ezüstéremmel tele van a padlás, a dr. Kalocsay Gézát felváltó Csanádi Ferenccel (bár kettőjük váltása között már Dalnoki Jenő is odaér az első csapat kispadjára és három mérkőzésen ő a szakmai főnök), majd az Albert utolsó bajnoki mérkőzése idején már véglegesí­tett, kinevezett vezetőedzővel, Dalnoki Jenővel is mindig „csak” a 2. (egyszer az 5.) helyig jutnak.

1970. április 26 (visszatérés a nagy sérülésből a Salgótarján ellen) és 1974. március 17 (búcsú a játéktól, ellenfél a Zalaegerszeg) 97 NB I-es mérkőzésen lép még pályára (miközben játszik UEFA Kupa és a KEK összecsapásokon is) és ezeken termel 34 gólt, de igazán „a régi” többé már nem tud lenni.

Ez közel sem jelenti azt, hogy ne játszana még „fél lábbal” is sokkal, de sokkal jobban, mint az igazán nagy klasszis magyar csatárokon kí­vül az akkori élvonal támadóinak döntő többsége, ám vele szemben mindig is „alberti” a mérce.  Azt ugyanis senki nem hajlandó tudomásul venni, hogy a térde már nem ugyanaz a térd, mint amelyikről a magyar-brazilos vagy az aranylabdás esztendőkben elrugaszkodott.

Ez a térd bizony már sokszor „bevizesedik”, hol erősen, hol még erősebben „érzi”, egy idő után az ellenfelek sem kí­mélik, sőt, vannak védők, akik kifejezetten utaznak arra, hogy a legfájóbb, a legérzékenyebb pontján találják telibe.

És még í­gy is vannak fantasztikus mérkőzései. Rangadókat dönt el a góljaival, az 1971-72-es bajnoki esztendőben produkált 30 meccs 15 gólos teljesí­tménye (átlagban minden második találkozón egy találat) például bármelyik mai csatár dicsőségéré válna.

Olyan „apróságról” már nem szólva, hogy 1972 júliusában, egy a Megyeri úton lejátszott Magyar Népköztársasági Kupa-döntőn is az ő gólja hozza meg a kupát az Üllői-útiaknak, amikor 1-1-nél (lélekben már mindenki a hosszabbí­tásra készülődött) rácsap egy kósza labdára, s feleslegessé teszi a rájátszást!

Az élet újabb kivételes fintora: a döntőn a Tatabánya az FTC ellenfele, a vidéki csapat kispadján dr. Lakat Károllyal, akinek tréneri dicsőséglistájáról az MNK-győzelem még hiányzik.

De ugyanez a medál addig Flóri ékszeres-ládikáját sem gazdagí­tja!

Vagy a Mester lesz életében először kupagyőztes edző, vagy legkedvesebb játékosainak egyike.

A játékos nyer, s az edző (ma már bevallhatom), éppen ezért a végtelenségig nem boldogtalan…

A Kalocsay Gézát időközben felváltó Csanádi Ferenc regnálása alatt még „aranyélete” van. Nála szokatlanul hosszú gólszüneteket tart ugyan, de ha jó a térde és játékra jelentkezik, akkor ott van a kezdőcsapatban.

Felejthetetlen túrákon vesz részt a Fradival, járnak Dél- és Közép-Amerikában, Afrikában, Japánban; a nemzetközi kupákban végre játszhat a Liverpool ellen is, a görög Panioniosznak három gólt lő a Népstadionban, egy nyári spanyolországi tornán pedig a Barcelona sem ússza meg Albert-gól nélkül (2-2).

Egy Újpest elleni rangadón, amely 2-2-re végződik, a Fradi-oldalról csak ő talál a hálóba, az egyetlen „újkori” mesterhármasát (szintén a Népstadionban) a Diósgyőrnek rúgja (ellenük kezdte a góltáncot még 1958-ban, í­gy aztán kiváltképp stí­lusos ez a tripla), vannak remek meccsei, de azt is látni: ha csak teheti, kerüli a „csinneket”.

Játékára ebben a korszakban már nem csak az elegancia, hanem a teljesen érthető óvatosság is jellemző.

Aztán Csanádit leváltják, egy bajnoki és egy nemzetközi barátságos mérkőzés erejéig Novák Dezső lesz az edző, akinél természetesen játszik, ám azt senki sem gondolja akkor, hogy az 1973. október 7-én (hol másutt, mint a Népstadionban) a Pécs elleni 0-0-nál szerepel életében utoljára a Ferencváros kezdőcsapatában.

Dalnoki Jenő

Három nappal a mérkőzés után Dalnoki Jenőt nevezik ki vezetőedzőnek, s ettől a pillanattól kezdve a valaha volt egyik legnagyobb magyar futballista sorsa megpecsételődik.

Dalnoki szí­nrelépésétől Albert búcsújáig összesen fél év telik el, de ez a hat hónap maga a kí­nlódás.

Dalnoki (rutinosan) a védelemhez először még nem nyúl, összerakja viszont a Szőke, Branikovits, Máté, Kű, Magyar csatársort, s történjék bármi csak a lehető legritkább esetben változtat rajta.

Flóri ugyan pályafutása során nem Dalnoki alatt ült életében először cserére várva a kispadon, hiszen még Csanádi volt az edző, amikor 1973. június 17-én, Tatabányán egy 2-2-re végződött mérkőzésen ez már megtörtént (1967 Aranylabdása az egyik, akkori edzője a másik kispadon), de azt még mindenki betudta annak, hogy éppen egy újabb sérüléséből van felépülőben.

Dalnoki alatt azonban játszhatna, de mégsem játszik, mi több, még azt is meg kell élnie, hogy az Egyetértés elleni 5-1-es győzelemmel végződött mérkőzésen, a Népstadion kispadján „kezdi” a találkozót.

Abban a Népstadionban csere, ahol… de mit ragozzam, az életrajz eddig fejezetei szinte másról sem szóltak.

Nem jön igazán jól Flórinak az sem, hogy akkoriban igazol az Üllői útra a korszak egyik slágercsatára Máté János, aki addig Pécsett ontotta a gólokat, a Fradi meg – kimondva-kimondatlanul – centert keresett.

Csanádi Ferenc legutolsó mérkőzésein még jól megfért egymás mellett a támadósorban a Máté, Albert duó (sőt amikor beugróként Novák a tréner, s Flóri utoljára kezdő, akkor is a később „Kenguru-cseles”, a Liverpoolnak lőtt góljáról elhí­resült csatár az éktársa), Dalnokinál azonban már csak az ex-pécsi támadó kap szerepet.

Dalnoki Jenő (neve emlí­tésekor elfogultságot kell bejelentenem, mert edzőm volt az ifiben, s a vezetésével bajnokságot nyertünk) nagyszerű játékos pályafutásához, későbbi remek edzői eredményeihez, s (talán) mindenkit felülmúló fradizmusához nem férhet kétség. Amit ő ezért a klubért részint balhátvédként, részint edzőként tett, az mindenki elé csak példaként állí­tható, de az is történelem ma már, hogy Albert búcsújában jelentős szerepet játszott.

Szó sincs arról, hogy „Albertet kihagyni” jelszóval érkezett volna az első csapat kispadjára, ő alapjaiban akarta átformálni, egy generáció leváltásával gyökeresen megfiatalí­tani az FTC-t, s ennek a stratégiának (no, meg az akkoriban már tényleg sokat „vacakoló” térdének) az áldozata lett az, aki mindenképpen több bizalmat, törődést, és empátiát érdemelt volna.

A visszaemlékezések gyakran tesznek emlí­tést arról, hogy „jött Dalnoki, hozta a fiatalokat és azonnal meg is nyerte velük a bajnokságot!”, ami csak azt bizonyí­tja, hogy az emlékezet csalóka.

Jenő bácsi háromnegyed idénnyel a háta mögött 3 ponttal az Újpest mögé szorul.

Mi több, a már teljesen általa vezényelt 1974-75-ös bajnokságban sincs arany, de még ezüst sem, mert a Fradi 12 ponttal lemaradva zár, a bajnok lilák hátát nézve.

A Dalnoki-féle szimfóniát csak az 1975-76-os idényben játssza a Fradi-zenekar, akkor már kétségkí­vül tele tehetséges tinédzserkorú muzsikusokkal.

De nem elengedve az Albert-szálat: miután Flóri a Dalnoki éra legelejének egyáltalán nem jut szóhoz, mi több egy 1974. februári ausztráliai túrán is csak egyszer áll be csereként (szerintem akkor határozta el, hogy a hazatérés után amilyen gyorsan csak lehet, elköszön) szí­vében, lelkében viharokkal bár, de kifelé a tőle megszokott pókerarcot mutatva a búcsúmeccsére készül.

1974. március 17-én 30 000 néző előtt a Fradi ugyan a Géczi – Vépi, Bálint, Megyesi – Juhász, Mucha – Szőke, Branikovits, Máté, Kű, Magyar összeállí­tásban kezdi a Zalaegerszeg elleni meccset, amelyről az aznapi Népsportból már tudni lehetett, hogy Albert csak a második félidőben játszik. A szünetről (a Fradi 1-0-ra vezetett) már szállingóztak vissza a játékosok a folytatásra, de még csak tí­zen voltak kint a zöld-fehérek közül, amikor a játékos kijáróban feltűnt a tizenegyedik.

Azon a délutánon először akkor robbant fel a stadion, hiszen mindenki Albertet várta!

Csakhogy az utolsó visszatérő nem Flóri, hanem az addig is játszó Juhász Pista volt.

Flóri ekkor még javában hátul a szobrok között melegí­tett.

Életükben először akkor tévesztette őket össze a közönség, hiszen annyira szerette volna a nagy búcsúzót a pályán látni.

Tí­z perce tartott a második félidő, amikor megtörtént a délután második hangrobbanása, mert akkor már valóban Albert jelent meg a játékoskijáróban.

Branikovits Laci remek fejesgólját szinte nem is látta senki, mert mindenki az oldalvonal mellett mozgó, cseréhez készülődő Albertet figyelte.

Az 59. percben aztán eljött a nagy (nagyon nemes, nagyon méltóságteljes, ám egyben roppant szomorú) pillanat: Kű Lajos helyére Albert Flórián lépett pályára.

Az utolsó bajnoki gól…

Ha az ezután következő 31 percet a kezdőkörben, s naná, hogy csí­pőre tett kézzel tölti, a lelátó népe akkor is fergeteges tombolás és zúgó vastaps közepette ünnepli meg, s egyben búcsúztatja, de Flóri még tartogatja az ünnepi tűzijátékhoz szükséges muní­ciót.

Már csak 12 perce van hátra aktí­v futballista pályafutásából, amikor Branikovitstól kap egy labdát.

A rá oly jellemző kí­gyózó mozdulatokkal kibújik két vendégvédő közül, s megindul a zalaegerszegi hálót őrző Déri kapuja felé.

Pontosan ugyanúgy, ahogy megindult anno, még 1958 novemberében, élete első NB I-es meccsén a diósgyőriekére.

Azóta sok minden történt (eltelt, hogy mást ne mondjak 16 év) ám a slusszpoén ugyanolyan tipikus és ugyanúgy csattan, mint a bemutatkozásakor.

Már régen a ZTE hálójába lőhetne, csakhogy az nem lenne „egy Alberthez” méltó megoldás. így aztán rávezeti a labdát a kapusra, egy másodpercnyi reményt kí­nál számára, hogy esetleg menthet, de aztán elhúz mellette, majd, mint aki azon a bizonyos „hátsó földesen” élete első kölyökbajnoki mérkőzését játssza, közvetlen közelről az üres kapuba emelte a labdát.

Szőke, Branikovits, Albert és Juhász (Fotó: Farkas József)

Ugyanolyan góllal búcsúzik, mint amilyennel kezdett, ugyanúgy a Népstadionban, s ugyanúgy egy „szimpla” vidéki kiscsapat ellen.

Persze, hogy felrobban a lelátó. Egy emberként ugrik talpra mindenki, azok is, akik a Zalaegerszeget kí­sérték el Budapestre.

A mérkőzés alatt még 12 percig, majd azt követően vagy fél órán át a nép Flórit ünnepli, még az a Déri kapus is, aki pályafutásának legnagyobb élményeként azt mondhatja el magáról, hogy neki lőtte a magyar futball Császára élete utolsó bajnoki gólját.

Flóri játékostársainak a vállán, könnyekben úszva hagyja el a játékteret, s amikor eltűnik a játékos kijáróban a magyar futballnak egy olyan szakasza ér véget, amelynek ő volt a koronagyémántja.

Elegánsan, méltóságteljesen, Császár-módjára, császári körülmények között távozik.

Ahogy a legnagyobbak.

6 hozzászólás a(z) Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 27. bejegyzéshez

  • jav.: “háttal nem kezdünk mondatot és nőt, csak hassal … ” bocsánat, de a klavi még nálam is lassúbb … 🙂

  • Hát igen … tudom, hogy háttal nem kezdünk mondatnak és nőnk, csak hassal … 😛 Jenő bácsi (RIP!) órási Fradista volt, mégsem értem, a mai napig, hogy miért nyí­rta ki minden volt játékostársát??? Géczi Pistát? Páncsics Miklóst? Juhász “Juci” Pistát? Szőke Pistát? “Branit”? Jó, vele már nem játszott együtt … a CSÁSZÁRT??? Ha jóhiszemű vagyok, akkor a 2008-as spanyol EB-aranyos válogatottból indulok ki, melyből -általános elképedésre- kimaradt a világ akkori (egyik) legjobb csatára, Raúl Gonzalez y Blanco … utólag Aragonés ezt azzal magyarázta, hogy a fiatalokat frusztrálta volna, ha tudják, hogy egy szupersztár üldögél a kispadon, nem mertek volna igazán játszani … lehet … Jenő bá’nak is könnyebb volt olyanokkal dolgozni, akiket a “kölyökből” ismert, és -legalábbis az első 1-2 évben- tűzbe mentek volna érte …

    • Albert esetében elsősorban a “kijaví­thatatlan” sérülése volt az ok. Páncsics akkor már leszálló ágban volt, nálunk ott volt Bálint, viszont jött helyette Pusztai. Ettől függetlenül én is tudnék mondani egy-két játékost, akit ő küldött el, és máig sem értem, miért.

      • Kedves YSE, mint “utolsó mohikán”! Miért kellett Jenő bá’nak MINDEN volt játékostársát kinyí­rnia? Jó, a Páncsics -- Pusztai csere bejött … őszinte leszek, ’75-76-ban a Flóri sem hiányzott annyira (no, nem nekem, hanem az akkori “fiatal” szurkolóknak”) … valahol Dalnokinak igaza volt, ő egy korszerűbb futballt akart játszatni, ez 1-2 évig működött (KEK-döntő, bajnokság, MNK stb.) … utána visszaütött az, hogy egy jó cég, egy jó munkahely, egy jó csapat nem fiatalokból és öregekből áll, hanem vannak ilyenek IS, meg olyanok IS! Csak egy példa: ’76. őszén Nyilasi majdnem meghalt a pályán a “szászok” ellen … Onhausz Tibi (RIP, RIP, RIP) góljával nyertünk 1-0-ra, de a visszavágón nem volt egy “Nyilasi-pótlék” … tudom, hogy értelmetlen, de ha van még pl. egy Brani, vagy Máté, aki esetleg 0-2-nél (?) berúgja azt az óriási helyzetet, amit Mucha Józsi kihagyott -nem őt hibáztatom!-, nos, akkor a 4 közé jutásért a Zürich ellen játszunk … és bár 5 évvel később egy sokkal gyengébb csapattal katasztrofális körülmények között kiestünk velük szemben, ’77-ben simán vertük volna őket, Botteronnal együtt … nos, akkor a BEK-döntőért játszottunk volna a Liverpool ellen … akikben már benne lett volna a zabszem, hogy a Fraditól általában kikapnak 🙂 De ha nem is jutunk tovább, nem lett volna 0-3, 1-3, mint a Drezdát verő Zürich ellen -ha még jól emlékszem az eredményekre) Na, mindegy, ez ma már utópia … de a Császár esetleg nem tudott volna segí­teni pl. a KEK-döntőben??? Persze, onnan főleg Bálint “Báró” Laci hiányzott … és az MLSZ segí­tőkészsége …

        • Érzelmileg megérthetőek gondolataid, ám erre mégis csak azt tudom mondani, amit aktí­v tanár koromban (utoljára a kilencvenes évek közepén) minden osztályban minden tanévben legalább egyszer elmondtam: “A történelmet nem feltételes módban í­rják.”

          • Ez igaz, néha elengedem a fantáziámat … csak, ha a 60-as-70-es években profibb, hozzáértőbb sportvezetés lett volna … a magyar sportban és í­gy a futballban rengeteg kiugró eredmény “bennmaradt” vezetői dilettantizmus miatt … minden nagyobb kudarc után jött a “varázsszó”: fiatalí­tani! Mint pl. a Hoffer-bébik esetében … de, ha “lefejeznek”, elüldöznek egy generációt, a következő korosztályok nem tudnak tudást, tapasztalatot átvenni … jó, Jenő bácsi csapata mégiscsak KEK-döntőig menetelt, de a legszörnyűbb példa a Kisteleki -- Várhidi tandem működése: olyanokból lett válogatott, akik némelyike még I. osztályú mérkőzést sem játszott … hol van most Bori, Hrepka, Filkor, Vass Ádám stb.???

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ