Lipcseinek egy Porto elleni búcsúmeccs az álma

A FourFourTwo magazin legfrissebb számában Lipcsei Péter beszél a portói időszakról, sérüléséről, a José Mourinho okozta álmatlan éjszakákról, valamint arról, hogy egy Fradi-Porto búcsúmeccs az álma.

A portói időszak kitörölhetetlen emlékként él bennem. 1995 nyarán több menedzser keresett azzal, hogy ilyen meg olyan külföldi csapatok hí­vnak, de tárgyalásig soha nem jutottunk el. Aztán jött a Porto elleni KEK-párharc: a kinti 0-6-ot sárga lapok miatt kihagytam, a hazai 2-0-on viszont jól játszottam, Sir Bobby Robson pedig ott és akkor elhatározta, hogy megszerez.

A komplett klubvezetés eljött értem. Itt volt az elnök is, de rá nem volt szükség – engem nem kellett győzködnie. 23 éves barcikai gyerekként alig fogtam fel mindazt, ami az elém tett négyéves szerződésben volt, de én egy gyűrött vécépapí­rra is aláí­rtam volna, ha attól a Porto játékosa lehetek. Öt év NB1 után vágytam erre a kihí­vásra. Belevágtam.

Az első idényben 28 meccsen játszottam és 7 gólt szereztem. Engem öt-hat forduló után elfogadtak, a családomat pedig azonnal befogadták. Nem hagyták, hogy begubózzunk, hogy bármiből kimaradjunk: hol szülinapi bulikra, hol babazsúrokra jártunk, ha pedig éppen edzőtáborba vonult a keret, Mártit azonnal hí­vta a többi feleség. Minden csodálatos volt.

Aztán március 27-én, edzésen megtörtént a baj. Drulovics í­velt elém egy labdát, ami kicsit hosszúra sikerült. Jobb lábbal csúsztam érte, de a bal leragadt, csak egy reccsenést hallottam. Jött a gyúró, elkezdte ide-oda rángatni a vádlimat, én pedig éreztem, hogy a térdemet nem tartja semmi. A dátumra azért emlékszem ilyen pontosan, mert másnap, a 24. születésnapomon műtöttek meg. Ezután féléves rehabilitáció következett.

Egyik reggel, mikor behajtottam a pályához, láttam, hogy több száz újságí­ró áll a parkolóban. Akkor már tudtam, hogy Robson elmegy, de hogy hova, azt személyesen tőle tudtam meg. Mikor meglátta a kocsimat, odajött hozzám, behajolt az ablakon és csak annyit mondott: “Találkozunk jövőre Barcelonában.” Nagyon jól esett ez a három szó, de azt gondoltam, csak lelket akar önteni belém.

Decemberben aztán csörgött a telefonom, Robson segí­tője, José Mourinho hí­vott. Megkérdezte, hogy vagyok, majd közölte velem, hogy ne aggódjak, tényleg megyek Barcelonába. Vagy három-négy napig nem aludtam. Én? Barcelonába? Ronaldóval, Luis Enriquével, Figóval egy csapatba? Ha csak a vitaminos flaskájukat töltögethetem, nekem már akkor megéri. Akkor először komolyan reménykedni kezdtem, mindhiába.

Később elmondták, hogy hiába akart Robson, Barcelonában sem mindig az edző szava dönt. Átigazolási időszakonként nagyjából ötven ügynök próbál benyomni fejenként két embert a csapathoz, a száz játékosból pedig körülbelül kettőt tudnak megvenni. Ők akkor Amunikét és Fernando Coutót választották, nem pedig engem, aki fél évig pályára sem léphettem.

Most az életrajzi könyvemen dolgozom, abban már túl vagyunk a portói éveken. Amikor erről az időszakról mesélek, mindig eszembe jut, hogy ha lehetne, már holnap visszamennék. De nekem az is elég lenne, ha egyszer a Porto jönne ide. Mondjuk a búcsúmeccsemre.

(FourFourTwo)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ