Mitől “nagycsapat”a Fradi?

,,A poéta nem lesz, hanem szüle­tik” — ez a régi latin bölcsesség, hiába hessegetném odébb, újra meg újra eszembe jut, amí­g a Sportszálló hatodik emeletén dr. Lakat Károllyal, az FTC mesteredzőjével beszél­getek. Tudom — mint minden ha­sonlat — ez is sántí­t, de ez a zöld-fehér „nagycsapat” is inkább szüle­tett, mint lett. És hogy valóban nagy csapatnak született, azt talán még egyetlen periódusban sem lehetett olyan jellemző vonásokkal megraj­zolni, mint éppen az idei bajnokság késhegyre menő finisében.

Állunk a 605-ös szoba erkélyén, a Feneketlen tó fölött. Délelőtt fél ti­zenegy van; a meccs fél ötkor kez­dődik. Még nincs összeállí­tás. Lefelé nézünk. Váratlan mondat követke­zik:

A tóról a könnyűbúvárok már megállapí­tották, hogy nem feneket­len. Az én gondjaim azok. Új csapa­tot kell épí­tenem, rutintalan gyere­kekkel versenyben maradnom egy régen látott izgalmakat í­gérő bajnok­ság hajrájában.

Kölyökcsapat az élvonalban

Amit mond, hiteles és elgondol­koztató. Albert Flórián, a mi korunk Ferencvárosának — kétségtelenül — legnagyobb játékos egyénisége, sú­lyos sérülése következtében harckép­telenné vált. Ezenkí­vül hol Páncsics lett beteg, hol Szűcs „gyengélkedett”. Megsérült Juhász, Németh, Novák, Rákosi, Branikovits, Katona, Szőke. Más együttes — ennyi balszerencse láttán — talán már feladta volna a harcot. A zöld-fehérek — váltakozó sikerrel ugyan — de folytatták. „Kö­lyök csapattal” — ahogyan ezt az oly találékony szurkoló „nyelvújí­tók” perceken belül megfogalmazták. A “kölyökcsapat” az élvonalban van, harcban — három év alatt harmad­szor — a magyar bajnoki cí­mért. Mondom Lakatnak, hogy egyesek ti­tokról, a fellengzősebbek „ferencvá­rosi csodáról” beszélnek.

Nincs csoda — azt mondja. — Ferencváros van. A papák, mamák, nagypapák, nagymamák úgy hozzák az Üllői útra a gyerekeket, „beí­rat­ni”, mint az iskolába. (Ez a hasonlat nem sántí­t! Elvégre az FTC mester­edzője magyar irodalom szakos ta­nár.)

Ezért lehetséges azután, hogy valahányszor az első csapat bajban van, csak körülnézünk a saját há­zunk táján. Eddig még nem csalód­tunk.

Nem csalódhattak. Hiszen ez len­ne a követendő út a többi egyesület számára is. (Az Újpesti Dózsa már elkezdte; a lila-fehérek szereplése önmagáért beszél!) Klubhűség, fe­lelősségtudat, hogy a fiatal játékos reménykedhessen, rá is sor kerül egyszer, a „nagyok” helyére állhat — minden ezen múlik.

Figyelem Lakat doktort, a „tanár urat”, amint lelkesen magyaráz, ér­vel. Éppúgy, ahogyan a Fradiban és a válogatottban balfedezetet játszott annak idején. Az öltözéke, a „foga­dóruha” segí­t: fehér dressz, rajta két körkörös zöld csí­k. Mint két zöld abroncs.

— Sokszor már azt hiszem, hogy csak ez tartja össze a csapatot! — mondja nevetve, és csodálkozik, hogy nekem feltűnt ez az elegáns szállóhoz nem divatos ruházat.

Hagyomány immár, hogy vala­mennyi mérkőzése előtt „egy napot — nem többet!” — a Fradi csapata a Sport Szállóban együtt tölt. Olyan ez. mint a pilótáknak a kötelező egyedüllét a repülés előtt. Csak most, a beszélgetés közben derül ki — nekik soha eszükbe sem jutott —, hogy pizsamát egyetlen fiú sem hoz. Mintha összebeszéltek volna. Egy-egy régi zöld-fehér mezben álmod­ják végig az éjszakát — is.

Az Üllői útra sietett

De — ahogy mondani szokták — „lássuk a medvét!” A „kölyköket”, azokat a fiatal labdarúgókat, akikre a szakvezetés mindig számí­that, ha valaki a standard játékosok közül kiesik a csatasorból.

Bálint László beszélgetésünk idő­pontjáig húsz alkalommal szerepelt az első csapatban. A premieren nem szerettünk volna a bőrében, illetve a 3-as számmal jelzett dresszében len­ni. Azt a mezt Páncsics Miki viselte addig. Nem kis felelősség, nem csu­pa öröm örökség! A 3-as mez nem vallott szégyent: 1968 februárjában, a mexikói túrán 2:0-ra győzött a Fe­rencváros, aztán az első bajnoki meccsen, a Salgótarján ellen egy na­gyon nehéz 2:2. Csak ismétlünk, ha leí­rjuk, hogy Bálint mind a két mérkőzésen jól játszott.

Budapesten született. 1048. február 1-én és — ha most humoreszket kér­tek volna — azt í­rnám, — alig vár­ta, hogy 11 éves legyen. Akkor ugya­nis azonnal az Üllői útra sietett. Akárcsak a többi srác nagy többsé­ge Budapestről és a vidékről. A kü­lönbség legfeljebb annyi, hogy őt azonnal ott is tartották. Végig „rug­dalta” a ranglétrát.

Az első csapatban történt bemu­tatkozása után fél évig egyhuzamban a legjobbak között játszott. A bi­zonyí­tvány? … A zöld-fehérek egymás után második bajnokságukat nyerték 1968-ban.

Az idézet év más tekintetben is emlékezetesen maradandó lesz az életében: decemberben megnősült. Amit még tudni kell róla: Kőbányán érettségizett, és 180 centiméter ma­gas, egyetlen gyerek a családban.

Kezdetnek nem rossz

Megyesi István egy évvel fiata­labb: 1949. március 31-én született Csanyteleken, 15 kilométernyire Csongrádtól. Középiskoláit Békéscsa­bán végezte; ott kezdett focizni, az NB III-as VTSK szí­neiben. Legin­kább balszélsőt, középcsatárt ját­szott. Hoffer József és Börzsei Já­nos, az ifjúsági válogatott akkori szakvezetői felfigyeltek rá. 16 éves korában — jobbhátvédként! — vá­logatott lett. A Kvassay Hí­d- és Ví­z-műépí­tő Technikumban végezte ta­nulmányait; ekkor már Budapesten. Szülei Csanyteleken élnek ma is. Édesapja a tejiparban dolgozik. (Jó útravaló egy futballista számárat)

Meggyesi Pista első nagy mérkő­zését 1968-ban, és mindjárt a Vasas ellen játszotta. A zöld-fehérek 1:0-ra győztek. Kezdetnek nem rossz! Azó­ta sokszor játszott az első csapatban. De a legnagyobb élmény számára még mindig az a Vasas elleni győ­zelem maradt. A magassága 179 cm.

Horváth Árpád útja kacskaringó­sabb. Bár a fővárosban született 1948. január 21-én, tizenkét éves ko­rában a Gamma csapatában kezdte rúgni a labdát, 16 éves korában már az első csapatban játszott. Ekkor fe­dezték fel a Fradi — ifi — számára. Ettől kezdve ritmikus az élete! Egy év az ifiben, egy év a II-ben, majd 1968-ban, a Videoton elleni, nagyon nehéz mérkőzésen először az első csapatban. Az eredmény: FTC—Vi­deoton 1:0. A szurkolók most nem­rég, a Vasas elleni kitűnő játékára figyeltek fel igazán. Középpályást játszott a jobboldalon, de a valóság­ban bejátszotta az egész pályát. Még Mészáros kapuját is jónéhányszor veszélyeztette!

Nagyon szeretek beállóst vagy fedezetet játszani, de nem bánom azt sem, ha amivel a Gammában kezd­tem, hátvédet kell játszanom.

186 cm magas, 84 kiló, a szakmája: szerszámkészí­tő. Egyetlen „bánata” pillanatnyilag, hogy első rádió in­terjúja közben „a Szepesi Gyuri bá­csinak” elfelejtette emlí­teni anya­egyesületét. Most kipótoltuk.

Versenyben a bajnoki cí­mért

A negyedik „gyerek”, Turai Laci is 21 éves. A Valéria-telepen — a mai József Attila lakótelep helyén — született kilencgyermekes család he­tedik tagjaként. 5:4 a győzelmi arány a lányok javára. Es ezen már vál­toztatni se lehet, hiszen a papa, a nyugdí­jas ví­zvezetékszerelő 71 éves. Laci eddig mindössze egy MNK (Szfv. MÁV) és egyetlen bajnoki mérkőzésen (Csepel) játszott egy fél­időt, illetve huszonkét percet. Jobb­összekötő vagy középcsatár a poszt­ja. De az MNK-meccsen balfedezetet játszott.

— Rokona a nagy Turaynak? A “Suttyónak”? …

— Hát itt tartanék akkor?! — kérdez vissza, olyan aranyosan fan­csali képpel, hogy mindannyian nevetünk a 622-es szobában. — Száz­hatvannégy centi a magasságom és 54 kg a súlyom. Tessék mondani, lehet engem komolyan venni?… Pedig tudok úgy focizni, mint sokan az NB 1-ben.

Állí­tólag az ifiválogatott akkori edzője „nem csí­pte őt”, mert magas ember volt. De a mostani mester, a magyar válogatott egykori nagyon harcos, nagyon kemény balfedezete sem testmagasságával szerzett annyi dicsőséget a meggypiros-cí­meres, meg a zöld-fehér meznek. Valahol el kell kezdeni! Kinek könnyebb, kinek nehezebb a folytatás. A csapat is, amelynek Turai Laci tagja, elkezdte egyszer, jó néhány évtizeddel ezelőtt. Azóta a legtöbb bajnokságot nyerte, a legtöbb játékost adta a nemzeti válogatottnak, a legtöbb játékost ne­velte, de kedvence is egy futballt szerető ország többségének. És ez az utóbbi tény is kötelez.

Már csak ezekért a tényekért sem véletlen, hogy az idén is „annyi bal­szerencse közt, s oly sok viszály után”, még mindig saját pálya nél­kül is versenyben maradt a bajnoki cí­mért ví­vott öldöklő harcban.

Mert igaz ugyan, hogy nagy egyé­niségek nélkül nincs nagycsapat, de az talán még igazabb, hogy igazi együttes nélkül nincs labdarúgás.

Csillag István
Labdarúgás -1969 szeptember

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ