“Ó kapitány…kapitányom!…” – 14.

lakat-kapitány-2

Egyetlen mondat, amely halálos sebet ejtett egy remek kapitányon…

Nagy formátumú edző volt, mégis csak kí­nkeservesen, nagyon nehezen lett szövetségi kapitány.

Ahhoz képest, hogy 1958 februárjában a Vasas Ajax elleni BEK-mérkőzésén már ő ült a piros-kékek kispadján, majd néhány hét múlva a Real Madrid elleni elődöntőkön vezényelte Bundzsákékat, 1966 augusztus 10-én történt kinevezéséig közel egy évtized telt el.

Ekkor adta hí­rül a Népsport: „Az MLSZ elnöksége, keddi ülésén, Illovszky Rudolf előterjesztése alapján tárgyalta a válogatott csapat őszi programját. Baróti Lajos szövetségi kapitány szabadságon van, í­gy Illovszky megbí­zást kap szövetségi edzői minőségben a csapat körüli teendők elvégzésére.”

Nem igazán hibáztatható az akkori sportnapilap azért, mert a hí­rnek a neveken kí­vül szinte egyetlen szava sem fedte a valóságot, akkoriban egy ilyen horderejű változást csak a leghivatalosabb forrás, a Magyar Távirati Iroda által kiadott jelentés lapba másolásával lehetett megjelentetni.

Az erre illetékes sportvezetők azt még nem merik kimondani, hogy Barótit az angliai világbajnokságon, a szovjetek elleni meccs után a BBC-nek adott nyilatkozata miatt gyakorlatilag már leváltották, inkább kitalálják ezt a „szabadságon van” formulát, mintha egy teljes vezetői bizalommal bí­ró szövetségi kapitány augusztusban éppen a Balatonban lubickolna, miközben a válogatottnak szeptember 7-én, Rotterdamban a hollandok ellen már Eb-selejtezőn kell pályára lépnie…

Baróti kapitányi szabadsága aztán meglehetősen hosszúra nyúlik (egészen 1975 májusáig tart), Hollandiában természetesen gyakorló kapitányként Illovszky küldi pályára a nemzeti tizenegyet, ám a sajtóban még mindig következetesen, mint szövetségi edző jelenik meg a neve.

A helyzete mindenképpen kí­nos.

Annak a Baróti Lajosnak a helyére kell állnia, precí­zebben fogalmazva, akkor még ülnie (mert az igazi edzők abban a korban még nem jártak vitustáncot kilencven percen át az oldalvonal mellett, hanem úriemberek módjára ültek a kispadokon, és csak akkor álltak fel onnan, ha valamilyen valóban sorsdöntő esemény zajlott éppen a játéktéren), akivel ezer szálon kötődtek egymáshoz.

A nagy közös nevező az életükben a Vasas, majd később a válogatott volt.

Baróti még 1957 decemberében történt kapitányi kinevezését megelőzően, a Vasas trénereként már Illovszkyt vette maga mellé segí­tőnek, aztán a helyét is Rudi bácsi örökölte az akkor még népligetinek mondható (a Fáy utcai stadiont és ezzel az „angyalföldiek” nevet 1961-ben kapta a csapat) gárda kispadján, és ebből az alaphelyzetből a magyar szokások és viszony rendszerek alapján egy hatalmas viaskodás, egy nagy vetélkedő, egy egészségtelen rivalizálás is bőven kialakulhatott volna.

Ezzel szemben Illovszky mindvégig mentorának, mesterének, az edzői szakmát tekintve egyetemi professzorának tartotta Barótit, holott mind családi hátterüket, mind alaptermészetüket, mind emberi és tréneri habitusukat tekintve, jelentős volt a távolság és a különbség közöttük.

Baróti Lajos vezérnek született, aki már fiatal edző korában sem volt nagyon elképzelhető beosztottként (nem is dolgozott pályaedzőként soha életében), ezzel szöges ellentétben Illovszky a legdicsőbb katona, a legmegbí­zhatóbb harcos prototí­pusának volt mondható, akit aztán az idők múlása érlelt vérbeli tábornokká.

Mégis, hiába aratta a legszebb sikereket klubedzőként a Vasassal (bár a klub fennállásának első bajnoki cí­mét még Baróti jegyzi) hiszen 1961-ben és 1962-ben is aranyérmet nyert a gárdával, a válogatotthoz csak jóval az 1962-es chilei világbajnokság után, már 1963-ban hí­vta meg „öreg” mentora.

Addig, az igazán nagy jelentőségű mérkőzés sorozatok idején (1960-ban a római olimpián, majd az 1962-es világbajnokságon) Volentik Béla volt Baróti jobbkeze, ami persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy az „ősz mágus” akár csak egy pillantásra is elvesztette volna látóköréből akár a Vasast, akár Illovszkyt.

Az akkori legfelsőbb politikai vezetés számára a „balról” érkező emberek a legfontosabb edzői posztokon mindig megnyugtatóan hatottak, í­gy nem kizárt, hogy Lajos bácsi partnerválasztásában (túl a személyes kötődésen, no meg azon a tényen, hogy ő maga szintén a Vasasból avanzsált kapitánnyá) vélhetően ez a szempont is közrejátszott, hiszen 1963-ban olyan edzői mezőny dolgozott az NB I-ben, hogy nyolc-tí­z alkalmas tréner közül is válogathatott volna.

Az éppen aktuális bajnokcsapat szakvezetőjének maga mellé emelésével azonban nem érhette szó a ház elejét, arról nem is beszélve, hogy Baróti a maga szempontjából az elképzelhető legjobb alanyt választotta.

Illovszky Rudolf túl azon, hogy nem egy klub vagy egy válogatott csapatot, hanem adott esetben a teljes élvonal mezőnyét képes lett volna (csúnya szóval élve) „megtréningeztetni”, a pályán, munka közben nála keményebb, szigorúbb, sőt, néha már akár kí­méletlennek is mondható edzőt nem nagyon lehetett elképzelni.

A Baróti-Illovszky duóban az volt a remek, hogy a magas fokú diplomácia érzék keveredett a futballhoz végtelen alázattal közelí­tő, az edzésmunkába vetett vakhittel!

Amí­g Illovszky úgymond Baróti alá dolgozott, Lajos bácsi az edzések ideje alatt akár az öltözőben is maradhatott volna a követendő taktikán spekulálni, mert közben a pályán „a Rudi” úgy megdolgoztatta a futballistákat, hogy azok néha már a sakkozók világába vágytak.

Közös munkájuk első eredménye már az 1964-es Eb-döntőre való kijutásban jelentkezett, ahol ugyan mi, akkor még futballgőgünktől az orrunknál tovább nem nagyon látó magyarok, „csak” a harmadik helyet szereztük meg a négyes döntőben (és ez akkor kudarcnak számí­tott), ám, amikor már a ’66-os angliai vb-t is együtt jegyezték, és az igazán nem volt kudarcnak mondható.

Mindezek ellenére erős a gyanúm: amennyiben Baróti nem mondja azt a néhány szerencsétlen mondatot Sunderlandben a BBC mikrofonjába, akkor dacára annak, hogy nem jutottunk a legjobb négy közé, némi agitálás után könnyedén rá lehetett volna őt bí­rni a folytatásra. (Végtére is: Chile után, ugyanolyan eredménnyel hazatérve is maradt kapitány.)

Ne feledjük: 1966 nyarán, a világbajnokság idején már közel egy évtizede (!) ő volt az első számú magyar edző, akit, ha értek is támadások és bí­rálatok (vajon melyik kapitány mondhatja el magáról a világon, hogy vele hasonlók soha nem fordultak elő), nemcsak megszerette, de meg is szokta a kapitányi létet és életformát, amely nem emlí­thető egy mondatban azzal, mint amikor valakinek az év majdhogynem minden egyes napján kötelező jelleggel edzést kell tartania, a hétvégéken pedig, bajnoki mérkőzések formájában viszi vásárra a bőrét és kockáztatja az egzisztenciáját.

Baróti Lajos azonban 1966-ban, a világbajnokság után, már ha akar sem maradhatott volna tovább a posztján.

Rútul bántak vele azok, akik addig teljes szabadkezet biztosí­tottak a számára, ráadásul ott volt kéznél, mintegy magától értetődő megoldásként az az Illovszky, aki nemcsak a válogatott mellett végzett kifogástalan pályaedzői munkát, hanem minden idők egyik legjobb Vasasát hagyta örökségül 1966 elején a Fáy utcai kispadra a helyére leülő Csordás Lajosnak, akivel végül veretlenül nyertek bajnokságot Mészölyék!

(Csordás Lajos minden érdemét messzemenően elismerve: az a remek csapat Illovszkyból nőtt ki, nemcsak az alapjait rakta le, de a játékformáját, azt a bizonyos 4-2-4-et is ő álmodta meg.)

Minden szempontból jogos és elfogadható volt tehát a kinevezése, és bár konkrétan nem tudom, de letenném rá a nagyesküt: kapitányi kinevezését megelőzően egyeztetett Barótival, akinek, akárhogy is nézzük, a helyére lépett, ezzel megbántani azonban soha sem lett volna képes.

Illovszky Rudolf amúgy két szakaszban (1966 szeptemberétől 1967 októberéig, majd 1971 júliusa és 1974 májusa között) töltötte be a szövetségi kapitányi tisztet.

Első nekifutásra alig egy esztendő és tí­z meccs jutott neki, ami meglehetősen kevés egy olyan jelentős kapitányi pályaí­v leí­rásához, amelyet összességében Rudi bácsi aztán végül befutott.

És ez a tí­z meccs sokkal több is lehetett volna, sőt, az is elképzelhető, hogy meg sem szakad 1966 és 1974 között, ha nem történik egy teljesen indokolatlan, logikátlan, minden szempontból magyarázhatatlan sportvezetői döntés, amelynek már a terve hallatán Illovszky (teljes joggal, amúgy) úgy megsértődik, hogy lemond.

És aki ismerte az pontosan tudta, ő nem az az ember, aki a keddre, ha érdekei úgy kí­vánják, vagy ha „rábí­rják”, akkor kapásból azt mondja, hogy szerda…

Kevés keményebb, öntudatosabb, gerincesebb embert ismertem nála, az a tí­pus volt, akire azt szokták mondani: „ha ő mondta, akkor arra mérget vehetsz…”

A „mérget” azonban a sportvezetés most szinte a szájába kényszerí­tette, hiszen egy 1967 októberében, Lipcsében lejátszott NDK elleni Eb-selejtezőn kikapunk 1:0-ra, és a hazaiak kispadján az a Sós Károly ül, aki akkor már 1961 óta az akkoriban keletnémeteknek hí­vott nemzeti válogatott élén dolgozik.

Nagyon fontos momentum: az elveszí­tett Eb-selejtezőnek az égvilágon semmi jelentősége nem volt, hiszen Hollandiával, Dániával és éppen az NDK-val szemben már megszereztük a csoportelsőséget.

A lipcsei lelátón ülő magyar sport – és futballkorifeusok azonban a találkozó közben tettek néhány nem igazán hí­zelgő megjegyzést a magyar válogatott játékára, egyikük azt is mondta : „Olyan erőnlét kellene a mieinknek is, mint amilyet a Sós Karcsi adott a keletnémeteknek.”

Ez volt az a mondat, amely Illovszkyhoz visszajutott, és amely okkal mélyen megsebezte.

Tí­z mérkőzésen nyolc győzelmet, egy döntetlent és egy vereséget jegyzett kapitányként olyan mérkőzéseken vezényelt, mint például a franciák elleni 4:2 (ki feledhetné Farkas János négy gólját?), az osztrákok kétszeri legyőzése, vagy a jugoszlávokkal szemben elért diadal (hogy csak a sikeres Eb-selejtezőkön kí­vüli összecsapásokat emlí­tsem) erre jön egy voltaképpen minden tétet nélkülöző, minimális különbségű vereség idegenben az NDK-tól, és a főnökei máris Sós Károly után ácsingóznak?

Az Eb végjátékára való végső kijutáshoz (1968-ban) szükség volt a Szovjetunió elleni páros mérkőzésen való sikerre, azt azonban már nem Illovszky Rudolf, hanem a hazainvitált Sós Károly irányí­tásával bukta el (2:0, 0:3) a válogatott.

Lipcse után Rudi bácsi még elvitte a legjobbakat egy dél-amerikai túrára, aztán kérte a felmentését és visszatért a Vasashoz.

Érkezett Sós és egyszeriben keserű lett minden…

Következik: A riói csodától Edström fejeséig

lakat-kapitány

2 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 14. bejegyzéshez

  • Miért halt meg Csordás Lajos annyira fiatalon? Régóta kérdezgetem, a hatvanas években nagyon sok remek exjátékos ment el nagyon korán, ’66, ’67, ’68, Kispéter, Palotás, Csordás (de az első kettő tragédiáját ismerem), majd ’71-ben Zakariás…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
EL-csoportkör 12.09. 21:00 M4 Sport
12.12. 16:30 m4 Sport
12.18. 14:45 m4 Sport
01.26. 19:00 m4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ