“Ó kapitány…kapitányom!…” – 20.

lakat-kapitány-2

Kocsis Lajos kisarkalja magát a válogatottból, lesarkalja Szőcs Jánost a kapitányi kispadról…

Magyarország nem az az ország, amely „egy Wales elleni” futballvereséget megbocsájt!

No, nem mintha nem lett volna már komoly gyakorlatunk a „bárdok” elleni kudarcok tekintetében (emlékezzünk csak: 1958-ban a svédországi világbajnokságon az Aranycsapat maradékával, plusz olyan, később Európa-klasszissá vált futballistákkal, mint például Tichy Lajos, kettőből kétszer nem tudtuk legyőzni őket, a vb-nyitányunkat jelentő 1:1-et követően, az akkori szabályok szerint „pótselejtezőre” kényszerültünk, és veszí­tettünk 2:1-re) az mégis a totális magyar futballkatasztrófával volt egyenlő, amikor 1975. április 16-án a Népstadionban azt kellett végigszenvednie a 25 000 nézőnek, hogy egy akkoriban még voltaképpen mindig „futballtörpének” számí­tó ország válogatottja az ajándékba kapott csikóbőrös kulacson kí­vül, az Eb-selejtezők két pontját is viszi haza magával Cardiffba.

Az a tény, hogy csak 25 000-en töltötték meg a stadion patinás karéjait önmagában sokat mondó, az a nézőszám, amelyet manapság bombasikerként ünnepelnénk, akkor egyet jelentett a teljes érdektelenséggel, és maga volt a futball agóniája.

Akkorra már sorrendben a második világbajnokságtól maradtunk távol (1970, 1974), és bár 1972-ben az Eb-döntőbe jutással még jeleztük a kontinens felé, hogy „élünk”, „vagyunk”, „létezünk” (azt azért ne felejtsük el, hogy az ominózus Wales elleni vereséget megelőzően három évvel még Európa négy legjobbja között volt a magyar nemzeti tizenegy, a Ferencváros pedig a KEK-ben a Liverpool kiverésére is képes volt, mi több annak a sorozatnak a végén a második legrangosabb kupa fináléjáig jutott), az 1976-os Eb-szereplés lehetősége viszont többek között azon úszott el, hogy Wales oda-vissza megvert bennünket!

Ez volt az a bizonyos egyetlen olyan mérkőzés amelyen a Pécsen és Zalaegerszegen is számottevő edzői eredményeket elért Szőcs Jánost kényszerí­tette a válogatott kispadjára az MLSZ még egy esztendeje sem hivatalban lévő nagyhatalmú elnöke Kutas István, hogy aztán az 1:2-t követően úgy dobja el magától és, persze a válogatott éléről, amelyet talán mind a mai napig nem hevert ki ez a minden szempontból többet érdemlő, jobb sorsra érdemes, a munkáját mindig magas szí­nvonalon végző szakember.

Kutasnak azonban nem lehetett ellentmondani.

Sem előtte, sem utána nem volt még egy hozzá hasonló diktatórikus hajlamokkal „megáldott” elnöke a szövetségnek, aki néha a szó szoros értelmében egy szemvillanással döntőt pályafutások és egyben emberi sorsok fölött.

(A sok agyonrágott és szétcsócsált Kutas-sztori közül egy kevésbé ismert – bár nem tartozik a walesiek elleni vereségről szóló fejezethez – ám remek jellemrajz: apám akkoriban a Bp. Honvéd edzője volt, és olyan nagyon rosszul nem tehette a dolgát, hiszen ezüstérmet nyert a kispestiekkel, ám amikor egy gyengébbre sikeredett bajnoki mérkőzés után a Népsportban azt találta nyilatkozni, hogy „Ez a mai Honvéd nem piros-fehér, hanem legfeljebb rózsaszí­n-fehér volt…” Kutas már másnap raportra rendelte a szövetségbe és szó szerint ezt mondta neki: „Ide figyeljen, Lakat! Még egy ilyen rózsaszí­n, és úgy vágom ki a magyar futballból, hogy a BLSZ-ben sem talál munkát.” Mondta mindezt a Z. Madisz intézőjéből lett teljhatalmú futballfőnök egy olyan edzőnek, aki abban a pillanatban már túl volt két olimpiai arany, és egy ezüstérmen, a Fradival nyert két bajnokságon, egy VVK-döntőn, akinek egy Aranylabdás és három világválogatott játékosa volt.

Apám viszontválaszát a Sport plusz jelmondatának („Minden, amit a nyomdafesték elbí­r”) megfelelően itt és most inkább nem idézném, de azt a mai napig sem értem, hogy miként maradhatott még másnap is a kispestiek trénere. Igaz, nem sokáig!)

A fentiek tudatában talán nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy bárki kikövetkeztesse, mit kapott szegény Szőcs János a Walestől elszenvedett vereség után.

Pedig személy szerint neki nem volt több szerepe a kudarcban, mint amennyi egy edzőnek a vereségekben törvényszerűen lenni szokott, ráadásul (kiváltképp a mai futballisták tudásszintjét ismerve) még csak azt sem lehet mondani, hogy „falábúakat” küldött volna pályára.

Walestől (hangsúlyozom: a Népstadionban) a Mészáros – Török, Nagy III J., Bálint, Tóth J. – Csapó, Kocsis, Horváth J. – Kozma, Branikovits, Máté összeállí­tású tizenegy szenvedett arcpirí­tó vereséget, a szünetben (0-1-nél) Szőcs érzékelvén, hogy itt nagy baj lesz Benét és Pintért is a pályára küldte, ám segí­teni már ők sem tudnak.

Maga a mérkőzés voltaképpen nem volt több egy szimpla Eb-selejtezőnél, mégis külön fejezetet érdemel sorozatunkban, mert kicsiben bár, de tökéletesen leképezi azokat a futballállapotokat, amelyek azokban az időkben a magyar labdarúgásban uralkodtak, dacára az 1972-es Eb-döntőn való részvételnek.

Szigorúan fuballszakmai szempontból azért volt tanulságos ez a meccs, mert néztük, de nem láttuk magunkat abban a tükörben, amelyet az európai futball iránya elénk tartott.

A mérkőzésen ugyanis (még ez az 1969-es nagy marseillei bukást megélő tizeneggyel futballtudás tekintetében egy kontinensen sem emlí­thető csapat is) szinte lefutballozta a pályáról a „falábú” walesieket, ám ekkoriban csak az, hogy látványosabban bűvészkedek a labdával, mint az ellenfél, már nem hozott garantáltan győzelmet.

A kilencven perc jószerivel végig az ellenfél térfelén telt el, szinte a kapujukhoz szögeztük a vendégeket, akik viszont részint fizikálisan erősebbek, futógyorsaságban sebesebbek, a játék racionalitását tekintve ésszerűbbek és (mint az a végén kiderült) eredményesebbek voltak.

Hiába szegeztük őket a kapujukhoz, már akkor olyan remekül játszották a kontrát, hogy a szorí­tásból való első kiszabadulásuk pillanatában 11-est harcoltak ki, és ha Mészáros „Bubu” Ferenc nem mutat be egy hatalmas bravúrt John Toshack büntetőjének hárí­tásával, akkor már a 15. percben vezetést szereznek, holott a játék képe és a helyzetek alapján a reális eredmény 3-0 lett volna – ide.

Azon viszont már a Vasas „egyszálbélű” kapusa sem tudott segí­teni, hogy a félidő második walesi támadásának végén , néhány másodperccel az első játékrész lefújása előtt, a sok-sok évvel később Real Madrid edzővé lett walesi „világí­tótorony” a hálóba ne találjon, de a közönség akkor sem észlelt igazán nagy bajt, hiszen (bár, szinte mérkőzésről mérkőzésre egyre távolabb kerültünk részint korábbi önmagunktól, részint az európai futballelittől) egy magyar válogatottnak még 1975-ben is untig elég kellett, hogy legyen 45 perc arra, hogy (kiváltképp hazai pályán) fordí­tson „egy Wales” ellen.

Nos, nem fordí­tott, sőt.

A mérkőzés 44. perce aztán olyan eseményt hozott, amely hosszú esztendőkön át elrettentő példaként szerepelt a magyar futballról szóló í­rásokban, elemzésekben, de még a szurkolói közbeszédben is.

A Népstadion sajtópáholya akkorra már visszaköltözött a játékoskijáró fölötti részre, és miután a „botrányos” jelenetet a válogatott amúgy legjobbja (Kocsis Lajos) a Keleti pályaudvar felé támadó magyar csapat baloldalán, néhány méterrel már a walesiek térfelén produkálta, minden közvetlenül a szemem előtt játszódott le.

Az történt, hogy egy, az oldalvonalon éppen átgurulni készülő labda után Kocsis megiramodott (ha kimegy, a walesiek jönnek bedobással), ám miután a megszokott körülmények között pályán tartani már nem tudta volna (még azt is nyugodt lelkiismerettel állí­tom, hogy bravúros módon) úgymond visszasarkalva próbálta menteni a menthetőt.

Ha csak egy mákszemnyi szerencséje van, akkor a labda egy magyar játékoshoz kerül, és már indulhat is a ki tudja hányadik roham Davies kapuja felé, de nem volt szerencséje, Griiffits volt az, aki éppen arra járt , és azonnal indí­totta a jobbszélen vágtató Jamest.

Miután hátrányban voltunk, a „Kocsis-féle bűnös sarkalás” pillanatában szinte a teljes magyar válogatott a walesi térfélen tartózkodott, Bálint volt az egyetlen, akiben megszólalt a vészcsengő: valakinek azért hátul is kell maradnia, ha másért nem azért, hogy az elöl csámborgó Toshackra figyeljen.

A Ferencváros középhátvédje azonban egyedül nem bí­rhatott el két vendégcsatárral, James elhúzott mellette, belül pedig Toshack olyan egyedül állt, hogy szinte félt nagy magányában, a labdát viszont senkitől sem zavartatva, úgy hat-hét méterről a teljes kiszolgáltatott Mészáros hálójába lőtte.

Több se kellett a végsőkig csalódott közönségnek, olyan tüntetésbe és füttykoncertbe kezdett, mintha nem is huszonöt, hanem százezren lettek volna.

Igaz az eredményjelző üzenete maga volt a borzalom:

Magyarország-Wales 0-1.

De lett aztán 0-2 is,  a  hajrában Branikovits még lőtt ugyan egy amúgy szépségdí­jas gólt, de az eredmény már nem változott, kikaptunk, és biztossá vált, hogy az 1976-os Eb-t nélkülünk rendezik.

És ez volt az a pont, amikor az amúgyis szangvinikus természetű Kutas elveszí­tve jószerivel minden realitás érzékét rögtön nagytakarí­tásba kezdett.

Először Szőcs Jánost szégyení­tette meg azzal, hogy azonnal elmozdí­totta a kapitányi posztról, majd (ebben, persze jelentős segí­tségére voltak a kor hangadó sportújságí­rói, akiket szoros kapcsolat fűzött Kutashoz, még akkor is, ha az esetek döntő többségében velük is cudarul bánt) Kocsis Lajosban találta meg a „főbűnöst”, minden magyar futballbajok első számú okozóját.

A mai napig nem értem, hogy egy válogatott játékmestere az ellenfél térfelén (!) miért ne sarkallhatna bele egy labdába (még akkor is, ha azt nem a pályán tartás érdekében teszi, hanem csak úgy, puszta improvizációs szándékkal), miként azt sem, hogyha már ilyen „gazságra” vetemedett, akkor abból miért kell törvényszerűen gólt kapni, hiszen egy teljes térfél állt még a magyar játékosok rendelkezésére a visszarendeződéshez, ahhoz, hogy a drámát megelőzzék.

De Kutasra abban az állapotában észérvekkel nem lehetett hatni, úgy érezte eljött nemcsak az ostorcsattogtatás, hanem bizonyos értelemben a leszámolás ideje.

Nem véletlen, hogy még abban a hónapban (!) országos értekezletet hí­vott össze, amelynek témája a magyar labdarúgás erkölcsi és morális helyzetének megvitatása volt.

Több mint erős a gyanúm, ha Kocsis Lajos nem sarkal bele a labdába és valahogy nyerünk, ezt az értekezletet soha sem tartják meg, holott maguk az állapotok sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak annál, mint Kocsis Lajos „ősbűne” előtt vagy után.

A kispesti zseni amúgy tettével kisarkalta magát a válogatottból (egyszer még játszott ugyan Budapesten az osztrákok ellen, de aztán soha többé nem húzhatta magára a válogatott mezt, annak ellenére, hogy egy évvel később (!) a mezőny legjobbja volt azon az UEFA Kupa-meccsen, amelyen a Bp. Honvéd a San Siróban 1-0-ra verte az Internazionalét és a Wales elleni meccs időpontjában sem volt több 28 évesnél.

Szőcs János tehát egyetlen szövetségi kapitányként leszolgált mérkőzés után repült, Kutas pedig végül rábeszélte Baróti Lajos, hogy hagyja ott a Vasas kispadját és 1966 után 1975 elején másodszor is vállalja el a kapitányságot.

Mit mondjak, nem kezdett valami fényesen.

Olimpiai selejtezőn a budapesti 2-0 után 4-0-ra kaptunk ki Szófiába, í­gy 1952, 1960, 1964, 1968, és 1972 után már az ötkarikás játékokra sem jutottunk ki!

A magyar futball valóban elindult a csőd közeli állapot felé.

Következik: Barótitól Mészölyig

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ