“Ó kapitány…kapitányom!…” – 44.

lakat-kapitány-2

Világsztárt igazolunk egy „amatőr” válogatott kispadjára…

1901 óta í­ródó történelme során sokszor sodródott totálisan letargikus ál­lapotba a magyar labda­rúgás, ám a mélységnek azon fokára, ahová 2003. novem­ber 19-ének estéjén eljutott, soha korábban nem volt példa.

457 néző előtt, az Üllői úton Észtországtól kikapni a legvére­sebb shakespeare-i királydrámával felér, azt a futballnemzetet, ame­lyet két vb-döntőt is játszó váloga­tottja fémjelzett, ennél jobban nem nagyon lehet megalázni.

Akkor már tudtuk, hogy a ko­rábban a lettektől elszenvedett ve­reség sorrendben immáron a nyol­cadik (!) Európa-bajnokságtól tart távol bennünket, amely a magyar futball hagyományait, a világban és kontinensen elfoglalt rangját és tekintélyét nézve önmagában maga volt a tragédia, de az igazi drámát a teljes kilátástalanság, a jövőtlenség jelentette.

Ekkor már nem voltak igazi sztárjai, valódi, nemzetközi szin­ten is számon tartott klasszisai a magyar labdarúgásnak, néhány klubkedvenc játékosra szűkült a „sztárok” köre, s egyre gyakrab­ban hangzott el a szurkolók között: „Jöhetne ide a világ legjobb edző­je szövetségi kapitánynak, sokkal többre ő sem lenne képes ezzel a válogatottal!”

A szövetségi kapitány posztja azonban olyan beosztás, amely még a legvészterhesebb időkben is nagy rangot ad annak, aki be­tölti, í­gy aztán sem a kí­vülállók, sem a szakma érintettjei körében egyáltalán nem volt mindegy, ki követi majd a távozó Gellei Im­rét.

Még az is felmerült, hogy a szö­vetség í­rjon ki pályázatot a kapi­tányi posztra, ám ez az elképzelés gyorsan hamvába holt, hiszen a pa­pí­r, ugye, mindent elbí­r…

Professzori szintű dolgozatokat lehet összeí­rni arról, hogyan teheti valaki újra minimum világbajnoki döntőssé a magyar válogatottat, a szépen megfogalmazott mondatok és a látványos grafikák azonban a futball történetében soha nem­hogy egy gólt nem rúgtak ebben a sportágban, de egy szöglet, vagy egy bedobás nem sok, annyit sem végeztek még el.

A magyar futball egyik markáns jellemzője: soha nem tudott olyan mélységekig jutni, hogy a kapitány­ságot boldogan elvállaló edzők te­kintetében hiányt szenvedjen.

Néha ugyanazok az emberek, akik klubedzőként nem győzték hangoztatni, hogy ebből az állo­mányból képtelenség a magyar igényeknek megfelelő nemzeti ti­zenegyet összeállí­tani (ráadásul azzal valami eredményt is elérni), abban a pillanatban, ahogy a poszt megüresedett, minden erejüket, addig szerzett tekintélyüket, ered­ményeiket és nem utolsósorban kapcsolataikat harcvonalba dob­ták a kapitányi szék megszerzése érdekében.

Az általam eddig ismert magyar szövetségi kapitányok (vagy a ka­pitányságra egyáltalán esélyesek) mindegyike lelke legmélyén na­gyon is őszintén hitt abban, hogy ha másnak nem is, de neki majd si­kerül újra nemzetközileg magasan jegyzett válogatottat kialakí­tania és működtetnie.

Sokkal inkább a pszichológia, mint a konkrét futballszakma te­rületére kí­vánkozik annak megfej­tése, hogy miért hitt és bí­zott vala­mennyi szakvezető saját tudásában és felkészültségében olyan vakon, hogy volt több eset, amikor a borí­­tékolható, garantált bukást és megszégyenülést is boldogan vállalva szinte szárnyakat növesztve repült a kapitányi kispadra.

A Gellei Imre utáni legesélye­sebb jelölt, Egervári Sándor a kivé­telek közé tartozott!

Ő (nyilatkozatai legalább is er­ről árulkodtak) akkoriban még nem ambicionálta a kapitányságot, pedig 2003-ban már eredményes tréneri múlt állt mögötte.

Mezey György első kapitányi időszakában a válogatott mellett dolgozott (pályedzője volt a mexi­kói világbajnokságon járt csapat­nak), majd, hogy csak a legkiemel­kedőbb eredményeit emlí­tsem, bajnokságot nyert a Dunaferr-rel és az MTK-val is.

Minden jel arra utalt: eljött az ő ideje, komoly vetélytársa nem igen mutatkozott.

így aztán esetében egyáltalán nem a véletlen, vagy a „jobb hí­ján” gondolata állt fenn akkor, amikor az MLSZ illetékes szakbizottsága egy emberként állt ki mellette és javasolta, hogy ő legyen az „edzők királya”.

A javaslattevőknek, persze, fo­galmuk sem volt arról, hogy mind­eközben a háttérben egy olyan ak­ció zajlik (egy kéz elég ahhoz, hogy összeszámoljuk hányan ismerték a terv részleteit), amely hamarosan a nagy európai, sőt a világ sportlap­jainak hasábjain is téma lesz.

A szövetség két akkori leg­fontosabb embere, az elnök Bozóky Imre, és az alelnök Puhl Sándor (a nagy húzás kiötlői és lebonyolí­tói) úgy gondolkoztak, hogy a megszokott szimpla „ma­gyar edző vált magyar edzőt a ka­pitányi poszton” megoldás ebben a vészhelyzetben nem sokat segí­te­ne, most valami olyan sokkoló „vi­lágszámmal” kell a porondra lépni­ük, amelynek hallatán mindenkibe beleszorul a lélegzet.

A pontos korképhez tartozik: Egervári Sándort biztos befutó­nak tartotta ugyan mindenki, ám pletykaszinten már erősen tartotta magát az a szóbeszéd, hogy Bölöni Lászlót, sőt a németek egykori vi­lágsztárját, Lothar Matthäust is szí­vesen látnák a szövetségi vezetői Gellei Imre utódjaként.

Őszintén szólva, kezdetben ezeket senki nem tartotta többre a kapitányváltások esetén min­den esetben törvényszerűen fel­reppenő, jobbára minden alapot nélkülöző találgatásoknál, ame­lyet nagyban erősí­tett, hogy a döntéshozók kommunikációja is Egervári biztos befutását valószí­­nűsí­tette.

(Mint később kiderült: tökéle­tesen kivitelezett félrevezető kom­munikációról volt szó, részben azért, mert maga a „nagy durra­nás” személy szerint is vacillált még a vállalást illetően, részint azért, hogy a szenzáció ereje még nagyobb legyen.)

Még az sem volt igazán gya­nús, hogy Bölöni neve viszonylag gyorsan kiesett a köztudatból, ez­zel szemben annál több jelentés, hí­r, úgynevezett „kis szí­nes”jelent meg az akkoriban éppen a belg­rádi Partizannál edzősködő Matthäusról.

20040130-matthaus-2Az í­rások arról szóltak, hogy az egykori világsztár milyen remekül érzi magát a belgrádiaknál, ahol alig egy év alatt nagyszerű csapa­tot hozott össze, a bajnokságot is megnyerte velük, és bár a BL-ből kiestek, úgy festett: Lothar vezeté­sével a Partizan hamarosan a régi fényében tündököl majd.

Lothar Matthäus van annyira szí­nes egyéniség, hogy róla akár a legkisebb, legsemmitmondóbb hí­rt is szí­vesen böngészik az újságok­ban az emberek, a magyar olvasók a hirtelen támadt róla szóló „hí­rözönt” a magyar sportzsurnaliszták nemzetközi futballal foglalkozó tagjai sokoldalúságának tulajdoní­­tották.

Mert (lássuk be), valóban nem nagyon lehetett komolyan venni, hogy a földkerekség egyik leghí­­resebb futballistája, a százötven­szeres német válogatott, a germá­nokkal Európa-bajnokságot, majd világbajnokságot nyerő, hétszeres Bundesliga- és egyszeres olasz bajnokcsapat tag, a háromszoros német kupagyőztes, az 1990-es aranylabdás majd éppen a magá­ról még életjeleket is adni képtelen magyar válogatott szakvezetője lesz.

Edzőként sem kezdett alapfokon, hiszen első csapata az osztrák Ra­pid Wien együttese volt, de már bécsi évei alatt is rendre hí­rbe hozták a zöld-fehé­reknél is nagyobb rendű és rangú gárdákkal, sőt, neve gyakran buk­kant fel olyan országok lehetséges szövetségi kapitányaként is, ahol éppen a magyarhoz hasonló válsá­gig fajult a helyzet.

A világon kevesek mondhatják el magukról, hogy edzőként olyan kimunkált és olyan profi marke­tingmunka, propagandaháttér kí­­sérte volna a legapróbb lépését is, mint amilyen kí­sérte az övét.

Valahogy, valamivel (néha egé­szen extrém tettekkel) mindig el­érte, hogy neve a köztudatba maradjon és ezt már nem lehetett csak és kizárólag a futballistaként elért eredményeinek tulajdoní­tani.

Lothárban (megjegyzem óriá­si szerencséjére) mégis mindenki nem a magasan kvalifikált trénert, hanem a világsztár ex-futballistát látta, amin egyáltalán nem lehet csodálkozni, hiszen kinek higgyen az ember, ha futballról van szó, ha nem annak, aki a labdarúgásban annyi sarzsit varrhatott a mezére, hogy a stráfok, a csillagok és az érmek alól már nem látszott ki a szövet.

Egyáltalán nem volt szükséges, hogy bizonyos szakmai kérdések­ben igaza legyen, mert ugye, ha egy százötvenszeres német válogatott azt mondja, hogy „támadjunk”, vagy azt, hogy „védekezzünk”, ugyan ki az, aki veszi a bátorságot és ellent mer mondani neki?

(Legfeljebb az, aki 151-szer húz­ta fel a Nationalelf mezét, ilyet azonban mind a mai napig, 2015 augusztusáig nem tart számon a német futballtörténelem, még Franz Beckenbauer is „csak” száz­háromig jutott…).

Erről az emberről valóban na­gyon nehezen lehetett elhinni, hogy bevállal egy olyan millió seb­ből vérző, és a bajból való kilába­lásnak a legcsekélyebb jelét sem mutató nemzeti tizenegyet, mint amilyen akkor a mi válogatottunk volt.

Az MLSZ illetékesei persze a csil­lagot is letagadták az égről, holott a magyar újságí­rók, akik akkor már nem a régi világ („csak az a hivata­los, amit az MTI kiad”) vastörvénye szerint dolgoztak, szinte naponta szegezték nekik a kérdést: „Mi igaz a Matthäus-kapcsolatból?”

És láss csodát: 2003. december 13-án, egy, a Kempinski szállóban megtartott elnökségi ülést köve­tő sajtótájékoztatón Bozóky elnök bejelentette: a magyar válogatott új szövetségi kapitánya Lothar Matthäus lesz!

Persze azok, akik nem aznap kezdték a sportújságí­rást a beje­lentés pillanatában olyan nagyon azért nem voltak meglepve.

És ennek oka annyira tipikusan magyaros, hogy annál magyaro­sabb már talán csak a gulyásleves, vagy a csirkepaprikás lehet – nokedlival…

Sem az elnökségi ülést, sem az azt követő sajtó­tájékoztatót soha nem tartották volna a főváros egyik legelőkelőbb szál­lodájában, ha a szövetség válasz­tottját Egervári Sándornak hí­vják!

A Kempinski, mint helyszin, ön­magában üzente, hogy bombasz­tikus bejelentésre számí­thatunk, ez pedig kizárásos alapon nem le­hetett más, mint Lothar Matthäus kinevezése.

Jelen voltam az eseményen, í­gy személyes élményekre támaszkod­va mondhatom: tényleg volt valami felemelő, magasztos, ünnepi, és a korábbi magyar kapitányok bemu­tatkozásához képes már-már ho­llywoodi feelinget árasztó légköre annak, ahogy az új szakmai főnök a zárt ajtó mögül előlépett és megha­jolt a meghí­vottak előtt.

Szuper elegánsan, minden moz­dulatában valami mást, valami újat, valami frisset, valami eddig általunk nem ismert mérhetetlen önbizalmat árasztva köszönt be, a szintén a legutóbbi divat szerint öltözött akkori felesége, a szerb Mirijana Koszticcsal az oldalán.

(Ha valaki eddig nem igazán ér­tette volna, hogy Lothar miért vá­lasztotta Bécs után Belgrádot, ak­kor annak nyilván minden világos lesz, ha az asszony oldaláról köze­lí­t a kérdéshez, ám ha még azt is hozzátesszük, hogy Mirijana, mint sikeres üzletasszony akkoriban Bu­dapesten dolgozott, már a magya­rok felkérésére mondott „igen” is szinte kézenfekvőnek látszik.)

Lothar Mattháus esetében (mint azt később példák tucatja igazolta) soha sem ártott a történéseket a gyengébbik nem oldaláról megkö­zelí­teni.

Gyorsan kiderült mennyire igaz is a mondás: Cherchez la femme, azaz: „Keresd a nőt”.

Csak sajnos mi akkor nem a női, hanem a férfi válogatottunk számára választottunk szövetségi kapitányt.

Következik: Lothar, a nagy mutatványos

lakat-kapitány

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • Gratulálok az időzí­téshez, hogy pont mára került fel a Matthaus-fejezet, Andy Möller érkezése napján. Hát, az előzetes analógia (veretes játékos- és karcsú edzőmúlt) után félek, a párhuzamok a továbbiakban is meg fogják állni a helyüket…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.20. 21:00, m4sport
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ