“Ó kapitány…kapitányom!…” – 5.

lakat-kapitány-2

Sebes nélkül már az első prémium osztáson összevesztek volna…

2010 májusában (huszonnégy évvel a halála után) a Los Angeles Times című újság a világ valaha volt harmadik legjobb futballedzőjének választotta Sebes Gusztávot, az „Aranycsapat” becenévre hallgató magyar válogatott szövetségi kapitányát.

A Haller tér közel sem „Los Angeles-i” kulisszái közül indulva, ha posztumusz jelleggel is, de nem akármilyen megkoronázása volt mindez egy tréneri karriernek, még ha pontosan tudjuk is: az ilyen és az ehhez hasonló listák, szubjektív mivoltuk miatt, millió sebből véreznek. No, de mi magyarok legyünk az utolsók, akik akár csak egy nagyon halvány kérdőjelet is teszünk Guszti bácsi „bronzérme” mögé!

Túl azon, hogy nem döntethető el objektíven, hogy X, vagy Y a világ legjobb edzője, hiszen adott esetben egy NB III-as csapattal a Magyar Kupában (vagy stílszerűbben az akkori MNK-ban) kiverni egy neves NB I-es, fővárosi csapatot néha nagyobb edzői kvalitásokat kívánhatott, mint az Aranycsapat kispadján ülve nézni, hogyan csépelik Puskásék futballtudásban hozzájuk semmiben sem mérhető ellenfeleiket.

Éppen ezért nem is az az igazi kérdés, hogy Sebes Gusztáv jó edző volt-e vagy sem, mert ennek felvetése is merő szakszerűtlenség.

Talán valamivel közelebb jutunk a Sebes-kép értelmezéséhez, Guszti bácsi tündöklésének és bukásának megértéséhez, ha elrugaszkodási pontként kezeljük: nála alkalmasabb személy nem nagyon vezethette volna azt a gárdát, amely 1949 és 1952 között adott esetben már mindenkinek a legyőzésére képes gárdává formálódott, majd 1952-től 1954-ig futballozni tanította a világot, és amely a „világvégét” jelentő berni vb-döntő után, egészen 1956 elejéig újra egyetlen vereséget sem szenvedett. Következésképpen, ha 1955-ben újabb világbajnokságot rendeznek, annak is első számú esélyese lett volna. Néhány poszton már változtatva is.

Egy olyan csapat vezetésére, amelyben egyszerre van pályán hat világklasszis (Puskás, Kocsis, Bozsik, Hidegkuti, Czibor és Grosics), és a másik ötöt is nyugodtan sorolhatjuk a maga posztján a legszűkebb európai elitbe (talán Budai II volt az egyetlen, akinek mégsem volt egyértelmű a megítélése, éppen Sebes 1955-ös könyvéből derül ki, hogy a mester Tóth II Józsefet vitte ki első számú jobbszélsőnek Svájcba) pontosan olyan személyiségjegyekkel bíró embert álmodtak meg a futballistenek, amilyen Sebes Gusztáv volt.

Játékosként és NB I-es edzőként rendelkezett olyan múlttal, hogy konkrét futballszakmai kérdésekben még a válogatott öntörvényű zsenijei sem engedték el a fülük mellett csak úgy a szavait, mindez azonban tekintélyhányadosának csupán a felét jelentette volna abban a társaságban.

A másik felét az elképesztően erős politikai háttér adta, ami eleve azt üzente a játékosoknak: „ezt az embert még akkor sem tudnátok megbuktatni, ha ez lenne a feltett szándékotok…”

(Egyáltalán nem mellékes szál a karrierjében: a budafoki kommunista alapszervezetet szervező Sebest 1945-ben az MLSZ Edzői Testületének elnökévé választották, 1946-ban már az MKP sportosztályán dolgozott, 1947-től a szakszervezet sportosztályát vezette, 1948 elején pedig a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének választották, majd a „fordulat éve” emelte a válogatott edzői posztjáról a szövetségi kapitányi székbe.)

Az igazsághoz tartozik: Sebes regnálása alatt még csak a buktatás felől közelítve kísérletgyanús mérkőzése sem volt a válogatottnak (ha lett volna, akkor azt ma már réges-régen ismernénk), teljes kapitányi időszaka alatt úgy dolgozhatott, hogy soha, egy percig sem kellett pozíciójának megtartásáért reszketnie.

1948 és 1956 tavasza között nem létezett „kapitánykérdés” Magyarországon!

Az egyetlen, s akkoriban nem számított, nem országos válogatott ellen elszenvedett moszkvai vereség kivételével négy éven át tartó veretlenségi sorozat tudatában persze ma mindenki mondhatja: „még szép, miért lett volna kapitányválság, amikor lilára vertünk mindenkit, aki szembejött”, ám ez az állapot, csak a helsinki olimpia és a berni vb-döntő közötti szakaszra igaz a szó szoros értelmében.

1948 és 1952 között dacára annak, hogy a válogatott akkor is jobbára remekelt, azért lett volna alkalom arra, hogy Sebest elmozdítsák, ha erre részint van politikai akarat, részint a játékosok is „megsegítik” kicsit a kapitányváltást.

Ne felejtsük el, hogy az Aranycsapat igazán fontos, sorsdöntő ügyeiben ugyan végül mindig Puskás és Bozsik mondta ki a döntő szót (bár a magam részéről még a kettőjük közötti arányt is inkább hatvan a negyvenhez jelölném meg, mint felezném), azért ott volt még a maga kikezdhetetlen tekintélyével és akaratával Lóránt, Hidegkuti, Kocsis és Czibor is!

Buzánszky, Zakariás, Lantos és bizonyos tekintetben Budai II László volt az a négy játékos, akik csendben megvárták, hogy a „főokosok” hogyan határoznak, aztán a legnagyobb fegyelmezettséggel beálltak a döntés mögé, és tették a dolgukat, a maguk tudásszintje szerint.

Ilyen emberi és hatalmi viszonyok közepette egy akkori szövetségi kapitánynak nem az volt a legfontosabb feladata, hogy futballprofesszorokat ámulatba ejtő minőségű edzéseket tartson, vagy szerelni tanítsa a hátvédeket, az indítás művészetére oktassa Bozsikot (!), cselezni Puskást, hanem az, hogy pontosan olyan erővel tartsa kezében a gyeplőt, amely szabadságot is ad a „befogottaknak” a száguldásra, de nem engedi, hogy ahányan vannak, annyi irányba húzzanak, vagy egyenesen elcsatangoljanak.

És Sebes talán éppen a kiegyensúlyozásban volt a világ legjobbjának mondható!

Lépjünk most túl azokon a ronggyá írt és agyonkoptatott sablonokon, hogy az Aranycsapat játékrendszerének a kitalálása vagy a visszavont középcsatár posztjának „felfedezése”, hiszen ez már minden futball iránt érdeklődőnek a könyökén jön ki, ráadásul egyiknek sem Sebes Gusztáv volt az eredeti „szülőatyja”.

Ugyanez vonatkozik a 6:3-ra, a 7:1-re, a Helsinkiben nyert aranyra, a római stadionavatón aratott 3:0-ás győzelemre Olaszország ellen, amelyek gigantikus mérföldkövei ugyan mind annak a csapatnak, mind az egész magyar labdarúgásnak, de közel sem teszik röntgen alá Sebes Gusztáv személyét!

Nem adnak látleletet arról a Sebesről, akinek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy meghatározza és meg is értesse Grosicstól Cziborig minden játékosával (a tartalékokkal is), hol van az a pont, ameddig elmehet, és mikortól fejeződik be számára a közös szárnyalás az Aranycsapattal.

Tekintélyére, de még inkább hatalmára tökéletesen jellemző, hogy vele szemben még Puskás sem engedett meg magának mindent, így közel sem véletlen, hogy kettőjük anekdotagyűjteményét is jobbára csak élcelődések, heccelődésekkel átszőtt történetek gazdagítják.

Arra a nagyon fontos kérdésre, miszerint szerették, tisztelték, vagy csak tartottak tőle a játékosai azért nem lehet minden igényt kielégítő választ adni, mert személyesen beszélgettem két olyan állandó csapattaggal, akik órákon át tudtak mesélni egykori kapitányukról úgy, hogy közben egy jó szó nem hagyta el a szájukat, de szót váltottam több, Sebest korlátok nélkül elfogadó, egyenesen imádó törzstaggal is.

Amiben mindkét „tábor” kórusban egyetértett: Sebes Gusztáv nélkül az a válogatott nem tudta volna végigjárni azt az utat, amelyet még az elveszített vb-döntő után is csak tisztelettel teli bámulattal kísért a világ.

Mondókájuk lényege így foglalható össze: egy idő után talán már szövetségi kapitány nélkül is tropára verték volna az ellenfeleket, de hogy már az első prémiumosztásnál véresen összevesznek, az biztos.

1952 áprilisában a Megyeri úton

Dalnoki üldözi Csikart

Nagyon fontos: „a Sebesről soha, semmi jót” brigádban nem volt benne Sándor Károly, aki pedig igazán haragudhatott volna Guszti bácsira, hiszen „csak” az olimpiáról, „csak” a 6:3-ról, és „csak” a világbajnokságról maradt le miatta. Sebes becsületére legyen mondva, hogy a „Sándor-kérdésben” évekkel később már nagyon önkritikus volt, szinte minden megszólalásában hangoztatta: „komoly hiba volt Csikart mellőzni a vb-n…”

Hogy Puskás-ügyben (miszerint miért játszatta a vb-fináléban a nem teljesen egészséges Öcsit) nem magyarázkodott, teljesen érthető, sőt, kapitális hiba lett volna részéről, ha ezt teszi.

A világon nincs olyan edző, aki – ha egy vb-végjáték előtt Puskás Ferenc játékra jelentkezik – azt mondja neki: „tudja, Öcsikém, nem egészen jó még a lába, inkább pihenjen.”

Ha Sebes kihagyja a csapatból a játékra jelentkező Puskást és úgy veszít 3:2-re a németek ellen, akkor minden valószínűség szerint Budapesten nemcsak miniforradalom, hanem valóságos néplázadás tör ki.

Ebben a kérdésben tehát Sebes Gusztáv nem hibáztatható, mint ahogy (hiába, no, ennyit változott a játék mára 1954-hez képest) Czibor jobbszélre állítása sem számítana 2014-ben botránykőnek, ellenkezőleg.

Azt mondanák: micsoda remek húzás, hiszen egy zseniális bal lábbal bíró játékos (lásd Robben) jobbról indulva sokkal veszélyesebb tud lenni kapura, mintha eredeti posztjáról startolva rohamozna.

Fontos, sorsmeghatározó kérdések ezek, de mégis csak mellékes epizódok Sebes Gusztáv „egész alakos” portréjának festése közben. Az a tény már jóval fajsúlyosabb, hogy az országos felháborodást kiváltó berni 2:3 után nemcsak hogy Sebes nem mondott le, de a legfelsőbb politikai vezetés körében sem vetődött fel az eltávolításának az igénye!

A családját ért lehető legdurvább atrocitásoktól, a személyes megaláztatások soráig egy sereg olyan szörnyű esemény lett számára a mindennapok „háttérzenéje”, amelyet csak a legnagyobb kínkeservek árán volt képes elviselni.

A berni döntő mind a tizenegy magyar játékosnak átírta és alapvetően határozta meg a további életét.

De Sebesét a legjobban.

Senki nem szenvedte meg úgy a kudarcot, mint ahogyan ő.

Pontosabban: senkivel nem szenvedtették meg úgy, mint vele!

1954. július 4-én este háromnegyed hétkor Bernnek egy Wankdorf nevű stadionjában Sebes Gusztáv további sorsa, pályafutása és élete meghatároztatott.

A világ legnagyobbja lehetett volna.

Ehelyett neve előbb az üldözöttek, később a lenézettek, legvégül a teljesen félreállítottak szinonimájává vált.

Egy gólon múlott minden.

Következik: Sebes kanosszajárása

lakat-kapitány

4 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 5. bejegyzéshez

  • No, és Sebesnél Gulyás, Rudas, Kispéter, Dalnoki, Orosz alig-alig kerülhetett be a keretbe … Saját könyvében (Örömök és csalódások) dicsekedett el azzal, hogy Farkas Mihály eredeti szándékát, miszerint TERMÉSZETESEN a Fradi lesz a Honvéd, Ő torpedózta meg! (EZ vagy igaz, vagy nem, lehet, a saját szerepét, jelentőségét akarta növelni, Farkassal általában nem sokan vitatkoztak …) Pedig akkor Cucu és Öcsi jött volna Hozzánk, és a következő 10 évben a világon SENKI sem verte volna meg azt a Fradit! (Puskás nélkül még a Real sem!) … képzeljük el: Henni -- Rudas, Kispéter, Dalnoki -- Bozsik, Lakat (Orosz) -- Budai II., Kocsis, Deák, Puskás, Czibor … Istenem, a földkerekség valaha volt legnagyobb klubcsapata lett volna … “csak” 2 erősítés kellett volna: Bozsik és Puskás … Ma, egy Realnak, Barcának, Chelsea-nek, M. Citynek stb. ujjgyakorlat … akkor meg a lehető leglogikusabb lépés lett volna … minden nagyra növő kispesti játékos előbb-utóbb a Fradiba került!

  • Ragyogó írás, ismét … Hát, szerintem Sebes legnagyobb érdeme, hogy, mint jó kommunista, MINDENT ki tudott járni, el tudott intézni (persze, ehhez elsősorban kellett a futballvilágban PÉLDÁTLAN győzelmi sorozat! -- a román , a bolgár, a lengyel akkori -vélhetően ugyancsak jó káder- szöv. kap. gondolom, a tizedét sem tudta elintézni, mint Scharenpeck et.) … az ÉSZ szerintem Bukovi Marci bácsi volt, aki évtizedekre forradalmasította a világfutballt … a 4-2-4, az állandó posztcsere, a hátravont középcsatár, a kapus, mint 4. hátvéd, az emberhez passzolás helyett a lyukrafuttatások … igazi futballforradalom ment végbe Magyarországon a ’40-es-’50-es években … az addigi, viszonylag statikus futball ekkor, ÁLTALUNK lett igazán dinamikus sport! Persze, a legnagyobb zsenik is “szabhatják”, ha nincs a kivitelezéshz megfelelő emberanyag! Hát … AKKOR … volt! Régi vesszőparipám, századszor is leírom: a magyar B, a magyar C és a magyar “emigráns” válogatott is esélyes lett volna a VB legjobb 8 csapata közé kerülni … és igazából a szeme sem rebbent volna senkinek!
    Sebes … hát … változatlanul ambivalens érzések kavarognak bennem … azzal dicsekefdett, hogy Ő találta li azt a marhaságot, hogy jó válogatott csak úgy alakítható ki, ha 1-2 klubból kerülnek ki a játékosok … nagy marhaság volt már akkor is … állandóan a “Wundermannschaft”-ra és a Pozzo-féle kétszeres világbajnok olaszokra hivatkozott … nem nagy kunszt utánanézni, hogy egyikre sem volt igaz! A Wundermannschaft legalább 5-6 klubból verbuválódott össze, az olaszoknál is a Juve, Inter, Bologna, Fiorentina, Lazio, Roma stb. adott játékosokat … ezzel csak meg akarta indokolni, hogy franzstadti gyerek létére miért asszisztált a Ferencváros üldözéséhez, sőt, miért volt sokszor kezdeményezője klubunk szétverésének, “leamortizálásának”!

  • A fényképen Csikar és Jenő 1962 márciusában a Népstadionban fut versenyt, 3:2-re nyertünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
FELKÉSZÜLÉSI MÉRKŐZÉSEK

Január 10., péntek, 17.30: 
FTC–KRC Genk (belga I. o.)
Január 11., szombat, 15.00: 

FTC–Union Berlin (német I. o.)
Január 15., szerda, 15.00: 
FTC–Arminia Bielefeld (német II. o.)
Január 16., csütörtök, 16.00: 
FTC–Köln U21 (német)
Január 20., hétfő, 13.00: 
FTC–SV Wehen Wiesbaden (német II. o.)
Január 20., hétfő, 17.30: 
FTC–CFR Cluj (román I. o.)

Következik: 01.25.14:55 FTC-Paks (TV:M4sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST