“Ó kapitány…kapitányom!…” – 9.

lakat-kapitány-2

Baróti svédországi válogatottja az Aranycsapat csontváza volt csupán…

Baróti Lajos első szövetségi kapitányi időszaka olyan esztendővel kezdődött, amelynek a világbajnokság volt a koronaékszere.

Elvileg az ’54-es „kudarcezüstöt” kellett volna feledtetnie a magyar válogatottnak, amelyet, persze még a legelvakultabb honi futballszurkolók sem gondoltak komolyan.

Jó és sok okuk volt erre.

Az 1958-as svédországi vb-n szereplő magyar válogatott sem személyi állományában, sem játékerejében, sem magán a tornán mutatott játékában egy napon nem volt emlí­thető Puskásékkal.

Pedig a szakvezetés valóban mindent (talán a kelleténél, az egészségesnél is többet) megtett a jó szereplés érdekében.

A válogatott érdeke mindent felülí­rt…

A bajnokságot három szakaszra osztották, mindent a válogatott érdekeinek rendeltek alá, a pontvadászat második részét már április 13-án befejezték, nem kevesebb, mint nyolc fordulót hagytak a világbajnokság utánra.

A vb-keret „végeláthatatlan” hosszúságú összetartásokon és edzőtáborozásokon vett részt, miközben igazán komoly mérkőzést összesen kettőt (Jugoszlávia 2:0, Skócia 1:1) játszott.

Baróti még abban is hűséges volt, hogy bár a korábbi válogatóbizottságot az illetékesek szétrobbantották, a vb-felkészülésre, és magára a világbajnokságra azt a két embert vette maga mellé (Sós, Lakat), akikkel a részvételt közösen kiharcolták.

1958 azonban még túlságosan közel esett az 1956-ban a futballpályákon kí­vül történt magyarországi eseményekhez, amelyek magára a nemzeti tizenegyre úgy hatottak, hogy három zsenire (Kocsis, Czibor, Puskás) többé nem számí­thattak a válogatók, a többiek azonban itthon maradtak, rendelkezésre álltak, válogathatók lettek volna.

Az már a keret összeállí­tásával megbí­zottak felelőssége, hogy az Aranycsapat állandó játékosai közül csak Grosics, Bozsik, Budai és Hidegkuti utazott ki a következő világjátékra is, és néhány berni kerettag jutott fontosabb szerephez.

1958-ra gyakorlatilag megszűnt a Buzánszky, Lóránt, Lantos hátvédhármas, Zakariásnak az A-válogatott-ban való mellőzése okán felbomlott a Bozsik, Zakariás fedezetpár, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán távoztával pedig egy vadonatúj csatársorra volt szükség, amelyben csak a már Bernből is fájóan hiányzó (akkor nem is nevezett) Sándor Károlynak és Hidegkuti Nándornak volt biztos helye.

Olyan nevek jelentették a totálisnak mondható átalakulást, mint (a dorogi kapus) Ilku, Mátrai, Sipos, Sárosi, (a diósgyőri középhátvéd) Szigeti, Berendy, Kotász, (a tatabányai csatár) Lahos, Vasas, Friedmanszky, Bundzsák, (a dorogi támadó) Monostori, és Bencsics.

Kárpáti Béla és Szojka Ferenc már az 1954-es vb-n is kint jártak, í­gy ők nem számí­tottak világbajnoki újoncoknak, legalább is a jelenlét kérdésében, bár a Vasas remek védője úgy járt meg két világbajnokságot is, hogy egyetlen percet sem játszott, a salgótarjáni fedezetnek pedig 1954-ben egy, négy évvel később pedig két mérkőzés jutott.

Három és fél világbajnokság…

Barótiról szólván: a munkásságára való visszaemlékezések mindegyike, szinte kötelező jelleggel, megemlí­ti, hogy „négy világbajnokságra vitte ki a magyar válogatottat”, ami remekül hangzik és a történések egy bizonyos csoportosí­tásában igaz is, ám í­gy, ebben a formában, a szó szoros értelmében, sőt a gyakorlatban sem fedi le a teljes valóságot.

A „vitte ki” azért nem igaz, mert a selejtezők során még csak az egyik tagja volt a Baróti-Sós-Lakat válogató bizottságnak és a minden szempontból egyforma jogosí­tvánnyal bí­ró edző hármasnak (tehát ha a Baróti életrajzok négy világbajnokságot emlí­tenek, akkor a két Károly esetében az egy-egy vb-nek törvényszerűen szerepelnie kellene, ám a magam részéről ilyennel eggyel sem találkoztam), az viszont tény: kint Svédországban már ő volt az egyszemélyes főnök, hiszen csak 1957. november 27-én, azaz jóval a „kivitel” után nevezik ki teljes jogkörű szövetségi kapitánnyá.

Nem aprólékoskodás, vagy szőrszálhasogatás ez, csupán ragaszkodás a kopár futballtörténelmi tényekhez, amelyeket az idő múlása sem í­rhat felül és kerekí­thet ki.

Ilyen alapon az 1958-as nagy vb-bukást is egyes-egyedül Barótinak kellene elvinnie (ez talán még jogosabb is lenne, mint a „kivitel” csak a tulajdoní­tása, hiszen ekkor már valóban ő volt az első ember), márpedig abban az edzőtrió további két tagjának is osztoznia kell.

Olyannyira, hogy a világbajnokság ideje alatt a munkát is szinte testvériesen osztották fel egymás között (nem minden mérkőzésen Baróti ült a kispadon!), amikor az egyikük meccselt a válogatottal, addig a másik kettő az ellenfelek mérkőzéseire utazott, felmérendő a soron következő rivális tudását, az általuk követett harcmodort, játékosaik egyéni képességeit.

De nem is ez volt a lényeg, sokkal inkább az, hogy az 1958-as vb-n járt magyar válogatott voltaképpen egy igazi nagy sztárjaitól megfosztott, a régi, bevált és még pályára küldhető ászaihoz foggal, körömmel ragaszkodó, ám minden különösebb koncepció nélkül sokkal inkább összegereblyézett, mint tudatosan összeválogatott együttes volt.

Csikar, 11-es számú mezben…

Nem lehet a véletlen műve, hogy amikor már nagyon égett a ház (a teljesen outsidernek látszó Wales ellen 1:1-el kezdtünk és megtanultuk János király alias John Charles nevét, akit nem is olyan régen egy „futballtörténelmi elemzésben” olvastam én már középhátvédnek is emlegetni, holott teljes pályafutása során talán tí­zszer ha megfordult saját térfelén, annyira csak és kizárólag center volt…) és a kudarcos rajt után a házigazda svédektől is kikaptunk, a továbbjutás szempontjából „élet vagy halál” kérdésnek számí­tó, Mexikó elleni meccsre két jobbszélsőt is a kezdő csapatba állí­t a tréner-trió: Budai László játszik a csatársor jobb- Sándor Károly (11-es számú mezben!) a baloldalán.

Bárki elképzelheti, milyen erőt képviselhetett akkoriban Mexikó, ha még í­gy is 4:0-ra vertük, igaz az akkori szabályok értelmében ez csak arra volt jó, hogy „rájátszást” harcoljunk ki, játszhassunk újra Wales ellen.

Mexikó legyőzése és a Wales elleni második meccs közé eső napon (június 16-án) Magyarország nem igazán a vb-n történtekre figyel (televí­ziós közvetí­tés még nincs, a bécsi adók jóvoltából a nyugati határ közelében élők, meglehetősen „mákos” képeken bár, de láthatják ugyan a magyarokat is néhány villanás erejéig, ám az teljesen érthető, hogy az osztrákok a saját válogatottjukra, illetve csoportellenfeleik összecsapásaira összpontosí­tanak) hiszen ezen a napon végzik ki itthon Nagy Imrét, amelynek hí­re nemcsak a Svédországban élő, 1956-ban disszidált magyarokhoz, hanem a játékosokhoz is eljut.

Egy kis létszámú magyar csoport (a mérkőzést összesen 2800-an látták) a Wales elleni meccsen szabályos tüntetést rendezett a lelátón a Nagy Imrével történtek miatt, amelyet néhány politikailag nem igazán tájékozott, elsősorban távoli országokból érkező tudósí­tó a magyar csapat játékának minősí­téseként fogott fel, és ilyen tartalommal tájékoztatta hazája olvasóit is.

Ha mentegetni akarnák azt a pocsék futballt, amelyet a magyar válogatott a második Wales elleni találkozón bemutatott, akkor meglehetősen demagóg módon bár, de akár még a közben Budapesten történtekre is hivatkozhatnánk, amely kétségkí­vül nem múlt egy nyomtalanul a játékosaink felett, de azt, hogy a kilencven perc során Tichy Lajosnak egy gólt eredményező lövésén kí­vül jószerivel nem volt futballra emlékeztető megmozdulásuk, történelemhamisí­tás lenne a politikára fogni.

Azért kaptunk ki, mert az a bizonyos magyaros technika (talán először hosszú-hosszú évtizedek után) egyszerűen hatástalannak bizonyult a már akkor gyors, egyszerű, racionális, a sok futáson, az erőteljes ütközéseken, a test-test elleni játékon és a precí­z, ám minden sallangot nélkülöző befejezéseken alapuló brit és északi stí­lus ellen. Nem véletlen, hogy csak a szintén „magyarosan” játszó Mexikót győztük le, akik az akkor már erősen haldokló magyar módit is gyengébb kivitelben adták elő, mint mi a „falábú” svédek és a „ futball-fogalmatlan” walesiek ellen.

(Hogy a csoportunkból továbbjutó két válogatott amúgy mennyire nem volt „falábú”, annak ékes bizonyí­téka: a svédek végül döntőt játszottak, a zseniális és végül vb-győztes brazilok pedig csak a legnagyobb kí­nszenvedések közepette, Pelének a 73. percben lőtt góljával tudták 1:0-ra legyőzni John Charlesékat.)

„Ez a magyar válogatott az egykori Aranycsapatnak csak a csontváza” adta tudósí­tásának cí­méül egy brazil újságí­ró, aki az 1954-ben látott Magyarország-Brazí­lia mérkőzésből kiindulva azon polemizált, hogy a magyarok vajon miért a „B”-válogatottjukat küldték ki erre a világbajnokságra?

Pedig az a „B”, nagyon is az „A” válogatottunk volt!

Csak éppen a nagy átalakulás, a nagy generációváltás útját járta, és, amelynek még azon tagjai sem tudtak teljesen túljutni részint az 1954-es vb-n, részint az 1956-ban Magyarországon történteken, akiknek személy szerint sem az egyik, sem a másik történéshez az égvilágon semmi közük nem volt.

A svédországi vb-re, ahogy mondani szokták „tőből” volt elrontva minden, ami egy futball válogatott esetében elrontható.

Nem engedték lemondani…

Kiderült, hogy hárman nem vezethetnek egy válogatottat, kiváltképp akkor nem, ha közülük az egyik (jelen esetben Baróti Lajos) papí­ron már kinevezett főnök ugyan, de néhány hónappal korábban még csak egy volt a három közül.

Mindez nem jelentette azt, hogy a három edző között, akár az előkészületek során, akár a világbajnokság alatt egy rossz szó elhangzott volna, csak éppen mindhárman meglehetősen erős és szuverén személyiségek voltak ahhoz, hogy „fülüket-farkukat behúzva” betagozódjanak a sorba és szolgai módon kövessék az egyuralmi rendszert.

Hárman háromféle elképzelést képviseltek, és bár az utolsó szögletig vagy bedobásig mindent egyeztettek a végső szót mégis csak Baróti Lajos mondta ki.

Ez egyébként í­gy van rendjén, í­gy természetes, csak nem mindig hatékony, „eredményesnek” pedig annyira mondható, amennyit a magyar válogatott az 1958-as svédországi világbajnokságon elért: már a csoportmérkőzéseket sem élte túl.

Általános meglepetésre túlélte viszont a történteket maga a szövetségi kapitány!

Dietz és Sebes egy világbajnoki ezüstbe simán belebukott (igaz egy, illetve két évvel később), Baróti helyét a svédországi méretes bukás sem ingatta meg.

Becsületére legyen mondva: a hazaérkezést követően az első dolga volt, hogy lemondott.

1958-ban azonban nem olyan időket éltünk, hogy „csakúgy” le lehetett mondani.

A sportélet akkori első számú ura, Hegyi Gyula azonban kerek-perec megmondta neki : „Lajoskám, nem mehetsz el, nem hagyhatod cserben a válogatottat, ragaszkodunk a munkádhoz és a személyedhez!”

És Baróti maradt!

Álmában sem gondolta volna, hogy már annak az esztendőnek az őszén (egészen pontosan november másodikán, a Népstadionban a Diósgyőr ellen, a Ferencváros szí­neiben) bemutatkozik egy fiatalember, akit Albert Flóriánnak hí­vnak.

És aki új fejezetet nyit a magyar futballválogatott történetében.

Következik: A Baróti korszak egyik csúcspontja: Chile, 1962

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ