Ötven éve játszott először a Fradiban!

Lázár Gyula

A Benczúr utcai bérház második emeletének egyik lakását kezdte tatarozni a brigád. Illően köszöntötték a lakókat, aztán elkezdtek tenni-venni a szobákban, mí­gnem az egyikük hosszassan kezdte méregetni a lakás tulajdonosát. A szikár, őszhajú férfi természetesen észrevette a megkülönböztetett figyelmet, de úgy járt-kelt, mint aki nem vett tudomást a dologról. A „brigádos” meg csak állt, fürkészte, aztán egyszer csak felkiáltott: ,, . . . Tényleg ön az? … Ön Lázár Gyula, a hajdani hí­res futballista? … Az egykori kitűnő sportember elmosolyodott s bólintott, a másik meg még mindig csak nézte, közben ment keresztül a szobán kis hí­ján besétált a vitrinbe. Pedig mint az később kiderült, csupán hí­rből ismerte az FTC egykori kitűnőségét, í­gy igazán maradandó élménye nem lehetett a „Tanár úr” futballművészetéről.

Lázár Gyula, ma közel a hetvenedik életévéhez visszavonultan él, egykori nagy szerelméhez, a futballhoz nem köti semmilyen szál. Amikor megkerestem s interjút kértem tőle, készségesen eleget tett a kérésnek s meghí­vott egy kis beszélgetésre otthonába.

Előbb a régmúlt időkről cseréltünk szót, azokat az éveket elevení­tettük fel, amikor a „Tanár úr” még diák volt a Kemény Zsigmond főreál gimnázium tanulója s fő tantárgynak egyes egyedül a labdarúgást tartotta.

— Hát szó ami szó, nagyon szerettem futballozni — dőlt hátra karosszékében — csak csendben mondom, jobban, mint tanulni. Mindezt jól látta apám is, aki szerint azt a bizonyos tí­z pengő tandí­jat akár az ablakon is nyugodtan kidobhatta volna, hisz í­gy sem, úgy sem szolgált nemes célt. Nos való igaz, kevés időt töltöttem a tankönyvek társaságában, annál többet kint a grundon. Ha a fater egy pillanatra levette rólam a szemét, nekem már hűlt helyem találta. Persze ha este hazamentem megkaptam a magamét, a helyzeten azonban ez mit sem változtatott. Ő is tudta, én is tudtam, hogy nem lehet eltiltani a labda közeléből.
Amikor én az FTC-hez kerültem s először játszottam mérkőzést, előtte is utána is megmérték a pulzusom s ugyancsak elcsodálkoztak az eredményen. Aztán megkérdezték, hogy nem vagyok-e fáradt? Nos ekkor én csodálkoztam s kérdeztem vissza, hogy:
„Ugyan mitől lennék fáradt?” De tényleg nem voltam az.

— Hány évet játszott az Üllői úton? — kérdeztem Gyula bácsit.
— Tizennégy és fél évig, 1944 elejéig játszottam a zöld-fehéreknél. Noha profi futballista voltam, s már többszörös válogatott, mégis dolgoztam is. A klub betett segédmunkásnak az Elektromos Művekhez, cipeltem a szerszámos ládát a szerelő után s jártam Angyalföldet, mégpedig — gyalog. A szerelő ugyanis azt mondta, hogy a villamospénz nem azért van, hogy elutazzuk, hanem, hogy — megspóroljuk. Egy-egy kiadós munkatúra után bizony kissé merev lábakkal menten ki az edzésre. Az első strapás napot befejezvén odamentem akkori edzőmhöz, Sándor Jóskához s mondtam neki, hogy annyit gyalogoltam, mint egy sarkkutató, egyszerűen képtelen vagyok tí­z métert is futni. Az edző végighallgatott aztán csak ennyit mondott. „Nem bánom, ma ne tréningezz, fürödj s gyúrasd le magad. Persze ha rám hallgatsz, akkor levetkőzöl, kijössz edzeni, mert ez tesz igazán jót a „macskás” lábaknak. így tettem s igaza lett az edzőnek, a pályán, a labda közelében elmúlt a fáradtság, s a foglalkozás végére szinte új ember lett belőlem.

Aztán arról mesélt a „Tanár úr”, hogy ők annak idején háromszor edzettek egy héten, s kedden és pénteken az edző mindig egyénileg foglalkozott a játékosokkal. Mindenkit alaposan megdolgoztatott, mindenkinél tudta mennyit és mit kell csinálni, melyek azok a területek, ahol van még javí­tani való.

— A mi időnkben is meg kellett szerezni mindenkinek a kellő erőnlétet, akkor sem boldogult az, aki nem tudott sokat futni, s ha kellett nem tudott ütközni. Más kérdés, hogy akkor a legjobbak nem kibirkózták, hanem kijátszották a helyzeteket, ám ha kellett a testi erejüket is bevetették. De a hangsúly elsősorban a játékon volt, becsapni, lóvá tenni az ellenfelet, ésszel, ravaszsággal fölébe kerekedni, nem pedig fizikailag megsemmisí­teni, belegyalogolni a gyepbe, A mi időnkben alantas dolog volt az ellenfél lerántása, orvul lerúgása, az olyan szándékos szabálysértés, amire régen is volt taktika, akkor is le kellett fogni az ellenfél legveszélyesebb, legjobban cselező, leggól-képessebb embereit, csak mi ezt egy kicsit másként csináltuk, mint a maiak. Nem lihegtünk a nyakukban, nem löktük, csí­ptük, haraptuk őket ahol értük, hanem igyekeztünk feltérképezni, kifürkészni a gyengéiket s azon keresztül lefogni. Én elsőként azt figyeltem ki az ellenfél kulcsembereinél, hogy általában merre fordulnak, melyik lábbal szelí­dí­tik meg nagyobb előszeretettel a labdát, melyik oldalra cseleznek a legveszélyesebben, s ezek alapján támadtam meg őket. Sokszor az épp megszelí­dí­tett labdát vittem el villámgyorsan az orruk elől, vagy az indí­tásba léptem bele. Mert vallom, hogy mindig —, régen is, ma is — lehet úgy szerelni, hogy a belépő ne „viselje” meg az ellenfelét, legfeljebb csak boszszantsa. Mert nem csupán erő, ész is kell a védőjátékhoz, ezt nem szabad sohasem elfelejteni. Én sohasem erőlködtem a pályán, hanem mindig játszottam. Szórakoztatni akartam az embereket, hisz ennek a játéknak az alapcélja mindig is a szórakoztatás volt. A profifutballnak sem más!

A ma játékának fogyatékossága, hogy kevés a technikai képzés, ezt vallja az egyik legtechnikásabb volt fedezetjátékos. Lázár Gyula. Véleménye szerint a legkisebb labdarúgó palántákat már úgy kellene útnak indí­tani felfelé, hogy ne legyen gond a továbbképzésük. Ma a fiatal az összes hibáit, gyengéit viszi magával egészen az élvonalig s ott derül ki, mi mindent nem tud, mennyi mindent idegzett be rosszul az évek folyamán. A „Tanár úr” vesszőparipája az, hogy labdával is lehet erőnlétet szerezni, annak társaságában is el lehet nagyon fárasztani a gyereket, felnőtteket egyaránt. Csak í­gy kettős célt érhet el minden szakember.

Lázár Gyula az FTC után még játszott néhány évig kisebb csapatokban, í­gy a SZAC-ban és a Zuglói HAC-ban. Mindkét együttes bajnokságot nyert vele. Aztán visszavonult s kiscsapatoknál edzősködött.

— Örökös vándorlás, ez az edzői sors — mondta a sportember — s én nem akartam kézbe venni a vándorbotot. A régi munkahelyemhez mindig hű maradtam, az Elektromos Művektől mentem nyugdí­jba, 1972-ben. Tapasztalataimat mindig szí­vesen bocsátottam közre, volt amikor jeleztem, hogy szí­vesen segí­tenék, ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül, de nem fogadták el. így aztán elszakadtam a labdarúgástól, meccsre is ritkán járok már. De szeretni, ma is ugyanúgy szeretem ez a játékot, mint hajdanán.

Egyszer az Üllői úti lelátón valaki azt mondta: sokat veszí­tett az, aki nem látta Lázár Gyulát játszani. És én sem láttam …

Várkonyi Sándor
1980. augusztus 8.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ