Requiem a nagy 8-asért – a fradisták vargazolija

Egy tündöklő

Megpróbálok nem Zolit í­rni, hanem Zoltánt. (Azt hiszem, nincs magyar ember, az újpestieket is beleszámí­tva, aki ne vargazolizna.) Varga Zoltán nem most, hanem az ifjúságunkkal múlt el. Már csak akkor gondoltam rá, ha emlékeztem. De persze amikor egy éve egy öregfiúk meccsen kezet fogtunk (én lenni immár csak csupán néző), akkor… hát, belepirultam, öregember.

Kedvetlenül nézegetem, ahogy most, halála után gombamód szaporodnak a barátai, talán csak Danilo Kisnek, a nagy jugoszláv í­rónak lett a temetés után ennyi jóakarója.

Megszoktam már, hogy meghalnak, hogy tudnak, hogy képesek meghalni az embereim, azok, akik fontosak voltak az életemben. Ha alkotó ember volt a halott, a halottam (emberemből halottam), akkor az a tapasztalatom, hogy nem taglózott le okvetlenül a szomorúság, az alkotásra gondoltam, amely élt tovább. De most hiába idéztem föl „közös életünk fényes élményeit”, azt a mozgást, amit még nem láttunk, nem létezett a világban, azokat a lövéseket, újfajta lövésszerű passzokat, a kapásokat, az ollókat, a bőrözéseket, hogy a szakszleng homályába bújjak, a zokogásomat hatvannyolc őszéről (majd a könyvben olvasni fogják, miért; nem árulom el itt, ki a gyilkos), hiába, csupán az ijedtséggel rokon szomorúság maradt.

Ebből az érzetből és kedvből nem lehet kis szí­nest í­rni.

Szomorúsággal gondolok Varga Zoltánra, az életére, az életünkre. Tudom, nem ilyet kéne í­rni egy könyv elejére, hanem valami derűs étvágygerjesztőt. De ezt majd meg tetszik kapni bent a könyvben, a zsenit, a különcöt, az egyéniséget, a szí­nt a szocialista egyenszürkében – az embert, aki nem találta helyét a világban, miután nem lelé honját a hazában.

Hacsak nem lépett pályára. Ott volt a helye. Ott jó helye volt. Ha erre gondolok, ha arra kényszerí­teném magam, hogy csak erre gondoljak, azonnal könnyes szemmel lelkesednék; tündöklő fénypont volt a magyar futball egén, í­rnám azonnal — ha volna ez a futball, ha volna ég. Nincs. Varga sincs.

De volt! Emlékszem, tudom, nem is fogom már elfelejteni.

Esterházy Péter

***

A zöld bölcső

(csak egy kislemez) Életem első Beatles-lemezét tőle kaptam. A ’66-os vb-ről hozta, aztán egy délután, amikor az első csapat edzésének már vége volt, hátrajött a hátsó földes pályára, ahol mi, a százhuszonharmadik senkik a Kölyök I-gyel tréningeztünk. Megvárta, mí­g végzünk, aztán amikor mentünk az öltöző felé, mellém lépett.

„Hallgasd meg, kicsi, hallottam, hogy szereted őket” – mondta, s már ott sem volt, mert pontosan érezte: abban a helyzetben nem fogok tudni semmi értelmeset válaszolni. (A Love Me Do és a P.S. I Love You volt a lemezen, nincs ember a földön, aki el tudná dönteni, hogy melyik kerüljön az A és melyik a B oldalra, mint ahogy azt sem tudja senki, hogy ezt a gyűjtői ritkaságot hogy szerezte meg.) Olyan pillanat volt ez körülbelül, mintha a ká-polnásnyéki kezdő ministránst a templom előtt várná a pápa, és a saját bibliáját adná neki ajándékba.

Hetekig gondolkoztam később azon, hogy vajon elcserélném-e ezt a Varga Zolitól kapott kislemezt mondjuk arra, ha egyszer az ő cipőjében játszhatnék egy bajnokit. Ám az élet gyorsan megoldotta a dilemmát, mert még annak az évnek az őszén az első csapat szertárosa, a Barinka Karcsi három sörért odaadta egy vasárnap délelőttre a Zoli egyik edzőcipőjét. Két számmal nagyobb volt, mint ami nekem akkor kellett, de ha öttel nagyobb, akkor is abban játszottam volna.

Fejeltem azon a meccsen egy gólt, nyertünk is, mégsem volt nálam boldogtalanabb ember a földön.

Mert azt a gólt rúgni kellett volna!

A „vargazoli” cipőjében.

Amikor vagy harminc évvel később hazajött Magyarországra, és elmeséltem neki a cipős történetet, csak nevetett: „Egyszer én is játszottam az Orosz Pali cipőjében, és ettől a ténytől, úgy a meccs huszadik perce táján határozottan olyan érzésem támadt, hogy én vagyok az Orosz Pali… De én rúgtam benne kettőt!”

És most elment az „én cipőm” igazi gazdája, s egy, a futballján felnőtt generáció majdhogynem családtagjaként gyászolja.

Mert azt, hogy milyen futballista volt, le lehet í­rni a magyar nyelv által felkí­nált szavakkal. De azt, hogy ez a futball, az ő futballja, a „vargazoli” futballja mit jelentett azoknak, akiknek semmi más közük nem volt hozzá, csak ültek a stadionok lelátóin és ezt a futballt nézték, már kevés a rendelkezésre álló szókészlet.

Egy generáció tagjainak egy régen a Népstadionban látott „vargazolis” csel vagy valami más vargás mágia nagyságrendekkel többet jelent annál, minthogy egy sportmezbe öltözött férfi a zöld gyepen, mérkőzés körülmények között trükkös dolgokat csinál egy futball-labdával.

Egy „vargazolis” csel, egy „vargazolis” gól az nekünk, ötven és hatvan között vagy már efelett járóknak, jelenti a tömeges sétát a Thököly út sarkán lévő Napsugár presszótól a Népstadion kapujáig, ahogy a rangadóra az úttestet teljesen megtöltve hömpölyögnek az emberek; jelenti a szotyolás-tökmagos nénit a bejáratnál, aki 2 forintért a 2 decis üvegpoharával telitölti maggal az összes létező zsebedet; jelenti az elmaradhatatlan reklámnótát, amely betölti az arénát, s a totót hivatott népszerűsí­teni, Aradszky Laci énekli, hogy: „Egy, kettő, iksz / szelvényed sorsa csapatokon áll, avagy bukik / több gólt ma ki rúg itt / Fradi győz, vagy Győr…”; jelenti a lelátón melletted ülő nagyapát, apát, barátot, első szerelmet, vagy éppen azt, akivel te is ott voltál, akivel együtt te is láttad, akivel közösen átéltétek az átélhetetlent, akivel együtt hallgatjátok az elfelejthetetlen megafonhangot: „NB l-es bajnoki labdarúgó-mérkőzés következik a Ferencváros és az Újpesti Dózsa csapatai között. A két csapat összeállí­tása: Ferencváros 1-es Géczi…; jelenti édesanyádat („Vegyél egy kiskabátot is, kisfiam, a meccs végére már hideg lesz. És vigyázz magadra!”), jelenti a nagymamádat („Nagyapád is mindig kiment a meccsre. Valami Sárosi Gyuri vagy ki, azt imádta”), jelenti, hogy tudtad, másnap iskola és még nem tanultál semmit.

Csak a fű és a Zoli talpa közötti távolságot tessék figyelni! Az ember optikai csalódásra, netán fotótrükkre gyanakszik, pedig szó sincs egyikről sem. Ilyen magasra ugrott...

 

Csak ennyi sűrűsödik annak az embernek akár csak egyetlen mozdulatába, aki most itt hagyott minket, hogy ezentúl már nélküle kezdjünk valamit a fiatalságunkkal, az életünkkel. Vele együtt élve sem volt könnyű, de nélküle, ha lehet, még nehezebb lesz. Félek, nem tudunk megbirkózni vele.

Egy 65 éves, élete utolsó napjáig farmerban, bőrdzsekiben járó, 45-nek, legfeljebb 50-nek látszó ember halála most már örökre hét lakattal bezárt egy dossziét az életünkben, amelyet legközelebb legfeljebb az unokáink kedvéért fogunk újra kinyitni.

 

***

Köszönetnyilvání­tás

Az ötletet Esterházy Péter, ebben a könyvben is többször idézett, sok formában visszatérő mondata adta: „amikor a Varga felbőrözte azt a Noskó nevűt”.

Érdekelni kezdett: vajon milyen mondata van a kortárs irodalom néhány kiemelkedő képviselőjének akár Varga Zoltánról, akár „csak” a magyar labdarúgásról. Azt tudtam, hogy néhány í­ró nemcsak imádja a futballt, de napra kész is a nagy játék mindennapi történéseit illetően, sőt többen aktí­v játékosai az í­rók válogatottjának.

Arra azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a telefonban elég lesz annyit mondanom: „a Varga Zoliról készül egy könyv, ha megtisztelnél egy í­rással, megköszönném…”, és kivétel nélkül mind a kilencen (stí­lszerűen szólva: kapásból) í­gy reagálnak: „Mikorra küldjem?”.

Senki sem kérdezte, hogy „milyen Varga Zoltán?” vagy hogy „miért pont én?”. Nem hangzott el az örök kibúvó, a “Szí­vesen í­rnék, de most nincs időm…” kezdetű mondat sem.

Mind a kilencen azonnal tudták, hogy kiről van szó.

Sőt, az is érződött a hangjukon: van képük, van véleményük, van mondanivalójuk egy 65 éves férfiról, aki aktí­v futballistaként 1968-ban rúgott utoljára labdába Magyarországon.

Varga Zoltán története talán éppen attól válik Varga-jelenséggé, hogy azok is tudják, ki volt ő, akik soha egy szót nem beszéltek vele, akik közül a „hölgy játékos” , Karafiáth Orsolya akkor látta meg a napvilágot, amikor Zoltán már „levezetni” ment Augsburgba.

így születtek meg Az én Varga Zoltánom munkací­met viselő í­rások, amelyekért kiemelt köszönet: Darvasi Lászlónak, Egressy Zoltánnak, Esterházy Péternek, Garaczi Lászlónak, Karafiáth Orsolyának, Kukorelly Endrének, Megyesi Gusztávnak, Németh Gábornak, Török Péternek

Lakat T. Károly

Szerző: Lakat T. Károly
Kiadó: Kossuth Kiadó (2010)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ