Sipos Vilmos

Sipos Vilmos

A világjáró, rendkí­vül gyors, nagyon jól képzett labdarúgó kitűnő elfutásait pontos beadásokkal vagy erőteljes lövésekkel fejezte be. Küzdőképessége és fejjátéka azonban nem volt kielégí­tő. Hazánkban rövid ideig játszott. 1946-ban, az MLSZ hozzájárulásával külföldre távozott. Több európai országban szerepelt. Jugoszláviában és Romániában szintén eljutott a válogatottságig.

A Bácsfeketehegyen született, remek képességű jobbszélső sok tekintetben hasonlí­tható Kubala Lászlóhoz. Egyrészt ugyanúgy nagy világjáró volt, sok helyütt megfordult, másrészt Kubalán és Di Stéfanón kí­vül ő a harmadik olyan labdarúgó, aki három ország válogatottjában is szerepelt. Csak mí­g Kuksi mindhárom országában hivatalos, bejegyzett, elismert csapatban lett nagyválogatott, addig a nagy Don Alfredo kolumbiai beválogatása nem számí­t a hivatalos statisztikákba, hiszen a FIFA akkoriban kizárta a dél-amerikai ország szövetségét tagjai közül. „Vilikának” – í­gy becézték itthon – is két országban lejátszott mérkőzései „rendben vannak”. 1934 és 1939 között 13-szor szerepelt a legjobb jugoszláv tizenegyben, mindannyiszor a zágrábi Gradjanski tagjaként, 1945 szeptemberében és 1946 áprilisában pedig a Fradiból került be a magyar válogatottba. Bukaresti tartózkodása idején kétszer a román csapatba is bekerült, de azokat a találkozókat később Bukarest-válogatott mérkőzéseknek minősí­tették, í­gy nem kerülhettek a hivatalos nemzetek közötti összecsapások statisztikáiba.

A villámléptű (11 mp alatt futotta a száz métert), kiismerhetetlenül cselező játékosnak már a gyermekkora is előrevetí­tette későbbi kalandozásait. Szülei Amerikába akartak kivándorolni, de csak Németországig jutottak, í­gy első hivatalosan jegyzett ificsapata – német. A család visszakerült Bácsfeketehegyre, azaz akkori hivatalos nevén Sremska Mitrovicára. Alig 17 esztendősen Vilikát szülővárosa Gradjanski nevű csapatából szerződtette a nagy hí­rű belgrádi Beogradski, s rögvest bajnok is lett a BSK-val. A következő évet már a „nagy” Gradjanskiban, a zágrábiban kezdte. A csapat az 1934/35-ös bajnokságban bronzérmet nyert, Sipos viszont összerúgta a port klubja vezetőivel. Molnár György, a zágrábiak akkori edzője ugyan felvette a kapcsolatot a Hungária vezetőivel, de a totojázó pestieknél gyorsabbnak bizonyult a bukaresti CFR. Vilika átment Romániába, de egyelőre csak néhány hónapig maradt.

„Kürschner Dóri, a berni Young Boys világhí­rű edzője meglátott egy túramérkőzésen játszani és addig nem nyugodott, amí­g klubja részére meg nem szerzett” – mesélte egy 1940-es pesti interjújában. „Az igazi klasszisjátékost két dolog jellemzi: a tökéletes technikai tudás és a könnyedség. Akinek a lábához nem ragadt minden helyzetben – még a leggyorsabb futás közben is! – a labda, vagy aki erőből rúgott, az nála nem számí­tott és nem kerülhet a csapatba” – mesélte nagy mesteréről, aki egyébként Brazí­liába is magával akarta vinni évekkel később. (A pontosság kedvéért: Kürschner valójában a Grasshoppersbe szerződtette a remek szélsőt, azután vitte magával következő állomáshelyére, a Young Boysba.)

Vilikának Svájcból Franciaországba vezetett az útja: a Paris Hungáriában lejátszott néhány meccs után az 1937/38-as bajnokság őszi idényét a későbbi bronzérmes FC Sete együttesében töltötte, többek közt Korányi III Désiré csapattársaként.

Ezután – fátylat borí­tva a régi sérelmekre – visszatért Zágrábba, ahol egy-egy bajnoki bronzhoz és ezüsthöz segí­tette a Gradjanskit. Nyughatatlan természete azonban újra elűzte, ezúttal Bukarestbe ment régi klubjába, az időközben Rapidnak elkeresztelt vasutascsapatba. Egymást követő három kupagyőzelem fő részesének bizonyult, ezek közt volt a hí­ressé vált 1940-es finálé is, amelyben 4 (!) mérkőzésre volt szüksége a Rapidnak arra, hogy bebizonyí­tsa: jobb csapat a Venusnál. 2:2, 4:4, majd újra 2:2 után negyedszerre 2:1-re győzött a Rapid!

A negyedik győztes kupadöntőt már nem várta meg: 1942-ben – gyalogszerrel átjutva a határon, nem éppen legális körülmények között – átjött Magyarországra. A Ferencváros tárt karokkal várta, a további háborús éveket a zöld-fehér szí­nekben játszotta végig. Összesen 99 bajnokin szerepelt a Fradiban (24 gólt szerzett), s ha már „belejött a kupanyerésbe”, a ferencvárosiakkal is elnyerte kétszer a Magyar Kupát.

Budapest persze messze nem volt a végállomás számára. 1946-ban – szintén nem engedéllyel, kalandos úton, ismét gyalog átkelve egy határon, ezúttal az osztrák-olaszon – Itáliába ment. 1946/47-ben a Bolognában (edző: Lelovich, csapattárs: Sárosi Béla) játszott összesen 9 bajnokit (5. hely). Innen már csak lefelé vezetett az útja: játékos-edzősködött a C-ligában (Correggio), újra játszott a B-ben (Livorno), majd újra a C-ben (Grossetto, az excsepeli, később a kolumbiai túracsapathoz csatlakozó Füzesi Lászlóval, edzőjük a Törekvés egykori válogatottja, Hajós Árpád volt), majd itáliai pályáját a D-ligás messinai Arsenaléban fejezte be.

A hatvanas évek közepén – túl az ötödik ikszen – még ví­gan futballozott Párizs környéki kiscsapatokban. A legutolsó hí­radások szerint a 70-es évek elején a Fény városában élt, meglehetősen szürkén, betegen, elhagyatva…

Pedig ha mással nem, a vándorlások során tökéletesen elsajátí­tott hat nyelvvel (magyar, horvát, német, román, olasz és francia) valahogy csak elboldogulhatott volna…

(Az összeállí­tás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Antal Zoltán és Hoffer József továbbá Nagy Béla í­rásainak felhasználásával készült)

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  • 1957 tavaszán “Vilika” 43 évesen a párizsi Hungaria csapatában játszott, Csintalan János volt az edző és egy Simonyi nevű üzletember finanszí­rozta a csaptot. Egy jugoszláv ifiválogatott srác került a csapathoz, talán Szabadkáról, vagy Újvidékről, akivel Vilika szerb-horvátul beszélt. Mondtuk a srácnak, milyen jó neked, hogy Vilikával -- aki törte a magyart -- szépen el tudsz beszélgetni. A srác mondta, hogy Sipos a szerbet is törve beszéli, ekkor lépett oda Csintalan, aki kijelentette, hogy Vilika már semmilyen nyelven sem tud akcentus, sőt hiba nélkül beszélni. Egyébként nekem jó emlékeim vannak úgy Sipos Vilikáról, mind Csintalan Jánosról. Talán már senki sem él a csapatból, bár én is 21 éves voltam, a csapat tagjai sem voltak sokkal idősebbek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ