Töprengés egy elmaradt képzeletbeli túranapló ürügyén

Tegnap még úgy terveztem, hogy hétvégén a remélhetőleg sikeres dallasi torna után, a rendelkezésünkre álló beszámolók és képek alapján egy képzeletbeli túranaplót írok a 2012-es észak-amerikai „kalandról”. Amikor ma hajnalban felébredtem és az agyam úgy döntött, hogy nem akar egyből szundiba merülni, előkaptam az „okosnak” becézett mobilomat és megpróbáltam utána nézni, hogy vajon mit játszottunk a mexikói csapat ellen. Hiába barangoltam a testvéroldalunkon – hajnali fél négy körül -, nem találtam utalást a mérkőzésre. Először nem is értettem, hiszen azt már megszoktam, hogy bármikor is legyen Fradi meccs, ott biztosan találok róla beszámolót. Végül is azzal a tudattal aludtam el, hogy biztosan később rendezik a mérkőzést, így majd a reggeli ébresztő után, kávézás közben olvasom el a remélt győzelmünkről a tudósítást.

A kávé gőzölgött, a radiátor is már kellemesen melegített, de amint kinyitottam az internet kapuját és elolvastam az elmaradt dallasi fellépésünkről a hírt, egyből megakadt a torkomon a kávé (még szerencse, hogy nem jött vissza). Egyből szerkesztőtársam jutott az eszembe, aki már a torna indulása előtt vészmadarat „játszott”, hiszen közölte, hogy ennek a szervező csapatnak voltak már buktái, és nehogy a Fradi is úgy járjon, hogy elmarad a torna. Annak ellenére, hogy általában neki van igaza, elhessegettem még a gondolatát is a mondandójának, hiszen tartottam annyira profinak a Fradi vezetését, hogy az előzmények ismeretében mindenre gondolva vágnak bele az amerikai túrába. Ráadásul a torna első állomásán zökkenőmentesen zajlottak az események, persze ha nem hagyjuk ki a számításból, hogy egy vereség és egy győzelem volt a mérlegünk és nagyon kevesen voltak kíváncsiak a négyes torna résztvevőire. Ettől függetlenül nem volt a levegőbe, hogy elmarad a torna, bár Somalia esete a repülőjeggyel eléggé bohózati eleme volt a továbbutazásnak Dallasba.

A nézők érdektelenségén meg nem is lehet csodálkozni, hiszen Amerika a Super Bowl döntő bűvkörében élt, és igazán nem nagyon volt kíváncsi egy fiatalokkal és tartalékokkal fellépő mexikói és argentin, valamint két közép-európai csapatra, akiknek már csak múltjuk a dicsőséges, a jelenük meg éppenséggel eléggé sivár. De hát abban reménykedtünk, hogy Dallas környékén nem csak Ewingok élnek, hanem az olajkutaknál rengeteg latin-amerikai dolgozik, akiket érdeklik majd a „hazai ízek”. Igaz ehhez valószínűleg kellett volna, hogy teljes csapattal jöjjön el Mexikóból a Pumas, de ott éppenséggel zajlik a bajnokság, így elvárni a legjobbakat elég nagy badarság volt a szervezők részéről. Talán abban bíztak, hogy a csapatok nevével még belehet csábítani a nézőket.

Aki ismeri a Ferencváros labdarúgásának történetét az tudja, hogy bizony voltak időszakok amikor egy ilyen meghívás nem csak a Fradinak volt megtiszteltetés, hanem az egész amerikai kontinensnek, hiszen a Európa legjobb játékosai látogattak el az Újvilágba (vagy Latin-Amerikába) és játékukkal elkápráztatták a közönséget. Sárosi, Lázár, Táncos, Toldi, Lakat, Rudas, Albert, Novák, Géczi, Ebedli… és folytathatnám a sort, hiszen olyan években „hódítottuk” meg amerikai kontinenst, amikor még írták a Fradi történelemét és nem csak olvasták azt: 1929, 1931, 1947, 1965, 1971, 1980 stb. Mind-mind olyan év amikor az egész világ kíváncsi volt a Fradira, a labda művészeire. És itthon is nagy volt az érdeklődés, az újságok nagy terjedelemben foglalkoztak a túra mérkőzéseivel, ráadásul mindig volt olyan edző, játékos és vezető akik a képek mellett írásban is megörökítette az élményeket.

Számomra óriási élmény volt olvasni Lakat Károly, Albert Flórián vagy Hargitai Károly személyes hangulatú élménybeszámolóit. Bár minden tekintetben nagyon messze vagyok tőlük, ráadásul mindhárman fontos szerepet is játszottak a közel negyven éves Fradizmusomban, de úgy gondoltam, mégis csak megpróbálom naplószerűen összefoglalni a 2012-es amerikai túrát. Ami most kútba esett. Őszintén egy kicsit meg is könnyebbültem, mert a túranapló gondolatát is egy kicsit „szentségtörésnek” tartottam. Emellett természetesen szomorú, hogy így alakult, sőt, hogy így alakulhatott egy előre megkomponált felkészülési torna, mely minden bizonnyal fontos állomása lett volna a bajnoki ráhangolódásnak. Ami elég közel van, hiszen három hét és útjára indul „gyönyör”. Újra ott ülhetünk a Szentély lelátóin és újra együtt énekelhetjük a Fradisták himnuszát.

A hogyan továbbról még nincsenek hírek. Van egy közlemény amit a négy csapat együttesen adott ki, de hogy ennek milyen anyagi vonzata van és lesz, azt majd a jogászok fogják eldönteni a megkötött szerződést áttanulmányozva. De ez legyen az ő dolguk, a mienk meg a tanulságok levonása. Nem csak a Fradi számára, de az egész magyar labdarúgás számára. Ide jutottunk 2012-ben. Már senki sem kíváncsi ránk, belterjessé és sivárrá vált a magyar foci. Ettől még szeretjük, még ragaszkodunk hozzá, főleg akkor ha az egyik csapat zöld-fehér címerrel a szívén lép a pályára. De valami végérvényesen elromlott.

A csapat gondolom most csomagol és jön haza. Remélem mindenkinek meglesz a repülőjegye és fel tud szállni a Budapest felé tartó, már nem Maléves járatra. Itthon meg a Fradistákon kívül mindenki rajtunk kuncog majd és újabb lábnyomokat hagynak a bizonytalanná váló jelenünkön. Nekünk meg marad a remény, hogy ettől még nem dől össze a világ, a szakmai vezetők megtalálják a kiutat, megtalálják azt a kezdő csapatot, mely március 3-án eredményesen tud pályára lépni a Loki ellen a Szentélyben.

Én meg lemaradtam egy képzeletbeli túranapló írásáról, bár ezt az elődök ismeretében nem nagyon bánom.

- Lalolib -