Zöld-fehér forgácsok: Bélus

Háray Béla (fotó:wikipédia)

Háray Béla (fotó:wikipédia)

Ó, azok a vasárnap délelőttök! Már szombaton felvillanyozva loholtunk haza az iskolából (akkor még szombaton is taní­tás volt), és Klucsik Laci barátommal megtárgyaltuk, hányra jöjjön értem. Laci legalább akkora fradista volt, mint én. Édesapjától, Jenő bácsitól örökölte vonzalmát, édesanyja, Mednyánszky Mária, a halhatatlanok csarnokának tagja , sokszoros asztalitenisz világbajnok volt.

Vasárnap délelőttönként játszották a jégkorong-rangadókat a Műjégpályán. Az ideiglenes falelátók már félórával a meccsek előtt tömve voltak, mielőtt fölmásztunk a lépcsőkön, forralt borral hangoltunk. Lelkesedésünk érthető volt: a Fradinak kitűnő csapata volt, minden évben bajnokesélyes gárda.

Három egyesület váltogatta egymást az élen, a Fradi, a Vörös Meteor és az MTK (már nem emlékszem, milyen névre változtatva.) A Vörös Meteorban a hátvéd Pásztor és a csatár Kenderesi vitathatatlanul nagy klasszis volt, mellettük Vagyóczkyra és Martinuzzira emlékszem. A kék-fehérek kapuját Hircsák védte, a legjobb magyar kapus, akit Európában is jegyeztek. Előtte az alacsony, pokróckemény Bárány és a jól megtermett Rendi alkották a hátvédpárt, a csatársor jobb szélén pedig a félelmetes Szamosi varázsolta a korongot.

No, és a Fradi. Ma is fújom az összeállí­tását: Pozsonyi – Margó dr, Szőgyén – Bán, Háray, Szende. És a cserék: Rancz, Siraki – Ádám, Rajkai, Simon. Mindegyiküknek volt olyan képessége, amely népszerűvé tette őket. Margó dr. a legintelligensebb, legkörültekintőbb hátvédek egyike volt, szinte sosem szabálytalankodott. Akkor már kifelé ment a játékból. Ami keménység belőle hiányzott, sokszorosan megvolt Szőgyénben. Ő rettegésben tartotta az ellenfél támadóit.

A jobbszélen Bán „Dodó” az egyik legnépszerűbb fradista volt. Fél kézzel vitte a korongot, remekül cselezett. A pannonhalmi bencéseknél diákoskodott. Egyik hétvégén rosszul lett, az atyák aggódva hazaküldték. Hétfőn a sporthoz vonzódó bencések elképedve tanulmányozták a sportlapot, amely kiemelt cí­mben közölte, hogy a magyar hokiválogatott Bán góljaival diadalmaskodott.

Szédületes kezdősebességgel indult a szélen. A korong nem volt nála. Nagyot kiáltott: „Bééluuus!” A következő pillanatban Hárai „Bélus” elévarázsolta a pakkot, és száguldhatott tovább. Hárai valamiképp a Fradi ikonjává lett. Félelmetesen gólerős csatár, legendás küzdő. Mellette Szende, kicsit halvérű, higgadt szélső, ugyancsak briliáns korongokat kapott. Vele ellentétben Bélus akár meg is halt a pályán, amire adódott is alkalma, hiszen ellenfelei kettőzött gonddal ügyeltek rá.

Máig emlékszem arra a fantasztikus hangulatra, amely a Fradi-Vörös Meteor bajnoki döntő körí­téseként szolgált. Dugig teltek a lelátók, némi szorongással latolgattuk az esélyeket, hiszen a mindig sportszerű Pásztor és a félelmetes Kenderesi nem sok jót í­gért. A Fradiból emlékezetem szerint hiányzott Ádám András. Gyakran kellett helyettesí­teni, hiszen igazi sportja a tenisz sokszor elszólí­totta: a legendás Asbóth András mellett a Davis Kupában ő volt a második játékos. A jégen óriási lelkesedés hajtotta előre, a szurkolók előttem ismeretlen okból Potykának szólí­tották. Talán a lélegzetvétele emlékeztetett a Potykáéra? A nálam idősebbek bizonyára ismerik magyarázatát.

Szóval félelmetes hangulatban és iramban indult a mérkőzés. A zöld-fehérek szí­vüket tették a jégre, s végül egygólos győzelmet aratva bajnokok lettek. Hihetetlen volt a lelkesedés, örömben úsztunk. Úgy berekedtem, hogy másnap, amikor a félelmetes Pogány János tanár úr a táblához vezényelt felelni matematikából, mukkanni sem tudtam, csak szaggatott hörgésekre telt. „Mi van ezzel a szerencsétlennel?” – bömbölte a tanár úr. „Hokimeccsen volt és berekedt” – sietett segí­tségemre a szomszédom. A hí­res matematikus jeges tekintettel méregetett, csak ennyit sziszegett jellemzésemül: „Marha!”

Diadalmenetben haladtunk az Andrássy (Népköztársaság) úton, úgy hittük, aranykort élünk majd. A belső vezetés nem í­gy gondolta. Hamarjában megszervezték a Dózsát. Aki nem akart a felsőbb utasí­tásra összeverbuvált csapatban játszani, visszavonult. Ezt tette Margó dr., Szőgyén, Hárai, Ádám. Bán a Dózsában folytatta középcsatárként (!). így álolt föl a csatársor: Miks (MTK), Bán (FTC), Tóth (Épí­tők). Parancsszóra í­gy alakí­tottak új, a sportvezetés számára rokonszenves csapatot. (Ebből az időszakból datálódik a Dózsa iránt tanúsí­tott ellenszenv.)

Hét szűk esztendő következett. A kék-fehérektől a Fradiba került Bárány és Helmeczy, aki egymaga tartotta a lelket a fiatalokban. Nem volt Hárai, nem volt Margócsi dr. – veszni látszott a dicsőség. keserű és súlyos vereségek következtek, de mi nem tágí­tottunk. A remény hal meg utoljára.

És a sors megjutalmazza a hűségeseket. A Postásban (?) új tehetségek bontogatták szárnyaikat: a Patócs, Grimm, Lőrincz csatársor egyre érettebben száguldozott a jégen. A Fradiban pedig Palotás igazi klasszisnak í­gérkezett. Patócs a Dózsában, Lőrincz és Grimm a Fradiban folytatta. Grimm gólerős csatár volt, Lőrincz a korcsolyázás mestere, szédí­tő gyorsasággal cikázott a jégen, elcsüggesztve az ellenfél hátvédeit.

Akkor már ritkábban jártunk a Műjégre. Nem a hűségünk kopott meg, az életünk alakult úgy, hogy másféle hivatásainknak kellett megfelelnünk. De a sportlapban továbbra is először a Fradi eredményei után nyomoztunk. Nem merném azt állí­tani, hogy a zöld-fehér labdarúgók, ví­zilabdázok vagy korongozók győzelmei s miénkhez hasonló lelkesedéssel töltötték el a lap szakí­róit. Úgy volt, mint manapság: ha a Fradi győz, a játékvezető „jogtalan büntetővel segí­tette”, vagy „iszonyatos tévedéseivel ellenfelét sújtotta”. Ha a Fradi valamelyik játékosát letaglózzák, azt a „lelátóról nem lehet pontosan látni”. Ha maradandó sérülést okoznak, az „szerencsétlen ütközés következménye”. A magyar nyelv gazdag szókincséből mindig akad megfelelő, amely homéri röhejt kelt az olvasókban.

Növekvő lányaimat sajnos nem érdekelték előadásomban a zöld-fehérek győzelmei. Fiam azonban szomjasan itta kicsit legendásí­tott történeteimet, melyek a mélyrepülések után felszárnyalás esélyét í­gérték. A jégkorongozók gyakran hősei voltak ezeknek a történeteknek, amelyekkel ma már András unokámat terelgetem a hí­res útra.

Ezeknek vissza- visszatérő hőse a jégkorongozó Hárai Béla, „Bélus”, akiben ugyancsak a legendás „Fradi-szí­v” dobogott, az röpí­tette a jégen, az segí­tette varázslatos gólokhoz, az tette a bajnokcsapat felejthetetlen kapitányává.

Rónay László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ