Zöld-fehér forgácsok: Bélus

Háray Béla (fotó:wikipédia)

Háray Béla (fotó:wikipédia)

Ó, azok a vasárnap délelőttök! Már szombaton felvillanyozva loholtunk haza az iskolából (akkor még szombaton is tanítás volt), és Klucsik Laci barátommal megtárgyaltuk, hányra jöjjön értem. Laci legalább akkora fradista volt, mint én. Édesapjától, Jenő bácsitól örökölte vonzalmát, édesanyja, Mednyánszky Mária, a halhatatlanok csarnokának tagja , sokszoros asztalitenisz világbajnok volt.

Vasárnap délelőttönként játszották a jégkorong-rangadókat a Műjégpályán. Az ideiglenes falelátók már félórával a meccsek előtt tömve voltak, mielőtt fölmásztunk a lépcsőkön, forralt borral hangoltunk. Lelkesedésünk érthető volt: a Fradinak kitűnő csapata volt, minden évben bajnokesélyes gárda.

Három egyesület váltogatta egymást az élen, a Fradi, a Vörös Meteor és az MTK (már nem emlékszem, milyen névre változtatva.) A Vörös Meteorban a hátvéd Pásztor és a csatár Kenderesi vitathatatlanul nagy klasszis volt, mellettük Vagyóczkyra és Martinuzzira emlékszem. A kék-fehérek kapuját Hircsák védte, a legjobb magyar kapus, akit Európában is jegyeztek. Előtte az alacsony, pokróckemény Bárány és a jól megtermett Rendi alkották a hátvédpárt, a csatársor jobb szélén pedig a félelmetes Szamosi varázsolta a korongot.

No, és a Fradi. Ma is fújom az összeállítását: Pozsonyi – Margó dr, Szőgyén – Bán, Háray, Szende. És a cserék: Rancz, Siraki – Ádám, Rajkai, Simon. Mindegyiküknek volt olyan képessége, amely népszerűvé tette őket. Margó dr. a legintelligensebb, legkörültekintőbb hátvédek egyike volt, szinte sosem szabálytalankodott. Akkor már kifelé ment a játékból. Ami keménység belőle hiányzott, sokszorosan megvolt Szőgyénben. Ő rettegésben tartotta az ellenfél támadóit.

A jobbszélen Bán „Dodó” az egyik legnépszerűbb fradista volt. Fél kézzel vitte a korongot, remekül cselezett. A pannonhalmi bencéseknél diákoskodott. Egyik hétvégén rosszul lett, az atyák aggódva hazaküldték. Hétfőn a sporthoz vonzódó bencések elképedve tanulmányozták a sportlapot, amely kiemelt címben közölte, hogy a magyar hokiválogatott Bán góljaival diadalmaskodott.

Szédületes kezdősebességgel indult a szélen. A korong nem volt nála. Nagyot kiáltott: „Bééluuus!” A következő pillanatban Hárai „Bélus” elévarázsolta a pakkot, és száguldhatott tovább. Hárai valamiképp a Fradi ikonjává lett. Félelmetesen gólerős csatár, legendás küzdő. Mellette Szende, kicsit halvérű, higgadt szélső, ugyancsak briliáns korongokat kapott. Vele ellentétben Bélus akár meg is halt a pályán, amire adódott is alkalma, hiszen ellenfelei kettőzött gonddal ügyeltek rá.

Máig emlékszem arra a fantasztikus hangulatra, amely a Fradi-Vörös Meteor bajnoki döntő körítéseként szolgált. Dugig teltek a lelátók, némi szorongással latolgattuk az esélyeket, hiszen a mindig sportszerű Pásztor és a félelmetes Kenderesi nem sok jót ígért. A Fradiból emlékezetem szerint hiányzott Ádám András. Gyakran kellett helyettesíteni, hiszen igazi sportja a tenisz sokszor elszólította: a legendás Asbóth András mellett a Davis Kupában ő volt a második játékos. A jégen óriási lelkesedés hajtotta előre, a szurkolók előttem ismeretlen okból Potykának szólították. Talán a lélegzetvétele emlékeztetett a Potykáéra? A nálam idősebbek bizonyára ismerik magyarázatát.

Szóval félelmetes hangulatban és iramban indult a mérkőzés. A zöld-fehérek szívüket tették a jégre, s végül egygólos győzelmet aratva bajnokok lettek. Hihetetlen volt a lelkesedés, örömben úsztunk. Úgy berekedtem, hogy másnap, amikor a félelmetes Pogány János tanár úr a táblához vezényelt felelni matematikából, mukkanni sem tudtam, csak szaggatott hörgésekre telt. „Mi van ezzel a szerencsétlennel?” – bömbölte a tanár úr. „Hokimeccsen volt és berekedt” – sietett segítségemre a szomszédom. A híres matematikus jeges tekintettel méregetett, csak ennyit sziszegett jellemzésemül: „Marha!”

Diadalmenetben haladtunk az Andrássy (Népköztársaság) úton, úgy hittük, aranykort élünk majd. A belső vezetés nem így gondolta. Hamarjában megszervezték a Dózsát. Aki nem akart a felsőbb utasításra összeverbuvált csapatban játszani, visszavonult. Ezt tette Margó dr., Szőgyén, Hárai, Ádám. Bán a Dózsában folytatta középcsatárként (!). Így álolt föl a csatársor: Miks (MTK), Bán (FTC), Tóth (Építők). Parancsszóra így alakítottak új, a sportvezetés számára rokonszenves csapatot. (Ebből az időszakból datálódik a Dózsa iránt tanúsított ellenszenv.)

Hét szűk esztendő következett. A kék-fehérektől a Fradiba került Bárány és Helmeczy, aki egymaga tartotta a lelket a fiatalokban. Nem volt Hárai, nem volt Margócsi dr. – veszni látszott a dicsőség. keserű és súlyos vereségek következtek, de mi nem tágítottunk. A remény hal meg utoljára.

És a sors megjutalmazza a hűségeseket. A Postásban (?) új tehetségek bontogatták szárnyaikat: a Patócs, Grimm, Lőrincz csatársor egyre érettebben száguldozott a jégen. A Fradiban pedig Palotás igazi klasszisnak ígérkezett. Patócs a Dózsában, Lőrincz és Grimm a Fradiban folytatta. Grimm gólerős csatár volt, Lőrincz a korcsolyázás mestere, szédítő gyorsasággal cikázott a jégen, elcsüggesztve az ellenfél hátvédeit.

Akkor már ritkábban jártunk a Műjégre. Nem a hűségünk kopott meg, az életünk alakult úgy, hogy másféle hivatásainknak kellett megfelelnünk. De a sportlapban továbbra is először a Fradi eredményei után nyomoztunk. Nem merném azt állítani, hogy a zöld-fehér labdarúgók, vízilabdázok vagy korongozók győzelmei s miénkhez hasonló lelkesedéssel töltötték el a lap szakíróit. Úgy volt, mint manapság: ha a Fradi győz, a játékvezető „jogtalan büntetővel segítette”, vagy „iszonyatos tévedéseivel ellenfelét sújtotta”. Ha a Fradi valamelyik játékosát letaglózzák, azt a „lelátóról nem lehet pontosan látni”. Ha maradandó sérülést okoznak, az „szerencsétlen ütközés következménye”. A magyar nyelv gazdag szókincséből mindig akad megfelelő, amely homéri röhejt kelt az olvasókban.

Növekvő lányaimat sajnos nem érdekelték előadásomban a zöld-fehérek győzelmei. Fiam azonban szomjasan itta kicsit legendásított történeteimet, melyek a mélyrepülések után felszárnyalás esélyét ígérték. A jégkorongozók gyakran hősei voltak ezeknek a történeteknek, amelyekkel ma már András unokámat terelgetem a híres útra.

Ezeknek vissza- visszatérő hőse a jégkorongozó Hárai Béla, „Bélus”, akiben ugyancsak a legendás „Fradi-szív” dobogott, az röpítette a jégen, az segítette varázslatos gólokhoz, az tette a bajnokcsapat felejthetetlen kapitányává.

Rónay László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 10.20. 19:30 PAFC-FTC (TV:M4)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST