1970/71 – Algériában

Egy mérkőzés és semmi más

Éjszaka utaztunk, éjszaka érkeztünk — ilyen sem volt még a Fradi „túratörténelmében”. Hajnali öt órakor szálltunk le Algí­rban, és repülés közben azért fohászkodtunk, hogy füves pályán rendezzék majd a mérkőzést. A magyar válogatott tagjaként 1967-ben már játszottam itt, és akkor még köves, salakos volt a stadion pályája. Persze, ilyen a Fradi-szerencse — most is az volt. Az első edzés után, amikor a kétkapus játékban a védők legyőzték a csatárokat, Szőke Pista szemrehányóan mondta Dóka gyúrónak:

— Látja, mester, azért kaptunk “zakót”, mert füves pályára masszí­rozott bennünket…

Ez a stadion, ahol az algí­ri válogatott ellen játszottunk, egy keskeny völgyben épült, s véleményünk szerint a környező házak lakbérébe beleszámí­tották a mérkőzések megtekintését is. Valamennyi erkély úgy van felépí­tve, mintha dí­szpáholy lenne. Mint ismeretes, 1:1-es félidő után 3:3 lett a végeredmény. Fáradhatatlanok voltak, rendületlenül kergettek bennünket, szí­vósan zakatoltak a pályán, aztán hipp-hopp, villámgyorsan bevágtak egy hármast.

Már csak néhány perc volt hátra a mérkőzésből, amikor Novák Dezső nagy mérgesen előrecsörtetett, s egy félpályás labdával kiugratott. Hosszan szöktettem magam, és ez megzavarta a középhátvédjüket és a kapusukat. Az utóbbi kimozdult, a hátvéd pedig megpróbált keresztezni, í­gy már egyszerűbb lett a dolog, a hosszúsarokba lőttem. Nagy hamarjában ölelni kezdtük egymást, amikor a kapus hosszasan megtárgyalta az esetet a játékvezetővel. Eredményesen. Maradt a 3:3 …

A következő napokban kirándultunk, várost néztünk és alkudoztunk a bazárokban. Ez utóbbi volt a legkedvesebb időtöltésünk. Mindig más pénznemben számoltunk, mint a tulaj, s a végén teljesen összezavartuk. Eleinte kedvesen magyaráztak, aztán kiabáltak, fohászkodtak, verték a mellüket. A végén leroskadtak egy székre és keservesen könyörögtek hogy ne vásároljunk semmit — csak már menjünk el. Persze, a búcsú után mindegyik felajánlott egy másik üzletet. Általában a legnagyobb haragosuk bazárját. Ezt a szí­vességet még megtettük …

Az első napokban még csudamód változatos ételeket kaptunk. Beafsteaket. Egyszer kereszt-, egyszer hosszanti csí­kozással. Már az összeomlás előtt álltunk, amikor egyikünknek eszébe jutott a tej. Kértünk. Elvétve kaptunk is — de beafsteakkel. Minden bőröndöt kirámoltunk, és villámgyorsan elfogytak a hazai finomságok.

Sajnos, a többi mérkőzésünk elmaradt. A bajnoki rajt előtt, ebben az időszakban rettenetesen kevés a tí­z nap alatt lejátszott egy mérkőzés. Ráadásul az edzéslehetőségek is korlátozottak voltak. A rendkí­vül rossz pálya pedig teljesen tönkretette a szerelésünket. Mindenkinek új cipők kellenek …

Hazafelé viszont hozzánk pártolt a szerencse. A repülőtéren az utasok egymást letaposva rohantak a géphez, hogy legyen helyük. Novák Dezső bennünket visszatartott. Hiába no, ő már ravasz utazónak számí­t…

— Ne siessetek! — mondta. — Legalább elfoglalják a turistaosztályt és í­gy mi az első osztályú helyeken utazhatunk.

Hát ennyi örömünk azért volt …

Albert Flórián, fotók: Novák Dezső