Kétezerszer a kispadon

Dr. Juhász József főorvos nem mindennapi teljesí­tménnyel büszkélkedhet. Kiszámí­tottuk, hogy az elmúlt 36 évben Juhász doktor 1642 dí­jmérkőzésen ült az FTC kispadján! Ha ehhez hozzávesszük a „nem jegyzett”, azaz barátságos mérkőzéseket is, bizony bőven megkapjuk a 2000-es számot. Kétségkí­vül ez a sportorvosok körében akár világcsúcs is lehetne.

Nos, hogyan vélekedik minderről maga a „világcsúcstartó”?

— Szinte hihetetlen hogyan repülnek az évek, mert számomra úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, amikor 1946-ban először léptem be az öltözőbe.

— Ki ajánlotta a Fradiba, kinek a hí­vó szavára ment ki az Üllői úti pályára?
— Fiatal orvosként a szomszédos II. számú Üllői úti Belklinikán dolgoztam. Akkoriban Sárosi Gyuri volt az FTC főtitkára, a legendás hí­rű labdarúgó. Ő felcsillantotta előttem ezt a lehetőséget én pedig kapva-kaptam rajta, mert közel állt a szí­vemhez ez a klub, már gyermekkorom óta, s a labdarúgásért is rajongtam.

Juhász dr. (a kép jobbszélén) Mészáros edzővel és Monostori intézővel a kispadon

— Milyen kapcsolat alakult ki az akkori játékosokkal?
— Abban a csapatban egytől-egyig klasszisok játszottak, olyan labdarúgók, akiknek nevét betéve tudták a kisiskolások is. Kezdeti elfogódottságomat barátságukkal próbálták feloldani, befogadtak a közösségbe, hiszen legtöbbjük velem egykorú volt. Hogy mennyire megalapozott mély barátság alakult ki köztünk, azt leginkább az élet igazolhatja, hiszen több mint három évtized után is: dr. Lakat Karcsival, Mészáros Dodóval, Dalnoki Jenővel és a többiekkel ma is tartjuk a kapcsolatot. Sokukkal családilag is összejárunk, és ilyenkor emlékezünk, anekdotázunk. S felidézzük a sajnos már elhunyt barátaink emlékét, olyanokét mint a felejthetetlen Kispéter Miskáét.

Juhász dr. és Dóka gyúró Szűcs Lajoson segí­t. A háttérben Varga és Novák (1967)

— Nagyon sok edzővel dolgozott együtt, harmonikus volt a kapcsolatuk?
— Nekem egyetlen eggyel sem volt vitám, problémám. Olyan légkörben dolgoztunk, amelyben szó-szoros értelmében egymásra támaszkodtunk. Megpróbáltam megfelelő partner lenni, aki bizony sokszor arra is kényszerült, hogy hidat képezzen játékosok és edzők között.

— A jó sportorvos mit tud tenni a csapatért?
— Rengeteget. Hiszen maga a gyógymód megtalálása az csak egyrésze a feladatoknak. Bizonyos fokig pszichológusnak is kell lennünk, akik gyakorta jó szóval nagyon sokat tehet azért, hogy a játékos önmagából a maximumot adja. Számtalan példát tudnék mondani arra, hogy sorozatosan gyengén játszó, lelkileg összetört játékosok, amikor kiléptek a szobámból, újra tele lettek hittel, elszántsággal.

— Mi a sportorvos ars poeticája?
— Hiszek az emberben. 36 év tapasztalata mondatja velem, hogy nem szabad könnyedén lemondani egyetlen játékosról sem. Csakúgy mint a gyógyí­tásban, itt is az utolsó patronig kell harcolni a betegért. A jó szót, a törődést meghálálják. Ha nem is mondják ki, a szemükről leolvasható.

1980. május