“Ó kapitány…kapitányom!…” – 25.

lakat-kapitány-2

Kitör a Rába ETO kontra válogatott háború, aztán Czerniatynski érkezik…

Az 1982-es világbajnokság magyar szereplésének reális értékelésével mind a mai napig nem nagyon tud mit kezdeni a futballszerető közvélemény. Adott, ugye, egy nagyszerűen sikerült selejtező-sorozat. Igaz, kezdetben nem volt senki , aki akár egy százast – akkoriban még ilyen összegekben fogadtak az emberek – tett volna arra, hogy csoportelsőként jut majd a nemzeti tizenegy Spanyolországba, hiszen a vetélytársak között volt Anglia, vagyis egy olyan válogatott, amelyet utoljára az 1962-es világbajnokságon sikerült legyőzni, no, de azóta eltelt majdnem két évtized, és a két ország reprezentatí­v csapata 1981-ben már nem volt azonos kategóriába sorolható.

A Mészöly-Mezey kettős mégis csodát tett (illetve a többiek ellen annyi pontot szerzett a csapat, az angolok pedig mások ellen annyit hullattak, hogy nem volt érdekes az ellenük elveszí­tett négy pont), a magyar szurkolók pedig odáig voltak a boldogságtól, hiszen 1978 után a soron következő nagy világgálának is résztvevője lett a piros-fehér-zöld szí­neket viselő együttes.

A szakvezetés dolgát némileg könnyí­tette, hogy a magyar válogatott akkor már nem számí­tott a világ elitbe, a vb-szerepléssel szemben közel sem voltak olyan elvárások, mint 1954-ben, 1958-ban, 1962-ben, vagy 1966-ban, a részvétel puszta tényét is nagy elismeréssel vették tudomásul az emberek. Mészöly népszerűsége (az előző fejezetben részletesen tárgyalt, nagy botrányt kiváltó tv-film ellenére) már-már olyan magasságokba emelkedett, mint ahol volt, játékoskorában.

Valami hasonló jelenség játszódott le a szövetségi kapitány és a válogatott játékosai között, mint ami mostanában a „Dárdai és futballistái” cí­mszó alatt foglalható össze. (Még abban is összecseng a kettő, hogy Mészöly 41 éves volt a világbajnokság évében, Dárdai pedig most töltötte be a 39-et.) A kiválasztottak vakon hittek a kapitánynak, a kapitány pedig – talán még olyan esetekben is, amikor nem kellett volna – tűzbe ment értük.

A csapatépí­tés oldaláról közelí­tve: Mészöly helyzete merőben különbözött minden korábbi kapitányétól, hiszen a magyar labdarúgás történetében az 1982-es vb-keret volt az első olyan társulat, amelynek tagjai közül öten külföldi klubban játszottak, azaz nálunk is köztudatba í­vódott az „idegenlégiós” kifejezés.

Az első fecske Bálint László volt, aki, nem utolsó sorban az MLSZ elnöki pozí­ciójában történt Kutas-Szepesi váltás eredményeként, 1979-ben a belga FC Bruges-hez szerződött (igaz, a spanyolországi vb-re már mint az FC Toulouse játékosa készülődött), í­gy úgymond hazajárt válogatott meccseket játszani, ám mindez nemhogy hátrányt, hanem kifejezett előnyt jelentett számára a vb-keret kialakí­tásakor.

Bálint után Fazekas László, az Újpest klasszisa is belga vizekre evezett, majd őket (már gyorsí­tott ügymenetben) követték a többiek.

Egy fal ledőlt, a magyar futball megszűnt a „vasfüggöny mögötti” labdarúgás egyik reprezentánsa lenni, holott azt a bizonyos vasfüggönyt a maga valóságában csak jóval később, 1989. június 27-én vágta át Horn Gyula akkori külügyminiszter osztrák kollégája Alois Mock társaságában.

A nyugatról érkező futballszél azonban ekkor már javában a honi labdarúgás felett lengedezett, még ha a külföldön játszók (vagy az oda igyekvők) száma össze sem vethető a 2015-ös állapotokkal.

Mészöly a spanyolországi vb-re végül öt, akkor már külföldön játszó futballistát vitt magával.

A már emlí­tett Bálint László és még inkább Fazekas László mellé, a Vasastól az Antwerp csapatához igazolt Müller Sándort, aki aztán továbbállva, a vb idején már spanyol klub, a Hercules Alicante tagja volt. A szintén a piros-kék szí­nektől búcsúzó kapus, Mészáros Ferenc a Sporting Lisszabon, valamint a FTC-től székhelyét a belga SV Waterschei-hez áttevő Martos Győző alkotta még a „légiósbrigádot”, ami egyben azt is jelentette a számukra, hogy a válogatott kulcsembereinek vallhatták magukat.

1981-82-ben egy külföldi klubban futballozó magyar játékosnak összehasonlí­thatatlanul nagyobb rangja és tekintélye volt a szurkolók, de még az itthon futballozó társaik körében is, mint amekkora van manapság. Amikor egy-egy válogatott meccsre, vagy akár csak néhány napos összetartásra a légiósok hazaérkeztek az cí­mlapra került még a politikával foglalkozó napilapokban is!

Pedig a hazai bajnokságban sem akárkik játszottak akkoriban.

A vb évére az Argentí­nában voltaképpen még „zöldfülűnek” számí­tó Nyilasi Tibor és Törőcsik András ideális futballistakorba érett (mindketten 27 évesek voltak a spanyolországi torna idején) és ha egy klasszis-fokozattal lejjebb bandukolva is, de közéjük furakodott a 26 esztendős Kiss László, aki éppen a selejtezők idejére érte el élete csúcsformáját.

Ám, ha a légiósokon és az itthon játszó sztárokon túllépünk, és (csak a játék kedvéért, persze) azt vesszük, hogy egyikük sem utazhat a futball-fesztiválra, Mészöly még akkor is pályára tudott volna küldeni egy Bodonyi, Szentes, Pölöskei csatársort, amelynél gyengébb több is volt a 24-es vb-mezőnyben…

Ha az emlí­tett csatárhármas mögé a kapitány azt a Csapó Károly teszi meg játékmesterré, aki már 1978-ban a válogatott kezdő embere volt, az máris négy olyan kulcsjátékos, akik köré csapatot lehet épí­teni, holott ők aztán magán a vb-n már közel sem jutottak meghatározó szerephez. (Talán a kinti játékával feltűnést keltő Pölöskein kí­vül.)

Ám még mielőtt felülnénk a Spanyolországba tartó gépre, lassí­tsunk kicsit, hiszen az ideálisnak tűnő állapotok ellenére (sikeres selejtezők, viszonylag erős játékosállomány, az argentí­naival erősségében össze sem vethető csoportbeosztás) a válogatott vb-felkészülése közel sem volt zavaroktól, hogy azt ne mondjam, botrányoktól mentes.

A Rába ETO volt az az együttes, amely jelentős zavarórepülést hajtott végre, pusztán azzal, hogy esetenként álomszerű futballjával elkápráztatta a hazai közönséget.

Verebes József 1981-ben került a csapathoz vezető edzőnek (ez ugye, éppen a vb-selejtezők éve), és mindjárt első Győrben töltött évének végén 102 gólt szerezve (ennyit utoljára az álom-Újpest rúgott 1968-ban) öt pontos előnnyel nyerte a bajnokságot.

Verebes ETO-ja olyan látványfutballt játszott, amely szájtátásra késztette az embereket, voltak (még a szakemberek között is) akik hajlottak arra, hogy a komplett győri csapatot kellene kiküldeni a világbajnokságra.

A Rába dübörgő menetelése (megtetézve edzőjük, Verebes József csendesnek és visszafogottnak igazán nem mondható habitusával) időben egybe esett részint a selejtezőkkel, részint a konkrét vb-felkészüléssel, és a kettő úgy ment szembe egymással, mint két 220-al száguldó kocsi az autósztrádán.

Volt igazságuknak azoknak is, akik teleszórták volna a vb-csapatot győri játékosokkal, de a Mészöly-Mezey kettőst is meg lehet érteni. 1980-ban elkezdtek egy munkát (amikor a válogatott irányí­tására jogosí­tványt kaptak, a Rába ETO az élvonal alsóházának tagja volt, és éppen azért szerződtették Kovács Imre helyére Verebest, hogy utóbbi, a maga elsöprő lendületével, és szaktudásával az egykori magasságokba emelje a zöld-fehér gárdát), nagy erőfeszí­tések árán felépí­tettek egy olyan csapatot, amely csoportelsőként jutott ki a vb-re, a győriek nélkül is bőven megvolt az a keretük, amelyben bí­ztak, amelyre támaszkodtak, amelyet a jó szereplés zálogának tartottak.

A győriek szárnyalása a válogatott szakvezetésének hiányzott a legkevésbé (paradoxon, de van ilyen: előállhat, olyan helyzet, hogy a magyar válogatott szövetségi kapitányának nem igazán jön jól, ha az egyik klubcsapat egyszeriben elkezd „csodacsapattá” válni), hiszen ha ők a konkrét, napi formák alapján válogatnak és í­gy épí­tenek nemzeti tizenegyet, akkor abban vitathatatlanul helye lett volna öt-hat Rába-parti játékosnak.

Ám ha ezt teszik, akkor részint meg kell bontaniuk azt a csapatszerkezetet, amelyet akkor már lassan két és fél éve, posztról posztra haladva épí­tettek, részint az érintett játékosok alapvetően különböző játékstí­lusa okán „valami egészen mást” kellett volna játszaniuk Spanyolországban, mint amit addig játszottak, ami sikereket hozott, és amit a jövőre nézve elterveztek.

Hangulatilag is minden a válogatott ellen dolgozott, hiszen miközben a nézőkben már pislákolt ugyan a közelgő vb-láz, a selejtezők emléke fakult (de minimum tompult) ők annyit tapasztaltak csupán, hogy miközben Rába ETO néven van egy magyar „csodacsapat”, addig a világ-bajnokságra készülődők között nincs győri játékos!

Verebes a sajátjai érdekében (teljesen érthető módon) ahol csak tudta „verte a tüzet”, Mészöly Kálmánban azonban kemény partnerre lelt, mert a kapitány a vb-felkészülés véghajrájában annak ellenére sem volt hajlandó változtatni alapcsapatán és alapstratégiáján, ha ezzel erősen szembement az uralkodó közhangulatnak.

Hannich Pétert, Burcsa Győzőt, Póczik Józsefet, Hajszán Gyulát formáját és alaptudását tekintve nyugodt szí­vvel válogathatta volna a vb-keretbe (sőt, akár a kezdőcsapatban is helyet szorí­thatott volna nekik), de akkor az a csapat már nem lett volna ugyanaz, mint amelyik a selejtezőkön a vb-szereplést kiharcolta, és akik közül senki sem szolgált rá arra, hogy egyik percről a másikra lemondjanak róla.

(Van abban valami végtelenül bájos, és 2015-ben az akkori időkre visszanézve irigylésre méltó: volt idő, amikor azért állt a bál a magyar válogatott ügyében, hogy a seregnyi remek futballista közé hogyan lehetne bezsúfolni még vagy féltucatnyi szintén klasszis labdarúgót.)

Hogy a válogatott kontra Rába ETO botrány a tetőfokára hágjon: éppen a vb-felkészülés utolsó szakaszának idején érkezett magyarországi látogatásra a Bundesligában akkor meghatározó szerepet játszó Kaiserlautern együttese, akiket Póczikék valósággal lesöpörtek a pályáról, a hazája bajnokságában, abban az idényben 4. helyen végző német gárdát 7-0-ra (!) verték, és miután a program úgy hozta, hogy a válogatott is megmérkőzött velük, ám Nyilasiék erejéből csak 1-1-re futotta, bárki elképzelheti, mit kapott Mészöly a magyar szurkolóktól azért, mert a 22 Spanyolországba utazó futballista közé a győriek közül végül egyes-egyedül Szentes Lázárt tuszkolta be.

(Szak)ember legyen a talpán, aki tévedhetetlen és megfellebbezhetetlen igazságot tud tenni a kérdésben, hiszen ha Mészöly a Rába szárnyalása láttán alapvető fordulatba kezd, és a győriekre épí­ti vb-csapatát, ám különösebb sikert nem ér el velük, akkor élete végéig hallgathatta volna, hogy az Angliát is megelőző csapathoz, miért kellett közvetlenül a világbajnokság előtt hozzányúlni.

A futballtörténelemből ma már tudjuk: az a gárda, amelynek végül Mészöly Kálmán bizalmat adott í­rd és mond 14 percnyire volt attól, hogy Chiléhez (1962) és Angliához (1966) hasonlóan a csoportjából továbblépjen.

Egy kapitányi életrajz sorozatnak nem leckéje az egyes mérkőzések legapróbb részleteinek visszapergetése (erre megvannak a speciális futballtörténelem-könyvek), a kopár lényeg: Salvadort egy „edzőmeccsen” 10-1-re vertük, Argentí­nától olyan simán kaptunk egy négyest, hogy azt nézni is rossz volt, a mindent eldöntő Belgium elleni találkozón viszont, amelyen a győzelem a magyar válogatott továbbjutását jelentette volna, 14 perccel a mérkőzés lefújása előtt még miénk volt a világ.

1-0-ra vezettünk, és még csak azt sem lehet mondani, hogy a belgák elementáris erővel rohamoztak volna a számukra mindent jelentő egyenlí­tő gól megszerzéséért.

Egyetlen ember kezdett el futni, igaz, ő aztán a végzetünket okozta.

Egy jobboldalon kialakuló támadás során a minimum mackós mozgás Ceulemans előbb az őt szerelni igyekvő Csongrádit rázta le magáról, majd túljutott a keresztező, ám a labdán valami érthetetlen okból egyszerűen átugró Kerekes Attilán is.

Már a 16-osunk belül járt, amikor még el is botlott, ám fel tudott állni úgy, hogy magyar játékos még mindig nem ért a közelébe.

Éles szögben volt ugyan, ennek ellenére akár ő maga is lövésre vállalkozhatott volna, ezzel szemben roppant rutinosan középre gurí­tott, ahol érkezett Fazekas klubtársa, az Antwerpen csatára Alexandre Czerniatynski, és a 11-es pontról, jobb belsővel, egy futballnyelven szólva kicsit „eltört” lövéssel úgy reptette világgá további vb-álmainkat, hogy a labda a magyar kapus Mészáros Ferenc kezei közül vánszorgott a hálóba.

Miután Salvador és Belgium ellen voltaképpen helytálltunk, a sorsdöntő meccsen pedig a belgák kapusának Pfaffnak volt egy brutális megmozdulása a gólhelyzetben kiugró Fazekas Lászlóval szemben, amelyet (megjegyzem: teljes joggal) a magyar szurkolók, túl a kapus kiállí­tásán automatikusan gólnak számoltak el, a Mészöly Kálmán vezette válogatott felemelt fejjel, közel sem szégyenkezve érkezett haza Spanyolországból.

A szurkolók inkább méltatták, mint bí­rálták a csapatot, lassan elült a „Rába-balhé” is, nem kis mértékben azért, mert a vb-t követő első válogatott meccsen a Népstadionban (5-0-ra vertük a törököket) nem kevesebb, mint négy (!) Rába-játékos volt tagja a válogatott kezdőcsapatának.

Új idők jöttek, közelegtek az Eb-selejtezők.

Mészöly Kálmán ekkor még álmában sem gondolta volna, hogy azoknak a végét már nem éri meg szövetségi kapitányként.

Következik: A második Mészöly-korszak

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
11.24. 21:00, m4sport
11.28. 19:30, m4sport
12.02. 21:00, m4sport
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ