Ónody Andor

A Kispest csapatában kezdett futballozni. 20 éves került a budapesti Elektromos csapatába, majd az 1942/43-as bajnokságban már a NAC szí­neiben rúgta a labdát. Fiatal feleségével költözött le Nagyváradra, és a pálya közelében kapott lakást. Légvonalban alig száz méterre lakott a pályától.

Két évig rúgta Váradon a labdát. A közönség nemcsak mint nagyszerű védőjátékost, de mint kapuvédőt is szí­vébe zárta.

1944 végén ő volt az a nacista, aki a legjobban szerette volna, ha a NAC Budapesten a saját neve és szí­ne alatt venné fel a küzdelmet a Hadi Bajnokságban. 1945 után a Ferencvárosba igazolt. Innen lett válogatott is. 

Ónody volt az FTC első olyan hátvédjátékosa, aki a világháborút követően mutatkozott be a Ferencváros gárdájában. Az okosan játszó, megbí­zható hátvédek közé tartozott. Gyorsasága, kitűnő rúgótechnikával párosult. A megszerzett labdákat pontosan továbbí­totta, í­gy sok támadást is indí­tott. Éveken át egyenletes, jó átlagteljesí­tményt nyújtott.

Talán 1946 volt a legjobb éve – a válogatók is ekkor vették figyelembe. A magyar válogatott történetének első villanyfényes meccsén játszott Luxemburgban. Ferencvárosi pályafutása 1948-ban befejeződött, de 28 évesen még a Sörgyár csapatában, majd a Vasas Izzó NB II-t nyert gárdájában is hasznosan tevékenykedett.

A későbbiek során ugyanitt edzősködik és dolgozik hosszú éveken át. Időnként összejártak a Fradi öregfiúkkal. Aztán elkezdődött a nyugdí­jaztatásával járó herce-hurca, ami megviselte idegeit. Az 1970-es években majdnem minden hétfői napon a Mátyás utcai Pénzügyőr Klubban találhattuk barátai között, majd az 1980-as években a Havas utcai borospincében — közel a BLSZ-hez —, itt tárgyalták meg régi sportélményeiket. Aztán egy idő múlva végképp eltűnt innen is. 1986 júniusában hirtelen bekövetkezett haláláról a Népsportból szerezhettünk tudomást. Csendesen ment el, a világbajnoki mérkőzések idején. A kispesti temetőben nyugszik.

1946 novemberében a Budapest – Párizs mérkőzés előtti edzésen (Rudas Ferenc gyűjteményéből)

(Nagy Béla, Antal Zoltán, Hoffer József és dr. Demjén László í­rásainak  felhasználásával)