Vágó Antal

Vágó (Weisz) Antal (1891. augusztus 9., Pásztó – 1944. március 21.), a Fővárosi TC (később TTC), majd az MTK (1911-23: 180 bajnoki / 7 gól; nyolc bajnok-, és két kupagyőztes csapat tagja) balfedezete, 1908 és 1917 között 17 találkozón öltötte magára a cí­meres mezt. Tagja volt az 1912. évi olimpiai tornán vigaszdí­j nyertes magyar együttesnek. Az MTK örökös tagja.

A kitűnő képességű labdarúgó játéktudása elérte a nemzetközi szí­nvonalat. Biztos labdakezelés, kellő áttekintő képesség, pontos adogatás és megbí­zhatóság jellemezte. Erőssége a jó helyezkedés és a nagyszerű szerelési érzék volt. Fejjátéka ellen sem lehetett kifogás. Fáradhatatlanul, szí­vósan harcolt. A Biró Gyula— Károly Jenő—Vágó Antal összetételű hármas jelentette hazánkban az első klasszis képességű fedezetsort. A két szélsőfedezet játékfelfogása, feladataik elhatárolása némi hasonlóságot mutat a késői utódok, Bozsik és Zakariás „munkamegosztásával”. Biró — Bozsikhoz hasonlóan — elsősorban a támadások szervezésében tevékenykedett. Ugyanakkor Vágó — miként négy évtizeddel később Zakariás — főként a védekezésből vette ki a részét. A válogatottban legjobb teljesí­tményét 1917. július 15-én, az Ausztria elleni találkozón (4:1) nyújtotta.

(Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak valamint az MTK kiadványainak és a magyarfutball.hu felhasználásával)