Szerkesztőség
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 25.
Kitör a Rába ETO kontra válogatott háború, aztán Czerniatynski érkezik…
Az 1982-es világbajnokság magyar szereplésének reális értékelésével mind a mai napig nem nagyon tud mit kezdeni a futballszerető közvélemény. Adott, ugye, egy nagyszerűen sikerült selejtező-sorozat. Igaz, kezdetben nem volt senki , aki akár egy százast – akkoriban még ilyen összegekben fogadtak az emberek – tett volna arra, hogy csoportelsőként jut majd a nemzeti tizenegy Spanyolországba, hiszen a vetélytársak között volt Anglia, vagyis egy olyan válogatott, amelyet utoljára az 1962-es világbajnokságon sikerült legyőzni, no, de azóta eltelt majdnem két évtized, és a két ország reprezentatív csapata 1981-ben már nem volt azonos kategóriába sorolható. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 24.
A BOTRÁNYFILMET MA 12-ES KARIKÁVAL VETíTENÉK…
Hogy Mészöly Kálmán jó választás volt a kapitányi posztra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a senki által meg nem kérdőjelezhető tény, miszerint a magyar válogatott végül nem a 2. helyen csusszant be a spanyolországi világbajnokság 24 résztvevője közé, hanem Angliát is megelőzve csoportgyőztesként zárta a selejtezőket!
Igaz, speciel az angoloktól oda-vissza kikaptunk (Budapesten 3-1-re, Londonban 1-0-ra), de még ez sem veszélyeztette a csoportelsőséget, mert a románok ellen szerzett 3, a norvégoktól begyűjtött 4, és a Svájccal szemben kiharcolt 3 pont már úgy is elegendő volt az első helyhez, hogy az utolsó mérkőzés eredménye (Londonban az angolok ellen) nem osztott, nem szorzott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 23.
Mészöly Kálmán első kapitánysága idején olyan volt, mint egy, a játékosai közül…
Mészöly Kálmánt még másfél hónap választotta el attól, hogy betöltse 39. életévét, amikor először ült teljes tréneri felhatalmazással a magyar válogatott kispadján.
Azért nem írhatom, hogy szövetségi kapitányként, mert ekkor még nem volt az!
Dr. Lakat Károly 1980. április 30-án, Kassán a Csehszlovákia elleni A-válogatott mérkőzésen vezette utoljára a nemzeti tizenegyet (fontos tudni: ez nem azonos azzal az olimpia selejtezővel, amelybe voltaképpen belebukott) és ezen a Katzirz – Paróczai, Bálint, Garaba, Tóth J. – Pál, Nyilasi (Kovács I.), Zombori – Fazekas, Törőcsik, Várady összeállítású csapat 1-0-ra veszített az Antonin Panenka (van-e, ki e nevet nem ismeri?), Zdenek Nehoda, Marián Masny hármas köré épített Eb-címvédő ellen. Nem volt ez tragikus eredmény, arról nem beszélve, hogy ez a kudarc már nem az amerikaiak ellen pályára lépő „C”-válogatottat érte. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 22.
AZ OLIMPIÁK EMBERE EGY OLIMPIAI SELEJTEZŐBE BUKOTT BELE…
Az 1902-ben kinevezett Gillemot Ferenc volt az első, a jelenleg regnáló Dárdai Pál az 51. szövetségi kapitánya a magyar labdarúgó válogatottnak.
Volt közöttük építész, rendőrfőnök, olimpiai bajnok, katonatiszt, sportújságíró, magyar-történelem szakos tanár, és világbajnok futballista is.
Ahány kapitány annyi sors, megannyi emberi dráma.
Voltak, akiknek egy meccs jutott, volt, akinek a gárdáját Aranycsapatnak hívták, volt, aki 9:0-s győzelemmel és volt, aki 1-8-as vereség után kényszerült távozni.
Sorozatunkban a magyar futball eddigi úgymond első számú edzői közül azoknak a sorsát, életútját, pályafutását elevenítjük fel, akik valamiért mély nyomot hagytak maguk után a legrangosabb honi kispad históriáskönyvében.
Történetük korrajz és kór-kép is egyben a magyar futball történelméből. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 21.
„Nézze, Kovács! Maga lesz a szövetségi kapitány, ha akarja, ha nem…”
Jószerivel minden ország esetében (a futballban legsikeresebbek sem kivételek ez alól) kimutathatók olyan időszakok, amikor labdarúgásukban úgynevezett átmeneti, vagy egyenesen válságidőszak uralkodik.
Amikor egymást váltják a szövetségi elnökök, a szövetségi kapitányok, senki sem érezheti igazán biztosnak a helyét, hiszen a szövetség vezetőjének sorsa vagy a legfelső politikai döntéshozók, vagy (szerencsésebb esetben) az első számú sportvezető kezében van, a szövetségi kapitány személye viszont éppen a szövetség elnökének kényétől-kedvétől, személyes szimpátiájától, vagy unszimpátiájától függ. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 20.
Kocsis Lajos kisarkalja magát a válogatottból, lesarkalja Szőcs Jánost a kapitányi kispadról…
Magyarország nem az az ország, amely „egy Wales elleni” futballvereséget megbocsájt!
No, nem mintha nem lett volna már komoly gyakorlatunk a „bárdok” elleni kudarcok tekintetében (emlékezzünk csak: 1958-ban a svédországi világbajnokságon az Aranycsapat maradékával, plusz olyan, később Európa-klasszissá vált futballistákkal, mint például Tichy Lajos, kettőből kétszer nem tudtuk legyőzni őket, a vb-nyitányunkat jelentő 1:1-et követően, az akkori szabályok szerint „pótselejtezőre” kényszerültünk, és veszítettünk 2:1-re) az mégis a totális magyar futballkatasztrófával volt egyenlő, amikor 1975. április 16-án a Népstadionban azt kellett végigszenvednie a 25 000 nézőnek, hogy egy akkoriban még voltaképpen mindig „futballtörpének” számító ország válogatottja az ajándékba kapott csikóbőrös kulacson kívül, az Eb-selejtezők két pontját is viszi haza magával Cardiffba.
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 19.
Egy különös szövetségi kapitányi kategória: „futottak még…”
Hogy a magyar futball voltaképpen a kezdetek óta tartó (1901) szárnyalása nem is annyira a két elveszített vb-döntő (1938, 1954) után, hanem az 1969. decemberi, marseille-i vereséggel tört meg (és tart gyakorlatilag – kis szünetekkel – mind a mai napig) az a szövetségi kapitányok cseréjének gyakoriságán is hajszálpontosan nyomon követhető.
Ha csak Sebes Gusztáv 1949-es színrelépésétől indulok, akkor Sós Károly 1969-es búcsújáig is találok két olyan masszív korszakot (Sebes 66 meccs, Baróti 117 meccs), amely részint a bizalomról, részint a kiegyensúlyozottságról, részint a tudatos kapitányválasztásról tanúskodik.
Az igazi káosz akkor uralta el a sportágat, amikor a csehszlovákok itthon tartottak bennünket az 1970-es mexikói világbajnokságról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Aranylábúak – Zalka András meséli…
Köztudott, hogy a hatvanas évek Fradi-sikereiben milyen nagy szerepe volt az edzőknek, elsősorban Mészáros Józsefnek és dr. Lakat Károlynak. De az eredményeket a kölyök-, az ifjúsági és a tartalékcsapat mestereinek is köszönhetjük, akikre kevesebb fény esett.
Az egyik ilyen edző Zalka András volt, aki a Testnevelési Főiskolán betöltött tanári állása mellett a Fradi első csapatánál, majd az ifjúságiaknál is nagyszerű munkát végzett.
Emlékeimben Zalka úgy jelenik meg, ahogy tréningruhában magányosan ül a földön a Gyáli úti „hátsó földes” pályán a deszkapalánk mellett, a közönséggel szemközti oldalon és figyeli az ifjúsági csapat játékát a vasárnapi matinén.
A kiváló sportújságíró, egykor a Fradi-ifi szépreményű csatára, Lakat T. Károly 17 évesen került a keze alá. így emlékezik:
– Bandi bácsi egyike volt azoknak, akik a legnagyobb benyomást tették rám. Játékosként ilyen nagy tudású edzővel korábban nem találkoztam. Úgy éreztük, mintha Helenio Herrerához kerültünk volna. Ő volt az első, aki táblára rajzolta és úgy magyarázta el nekünk a taktikát. Korát megelőzve teljes letámadást követelt tőlünk attól kezdve, hogy az ellenfél kapusa kidobta a labdát. Amellett, hogy kiváló tréner volt, nagyon jól is rúgott. Gyakran versenyeztünk abban, ki tudja többször az alapvonalról külsővel a kapuba csavarni a labdát anélkül, hogy az leesne.
És most Zalka Andrásé a szó. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 18.
ÉS AKKOR: JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK… JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK…
1969. december 3-án este a marseille-i Velodrome-stadion esőtől áztatott gyepén halálos sebet kapott a magyar labdarúgás!
Nincs ebben semmi túlzás, a csehszlovákok elleni 1:4-es vereség (amely azt jelentette, hogy 1970-ben nem leszünk ott a mexikói világbajnokságon) olyan erővel taglózott le mindenkit, aki akár vezetői, akár edzői, akár játékosi, de akár csak szurkolói szinten érintett volt a futballdrámában, mint korábban talán az ’54-es vb-döntő elvesztése. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Aranylábúak – Rátkai Laci meséli…
Rátkai első bajnoki mérkőzésén Faragóval, a Honvéd kapusával (Fotó: Képes Sport)
A régi fradisták közül nekem Rátkai Laci az egyik kedvencem. Kedvencem lehetne sikeres játékos-pályafutása alapján is, de még többre becsülöm, hogy nem csüggedt el azután sem, amikor húsz éves korában egy szerencsétlen összecsapás nemcsak a térdét, hanem a legnagyobb álmait is összetörte. Játékosként, a fiatalok és a felnőttek edzőjeként és sportvezetőként egyaránt nagyszerű munkát végzett.
Laci 1944-ben született. Első bajnoki mérkőzésén 1963 márciusában ott ültem a Népstadionban, amikor az erősen tartalékos Fradi meglepetésre legyőzte az első helyen álló Honvédot és elindult a bajnoki cím felé. Egy másik emlékem a Fradi-ifi 9:0-s győzelme a Tatabánya ellen az Üllői úton, amikor Laci egymaga hatot lőtt, az egyiket hanyatt vetődve.
A Fradival három bajnokságot nyert és tagja volt az 1965-ben Vásári Városok Kupáját nyert csapatnak. 1963 és 1967 között 68 díjmérkőzésen 22 gólt szerzett, majd a szombathelyi Haladásban 1968 és 1974 között 113 bajnoki meccsen huszat. Harminc évesen abbahagyta a játékot, de maradt a Haladásnál és az ifjúsági csapatot edzette. Az első csapat vezetőedzője volt 1979-80-ban, majd 1984 és 1987 között. Volt szakosztály-igazgató, utánpótlás szakágvezető és elnökségi tag is. 1983-84-ben az utánpótlásválogatott edzője.
A Fradiban olyan emlékezetes mérkőzéseken játszott, mint a Galatasaray elleni BEK-meccsek 1963-ban, a következő évi Húsvéti Tornán a Rapid és az Austria elleni találkozók, a bajnokságban a Dózsa (4:1) és a Tatabánya (6:1) elleni nagy győzelmek. Az 1965-ös VVK-sorozatban Rómában a frissen operált lábával hatalmas kapásgólt lőtt, de játszott Bilbaóban és Manchesterben is. Egy évvel később újabb nagy győzelmek részese: az MTK ellen 7:1, a Dózsa ellen a bajnokságban 5:3 és a kupában 6:3, az Ózd ellen Dalnoki Jenő búcsúmérkőzésén 6:0.
A legendás 1963-as Fradi ifinek Rátkai Laci volt a kapitánya. Abból a csapatból csaknem mindenki sokra vitte: világklasszis lett Páncsics és Varga Zoli; sokszoros válogatott és nemzetközi szintű játékos Géczi, Juhász és Szőke; stabil NB-I-es focista Horváth Laci és Szántay. És talán lehetett volna még egy világklasszis: Rátkai Laci, ha nem sérül meg. Egy igazán hozzáértő, Varga Zoli is így gondolta: „Tessék elhinni, a Rátkai Laci nagyon nagy focista lesz.” (Labdarúgás 1964 július)
És most Rátkai Lacié a szó. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
