Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 25.

A szerelmes jobbfedezet és a miniszter papa telefonja…

Álomszerűen kamatoz­tak „a Káplár utcai es­ték”, Rudas Feri első igazi edzői nekirugasz­kodását a Láng Gépgyár együttesénél sikerek sora kí­sérte.

Szinte maga sem akart hinni a szemének, amikor azt látta, hogy egy remekül sikerült felkészülés után az NB II-ben akkor újoncnak számí­tó, „tipikus pesti kiscsapat” sorra nye­ri mérkőzéseit, s a táblázat tetejéről néz vissza olyan együttesekre, ame­lyeknek részint nagy múltjuk és ha­gyományaik voltak már akkor az NB I-ben, s amelyek háttérbázisát (az amúgy egyáltalán nem szegény…) Láng Gépgyár lehetőségivel egy la­pon sem lehetett emlí­teni

Egészséges óvatossága, persze, most sem hagyta el, csak úgy í­rta alá edzői szerződését, hogy közben a pasaréti Sport presszó vezetését is megtartotta, s bár a korábbinál ért­hetően, összehasonlí­thatatlanul ke­vesebbet töltött az üzletben, ment az akkor már (szinte) magától.

Ezekben a hónapokban az volt szá­mára a legfontosabb, hogy a futballis­taként megszerzett hí­rét, nevét, tekin­télyét, veretes múltját, s az emberek­ben róla élő képet egy olyan hallatla­nul népszerűtlen pályán legyen ké­pes megtartani, ahol néha még a leg­nagyobb tudásúak is elbuknak, hiszen sokszor elég néhány rosszul sikerült meccs, s a szurkolók már el is felejtet­ték, hogy most éppen hajdani futballis­ta-kedvencüket „hülyézik” kórusban.

Apám igyekezett felkészí­teni Fe­rit: itt hétről hétre, vasárnapról va­sárnapra viszi majd bőrét a vásárra (no, nem mintha ez futballistaként, mindkettőjük esetében ne lett vol­na ugyaní­gy), attól féltette leginkább barátját, hogy annak alaptermésze­téből fakadó hiúsága nehezen vise­li majd el, hogy egy sorozatban megvert csapat trénere legyen.

Feri mindig is győztes tí­pus volt. Mindig, mindenből (lakásból, au­tóból, ruhából, ételből, italból, nő­ből), a legjobbat akarta magának (te­gyük hozzá: meg is tett ezekért min­dent, ami megtehető), ám edzőség tekintetében mindezt a Láng finoman fogalmazva sem í­gérte.

Éppen ezért voltak boldogok mindketten, amikor a rajt remekül sikerült (négyből négy meccset nyer­tek), az emberek mind nagyobb lét­számban látogattak ki a Rozsnyai ut­cai pályára, Budapesten hí­re ment, hogy a Rudas Feri „Lánggépgyára” remek futballt játszik.

A tréningek idejére Pasa­réten hagyta a vele szü­letett úri modort, a lehe­tő legkeményebben bánt a játékosaival, akik miu­tán látták, hogy minőségi szempont­ból a korábbival össze sem hasonlí­t­ható edzésmunka a bajnoki mérkőzé­seken kezdi meghozni az eredménye­it, pillanatok alatt megszerették, s va­kon követték utasí­tásait.

A „Mesternek”, persze volt kitől ta­nulnia, játékoskorában remek trénerek sora pallérozta tudását. Ha csak egy szemernyit ellesett akármelyik edzőjé­nek módszereiből, akkor már száz dön­téséből nyolcvannak jónak kellett len­nie, ami egy futballfőnök esetében na­gyon jó aránynak mondható.

A Fradira jellemző módon Rudas 1941-es bemutatkozása és 1954-es visszavonultatása között (ez ugye nem sokkal több, mint egy évtized), 13 edző­je volt, pontosabban csak 11, mert az őt először az első csapatba beállí­tó Dimény Lajos, majd később Urbancsik Gábor kétszer is megfordult a „rudasi évek” alatt az Üllői úti kispadon.

Éppen az ő példájuk lebegett figyel­meztető felkiáltójelként Feri szeme előtt, hiszen egykori edzői közül volt olyan, aki minden idők talán leglátvá­nyosabb és legelsöprőbb bajnoki cí­­mét nyerte a Ferencvárossal (Lyka An­tal), ám, amikor a következő évben már „csak” a második helyet tudták meg­szerezni (félig Ferencváros, félig már ÉDOSZ néven) azonnal el is küldték, s Vadas Miklós érkezett a helyére…

Tóth-Potya István, Schaffer Alfréd, Szabó Pál, Berkessy Elemér, Urbancsik Gábor, Opata Zoltán, Lyka Antal, Vadas Miklós, Deák Ferenc (nem a „Bamba” !), Sós Károly sorrendben követték egy­mást az edzők Rudas futballista-pályafutása alatt. Volt, akit hite, tüze, lelkese­dése, Fradi-szeretete, volt, akit fantaszti­kus játékosmúltja, volt, akit a vezetőség­gel szembeni remek érdekérvényesí­tő képessége miatt tiszteltek, vagy szerettek.

(A kettő együtt leginkább Berkessy Elemér, Urbancsik Gábor és Lyka An­tal esetében volt kijelenthető).

De azok az évek elmúltak, Ferinek most már a saját harcát kellett meg­ví­vnia a kispadon.

Remek érzékkel válogatta ki és rakta össze a csapatot. Nem voltak hí­­res, nagynevű, előkelő nagycsapatok­ból kiöregedett játékosai (bár, éppen a részint közös játékosmúltat, részint az ismeretséget kihasználva sokan je­lentkeztek nála akkoriban, hogy szí­vesen játszanának a pályán kí­vüli életben is egzisztenciát nyújtani tudó Láng Vasasban), ezúttal soha sem a szí­vére, hanem az eszére hallgatott.

Senki sem gondolta volna, hogy ép­pen a remek bajnoki kezdés hozza majd az első nagy törést a csapat életében.

Az történt, hogy a csoport legerő­sebb csapatához, a Győri ETO-hoz utaztak bajnoki mérkőzést játsza­ni, s Feri a találkozó előtti héten vé­gig azt érezte a játékosokon, hogy ők a „hótbiztos” győzelem tudatában, szinte már meg is nyerték a Rába-­parti mérkőzést, magát a leutazást is csak, mint egy kellemetlen kötele­zettséget fogták fel.

Nem szólt semmit, gon­dolta, duzzadjon csak az önbizalom, de ami­kor a győri pálya sta­dionjának kapuján belépve az egyik ottani vezető azzal fogadta, hogy „jaj, Ferikém nagyon félünk tőletek, hallottuk milyen jók vagytok, azt hiszem, itt ma csak ti nyerhettek…” érezte, lépnie kell.

A győri „dicshimnuszt” ugyanis a játékosai is hallották, s ettől mint­egy igazolni látták saját elméletüket: „Na, ugye, megmondtuk, edzőmeccs lesz ez csupán…”.

A találkozó előtt Feri olyan hosszan beszélt, mint tréneri pályafutása során sem előtte, sem később soha.

Apámtól azt megtanulta, hogy egy csapatot mindig akkor kell a legkeményebben leteremteni, amikor arra látszó­lag nincs semmi ok, amikor fut a szekér, amikor a játékosok éppen kezdik „nagy futballistáknak” érezni magukat.

Elmondta nekik, hogy azt a bizo­nyos nagy mellényt, amiben egész héten edzettek és a budapesti utcá­kon közlekedtek, s amely körülbelül öt számmal nagyobb, mint amekko­rát rájuk szabtak, azonnal vegyék le magukról, s hagyják az öltözőben. Ve­gyék tudomásul, hogy ők nem többek egy kis csapatnál, akiknek lehet, sőt kell is az önbizalom, de a trükközést, a „nagyemberkedést” a nagyarcúságot felejtsék el, mert ebből óriási baj lesz.

Látta az arcokon, hogy nem nagyon hiszik, amit mond, ám abban a pilla­natban többet nem nagyon tehetett.

A Győri ETO azon a délutánon futballiskolát tartott a Láng Gép­gyárnak, úgy verte meg őket 5:2-re, hogy az akár 10:2 is lehetett volna. A néhány órával korábban magukat még „kis Puskásoknak és Kocsisok­nak” képzelő angyalföldi futballisták megszégyenülten hagyták el az ak­kor még a Vagongyár területén belül működő egykori ETO-pályát.

Feri nem szólt egy szót sem (egy edző vereség esetén sem boldog pusztán azért, mert ugye, ezt ő előre megmond­ta…), a vonatúton hazafelé viszont meg­kapta az elégtételt, hiszen a csapat nevé­ben a Farkas nevű (amúgy legnagyobb hangú) játékosa elé állt, s azt mondta:

– Ha tud, bocsásson meg nekünk, Mester! Mindenben magának volt igaza! Az lesz a legjobb, ha megma­radunk azoknak, akik néhány hó­nappal ezelőtt voltunk, egy pesti kis­csapatnak, amely néha akár meg is verheti a nagyokat.

Ez volt Feri számára az igazi edzői áttörés, annak a csapatnak akkor egy kijózaní­tó nagy vereségre volt szüksé­ge ahhoz, hogy ismét a régi lehessen.

És az is lett!

Az idényt (feljutó helyen állva.) fe­jezték be, s miután az alapozás, sőt az 1958-as tavaszi rajt első néhány meccse is nagyszerűen sikerült, a gyári vezetők már elkezdtek az NB I-re készülődni.

És ekkor ütött be a bomba.

No, nem egy 25 méterről jól eltalált lövés, nem egy újabb 2:5, még csak nem is egy vereségsorozat, hanem egy szerelmi történet formájában.

Ferinek szí­vügyi kérdésekben az­tán igazán volt rutinja, de azzal a helyzettel, ami ott és akkor előállt, sem trénerként, sem magánember­ként nem tudott mit kezdeni.

A szintén feljutásra esélyes, Nagy­kanizsa elleni mérkőzés előtt a szakosztályvezető az egyik edzés után fél­rehí­vta Ferit (aki érthetően nem szerette az ilyen „félrehí­vásokat”, lásd 1953 szilvesztere, Üllői út), s nagy szabadkozások közepette arra kérte, hogy a csapat legjobb játékosát va­sárnap ne állí­tsa be a csapatba!

Rudas azt hitte, rosszul hall, a já­tékos minden tekintetben a csapat kulcsembere volt, eltitkolt sérüléséről sem tudott, í­gy először azt hitte, vala­mi tréfát űz vele a szakosztályvezető.

Hogy mennyire nem tréfált, azt a következő mondata árulta el:

– Pontosabban, azt mondom ne­ked, Ferikém, hiába ő a legjobb, va­sárnap nem játszhat! Vedd ezt, kér­lek, utasí­tásnak.

Hiába kért bármilyen indoklást, okot, magyarázatot, a vezető csak annyit volt hajlandó mondani: „Egy­szer majd megtudod.”

Hátra volt még egy kardinális kérdés: ki mondja meg a játékosnak, hogy vasárnap nem utazik a csapat­tal Nagykanizsára?

Miután Feri erre nem volt hajlan­dó, a vezetők ördögi módon „oldot­ták meg” az ügyet.

Akkoriban az NB II-es csapatok­nál még az volt a divat, hogy akik va­sárnap játszottak, azoknak szombaton nem kellett bemenniük a gyárba „mű­szakra”, akikre viszont az edző nem számí­tott, azoknak kötelező volt a reg­geli blokkolás, még akkor is, ha ott nem csináltak az égvilágon semmit.

Az érintett játékos nevét a pénteki edzés után a szakosztályvezető nem ol­vasta fel az utazók között, s amikor az rákérdezett, hogy „ugye, csak ki tetszett felejteni…” azt mondta neki: „Nem, szó sincs feledékenységről, te holnap reg­gel a gyárban munkára jelentkezel.”

A Láng akkori legjobbja í­gy tud­ta meg, hogy nem játszik vasárnap!

Az viszont csak szombaton vált mindenki számára egyértelművé a Rozsnyai úton, hogy a Láng nemcsak jobbfedezet, hanem az edző nélkül utazik Nagykanizsára!

Feri egy nappal a mérkőzés előtt táviratot küldött az illetékeseknek, amelyben azonnali hatállyal lemon­dott a csapatnál viselt vezetőedzői posztjáról! Jelezve: semmilyen kö­rülmények között sem hajlandó arra, hogy a munkájába beleszóljanak. Még akkor sem, ha a beleszólást ér­telmes, elfogadható indokokkal alá­támasztják. így, pedig, ugyan már…

Lett persze nagy kapkodás, a fut­ballisták közösen keresték fel edzőjü­ket a lakásán, s kérték, ne mondjon le, tartson velük, sőt azt is kijelentették: amennyiben nem megy, ők sem utaz­nak el a mérkőzés szí­nhelyére.

Ezt természetesen megtiltotta ne­kik, azzal érvelt, hogy a távolmara­dással saját önbecsülésüket veszí­te­nék el. Utazzanak csak el a mérkő­zés szí­nhelyére, s ha tényleg annyira szeretik és tisztelik őt, ahogy mond­ják, akkor ezúttal, most az egyszer, játszanak érte.

A Láng vasárnap a legjobb játékosa és az edző­je nélkül 8:1-re verte a Nagykanizsát! Feri azonban soha többé nem lépett be az angyalföldi pálya kapuján.

Hogy mi is történt valójában, azt csak jóval később, akkor is kerülő úton tudta meg.

Az illető játékos „bűne” az volt, hogy beleszeretett egy akkori mi­niszter lányába.

A futballisták népszerűségének (még ha „csak” NB II-es játékos­ról is volt szó…) abszolút jellemzője, hogy pusztán azért, mert a lánya egy „fodballistával” jár, még nem is ha­ragudott annyira a tekintélyes atya, azt viszont nem volt hajlandó elfo­gadni, hogy a jobbhalf sok minden­re gondolt a lány esetében, csak házasságra nem.

Ezt hallván a miniszter papa ir­tózatos haragra gerjedt, s „leszólt” (azokban az években a felsőbb szint­ről érkező utasí­tásokat í­gy nevez­ték), a gyár igazgatójának, mond­ván: azonnal hagyassa ki a csapatból a „rakoncátlan” fiatalembert…

A szint elég magas volt ahhoz, hogy ezt megtehesse, sőt, hogy kéré­se (bármilyen áron…) meghallgatás­ra találjon.

(A történet érdekessége: a házas­ság néhány hét múlva megköttetett, a játékos, pedig azonnal visszakerült a csapatba!)

De annak a csapatnak az edzőjét már nem Rudas Ferencnek hí­vták…

Lakat T. Károly

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
BL-PlayOff: 09.23. 21:00, M4Sport
5. ford.: 09.26. 17:00, M4Sport
BL-PlayOff: 09.29. 21:00, M4Sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ