Schlosser Imre

schlosser-imre-2Az FTC, az MTK, a Wiener AC, majd a Ferencváros FC balösszekötője, 1906 és 1927 között 68 mérkőzésen játszott a válogatott csapatban és 59 gólt ért el. Tagja volt az 1912. évi olimpiai tornán vigaszdíjnyertes magyar együttesnek.

A „karikalábú”, nyúlánk, jellegzetes mozgású „Slózi” labdarúgósportunk kiemelkedő egyénisége, nagyszerű képességű képviselője. A magyar játékosok közül az ő hírneve kelt először szárnyra Európa-szerte. Nemcsak kiváló képességeivel, hanem szerény, rokonszenves magatartásával és sportszerű játékmodorával is számtalan hívet szerzett a labdarúgásnak. Szereplésének legnagyobb jelentősége talán éppen játékának óriási népszerűsítő hatásában kereshető. Fénykorában, legalább egy évtizeden át, sok ezer érdeklődő — a fővárosban és vidéken egyaránt — az ő kedvéért zarándokolt ki hétről hétre a pályákra. (Ezek a nézők azután fokozatosan a labdarúgósport hűséges híveivé váltak.) „Slózi” ugyanis nagyon tudott — futballozni! Bár erősen ballábas volt, a labdát kifogástalanul kezelte, ördöngösen cselezett, fáradhatatlanul dolgozott, önzetlenül osztogatott a mezőnyben.

Gólképesség terén — Schaffer feltűnéséig — vetélytárs nélkül állt a magyar labdarúgásban. Minden helyzetből, közelről és távolról, lábbal és fejjel egyaránt nagy biztonsággal vette célba a kaput. Sikereinek csúcsán, a népszerűség sugárözönében is egyszerű, mindig becsületesen, odaadóan küzdő tagja maradt klubcsapatának és a válogatott tizenegynek. Ennek köszönhette azóta is példátlan népszerűségét. Több mint két évtizeden át játszott az élvonalban. A válogatottban is 21 évig szerepelt. A 38. életévében járt, amikor utoljára lépett pályára címeres mezben. Ennek alapján „Slózi” a válogatott játékosok több mint félezres seregének „korelnöke”. Legnagyobb sikerét 1911. október 29-én, a Svájc elleni mérkőzésen (9:0) aratta. Ekkor hat góllal „örvendeztette meg” a vendégeket. 1912-ben a cári Oroszország csapata ellen (12:0) öt gólt ért el. További három mérkőzésen (1909. Ausztria 4:3, 1911. Franciaország 3:0 és 1912. Németország 3:1) három-három góllal gyarapította gazdag „termését”.

Már a Petőfi téren lezajlott rongylabdás meccseken is kitűnt a társai közül. Erre figyelt fel egyszer a „nézők” között álldogáló Podmaniczky Frigyes báró, aki először egy gumilabdára, majd egy bőrlabdára elegendő összeggel „szponzorálta” a Petőfi téri srácokat.

Schlosser Imre 1904-ben, 15 éves korában lett az FTC labdarúgója, első meccsét 1906 februárjában játszotta a Brüll serlegért, majd 1906 szeptemberében már hivatalos bajnoki mérkőzésen is bemutatkozhatott. Egy hónap múlva, néhány nappal a 17. születésnapja előtt pedig már a válogatottban is pályára lépett.

Schlosser es fia

Nyolc szezonon át az FTC legeredményesebb játékosa volt. Tizenhétszer lőtt mesterhármast, kilencszer négy, kétszer öt, egyszer hat és egyszer nyolc gólt (1912.06.09. Üllői út, FTC – III. ker 11:3) lőtt ellenfelünknek.

Az FTC-be kerüléséről így emlékezett:

– Mindkét bátyám az FTC tagja volt, s ők hívták fel Malaky figyelmét rám, aki mérkőzésre rendelt. Malaky Mihály végignézte a meccset. Úgy látszik, hogy a látottakkal meg volt elégedve, mert a meccs végén szó nélkül elém tette az igazolási blankettát. Boldogan írtam alá, hisz ekkor már komoly fiatalember voltam, majdnem 16 éves …

Elérkezett a nevezetes aktus, amikor eddigi társaim által nagyon irigyelve és boldogan magamra húztam a sokat ígérő zöld-fehér dresszt. Az FTC harmadik csapatába állítottak be, itt szerepeltem először, s mondanom sem kell, hogy óriási lámpalázzal. Úgy látszik azonban, hogy játéktudásom legyőzte ezt a lámpalázat, mert az első játékom után betettek a második csapatba. Ez nagyon nagy szó volt. Így tehát egész hamar megnyílottak előttem a lehetőség kapui, hogy valamikor a nagy FTC játékosa lehessek. Akkor még más divat járta a csapat összeállításánál. Ha a center lesérült, elővették a második csapat centerét, s az volt a legtermészetesebb megoldás, ha a második csapatból állították be a megfelelő játékost. Ezért volt az, hogy akkoriban a második csapatból már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy bejuthassunk az első csapatba. Ez a lépés hamarabb megtörtént, mintsem remélni mertem volna.

Mindössze talán három meccset játszottam a második csapatban, amikor valaki megsérült és betettek az FTC első csapatába. Minden álmok beteljesülését jelentette számomra ez. A Postás csapata ellen játszottam első meccsemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a premier valami jól sikerült. Ellenkezőleg. Sehogy se ment a játék. Alig tudtam a labdához nyúlni. A Postások tankjai engem formálisan lehengereltek, s én amúgy is izgatott és elfogult lévén, nagyon csúfosan játszottam végig életem első komoly mérkőzését. Könnyes szemmel vonultam be a meccs végén az öltözőbe. Csüggedten és pityeregve ültem a vesztes csata után az öltöző sarkában, úgy, hogy szegény jó Malaky Misi jött vigasztalni.

– Ne sírj fiam! Minden gyümölcsnek érnie kell! – mondta.

 

Schlosser Imre

– Amint vártam is, visszatettek a második csapatba – érni. Hozzászoktam az erős meccsekhez, s itt kezdtek amúgy is gyermekkorom óta erősen igénybe vett, de mind ez ideig egyenes lábszáraim görbülni, hogy azután hosszú éveken át bő anyaggal lássák el a sportkarikaturistákat.

Száműzetésem a paradicsomból körülbelül 3 hónapig tartott. Ekkor újból visszakerültem az I-be, ahol a balszélső helyén játszottam. Most már ment a játék. Meg voltak velem elégedve és én mindent elkövettem, hogy szégyenszemre ne tegyenek ki az első csapatból. Ez nem is történt meg többé.

A bajnoki küzdelmek késhegyig menő izgalmas harcokat eredményeztek, s mi megnyertük a bajnokságot. Képzelhető, hogy mit éreztem, mikor a bajnoki esztendő végén Magyarország bajnokcsapata tagjának vallhattam magam. Nagyon szép idők voltak ezek. Trénerünk nem volt. A gyakorlat vezetett rá bennünket arra, hogy hetenként leghelyesebb két tréninget tartani. Ezeket mi minden kedden és csütörtökön tartottuk. Tökéletesen elég volt. Az FTC akkori vezetői, dr. Springer Ferenc, dr. Gregersen Ferenc és Malaky Mihály úgy kezeltek bennünket, mintha a fiaik lettünk volna. Soha nem hallottunk tőlük szemrehányást, számonkérést, tudták ők jól, hogy mi úgyis minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. Ha kikaptunk, ők voltak azok, akik egy-egy gyengébben sikerült játék után bennünket vigasztaltak és jókedvre derítettek. Ilyen körülmények között természetes az a nagy rajongás és a végletekig menő kitartás, melyet klubunk és a zöld-fehér színek iránt éreztünk. Ez az összetartás, a bajtársi érzésnek az ápolása akkor korántsem volt olyan könnyű, mint ma. Nem volt klubház, klubhelyiség, ahol a játékosok minden kényelmet megtaláltak, és ahol ápolhatták a bajtársi szellemet.

A külső Soroksári úti FTC pálya bizony igen szerény volt, úgy külsőre nézve, mint belsőleg is. Klubházról még csak nem is mertünk álmodni, sőt a pályán tribün sem volt, hanem ezt közönséges falócák helyettesítették, amely kényelmi szempontból igen nagy változatosságot nyújtott a nézőknek. Fel is lehetett rá állni, meg le is ülhettek… Pályánkkal szemben az FTC II. játékosának, Weisz Dezsőnek volt a vendéglője. Minden tréning és mérkőzés után ott gyülekeztünk, megbeszélni a játék eseményeit.

Nem szabad megfeledkeznem a szurkolókról sem. A derék jó békebeli franzstadtlerek, a ferencvárosi polgárok szívvel-lélekkel, ferencvárosi szívük minden szeretetével állottak az FTC mögött. Minden estére kijutott valamilyen szórakozás az ő révükön. Valamelyik este egyiknél vacsoráztunk, máskor pedig a másik hívott meg bennünket. Ha egy ilyen meghívást visszautasítottunk volna, halálos sértődések következnek a dologból, ezért lehetőleg sohasem utasítottuk vissza. Akármilyen jól éreztük is magunkat azonban valahol, amikor az óra elütötte a kilencet, összenéztünk és felálltunk a legjobb vacsorától is, s gondolva a vasárnapi mérkőzésre, időben hazatértünk. Életem hosszú futballista útjának emlékei közül mindig ez a régi FTC-ben eltöltött idő marad a legkellemesebb. Jöttek idők, amikor működésem további sok sikert és szép eredményt hozott, de a régi futballista szív, a klubtársakkal szemben érzett testvéri együvé tartozás legjobban mégiscsak a régi FTC-ben mutatkozott meg.

Tagja voltam az FTC-nek, Magyarország bajnokcsapatának. Egyetlen ellenszolgáltatás, amit klubomtól kaptam, az volt, hogy használhattam az FTC mezt. A cipő, amellyel a győzelmet jelentő gólokat rúgtam, azonban már nem a klubé volt. Azt már magamnak kellett beszerezni. Egészen természetesnek találtuk, hogy ha játszani akarunk, ahhoz cipőt is kell venni, s ha az FTC-nek nem lett volna pénze, a zöld-fehér trikót is megvettük volna.

Akkor a csapat javarésze kényelmes, jól fizetett állásban volt, amelynek jövedelméből meg lehetett élni. Ha túrára mentünk, a klub a pályaudvaron megvette számunkra a III. osztályú vasúti jegyeket, és ezzel részéről minden anyagi kérdés el volt intézve. A többit mi intéztük. A győzelmi és egyéb érmek sem hullottak akkoriban olyan sűrűn. Jól emlékszem, hogy amikor csapatom, az FTC megnyerte az 1906/07. évi bajnokságot, a játékosoknak egy-egy kis ezüstérem jutott. Azonban ez a kis érem is hosszas vita után született meg, mert voltak, akik még ezt is sokallták.

Hosszú éveken át tartó jó és eredményes szereplésem, melyet klubcsapatban és válogatott mérkőzéseimen mutattam, a közönség kedvencévé avatott. Népszerűségem vetekedett a leghíresebb pesti primadonnákéval. Ez különösen kifejezésre jutott szűkebb hazámban, a Ferencvárosban. A ferencvárosi pálya és a hozzá tartozó teniszpálya közötti kis utcát a köznyelv Slózi utcának keresztelte el. Általában hihetetlen az a népszerűség, amelyet a Ferencvárosban élveztem. Emlékszem, hogy egy kis FTC drukker, minden meccs után futott azután a villamos után, amelyre szálltam. Egyszer megváltottam villamosjegyét. A gyerek magához szorította az általam vásárolt jegyet és kijelentette, hogy ez a jegy legkedvesebb emléke lesz, és nem válik meg tőle soha. Valaki próbára akarván tenni, 10 koronát ígért a jegyért, de a kisember nemcsak mondta, de érezte is a rajongást, mert a jegyet az akkor nagyon nagy összegnek számító 10 koronáért sem adta oda …

Egy nehéz válogatott meccsünkön történt. Az ellenfél vezetett, és én kiegyenlítettem. Erre a kedélyek kissé felengedtek. Szívvel-lélekkel küzdöttem, s még a szokásosnál is nagyobb hévvel játszottam, amikor egy kitörésemnél az elfojtott izgalom és halotti csönd közepette a BTC akkori játékosa, Késmárky Dudus lelkendezve kiáltotta el magát, hogy az osztrákok is értsék, németül: – Na, jetz kommt der Slózi! (Na, most jön a Slózi!)

Én, mintha csak igazat akartam volna adni Késmárky barátomnak, tényleg gólt lőttem. A közönség pedig felkapta Késmárky kiáltását, melyből később valóságos szállóige lett. Innen ered különben a Slózi elnevezés is, mely azóta annyira összeforrott velem, hogy egyesek talán nem is tudták becsületes nevemet, nem is beszélve a külföldről, ahol a legtöbbször ezen a néven aposztrofáltak.

A lapok állandóan képeimet, de még gyakrabban karikatúráimat közölték. Népszerűségemet a film terén is felhasználták. Gustav Fröhlich legelső pesti filmjének „A 11 ördög” című sporttal és a filmmel kapcsolatban prológot mondtam. Itt is sikert arattam, amit csak fokozott az, hogy a pódiumon válogatott dresszben jelentem meg.

Slózi sikert sikerre halmozott, pályafutása 1915-ben váratlan fordulatot vett. Schlosser és az FTC vezetősége összekülönbözött, s az óriási feltűnést keltő vitasorozat után Slózi új klubjául az MTK-t választotta! (Az 1916/17 évi szezonban elért gólátlaga (16 mérkőzésen lőtt 38 gólja) a mai napig magyar csúcs.) Ott játszott évekig (1916-22: 115 bajnoki / 135 gól; hat bajnokcsapat tagja; 1x gólkirály), majd külföldön folytatta pályafutását. Erről így emlékezett:

– Titokban sok könnyet hullattam az elhagyott zöld-fehér színekért, melynek még ma is változatlanul híve vagyok és az is maradok. Könnyen meg lehet ezt érteni, hiszen az igazi klubszellemet ott szívtam magamba és az FTC-ből lendült futballkarrierem a magasba. Mindig igazi örömet éreztem, mikor a zöldfehér sávos trikót magamon feszülni éreztem. A zöld-fehér színek iránt érzett szeretetemet azon reménykedésem is bizonyítja, hogy kisebbik fiam, aki jelenleg még a kölyökcsapatban rúgja a labdát, néhány év múlva fel fogja eleveníteni azokat az időket, amikor az FTC-ben Slózi rúgta a gólokat…

A zseniális játékos Slózi az edzői pályán nem aratott visszhangos sikereket, sem Magyarországon, sem a határokon kívül. Három külföldi országban trénerkedett, váltakozó sikerekkel. Svédországban az IFK Norrköping együttesét irányította 1923 márciusától szeptemberig. A csapatot a körzeti bajnokságban sikerült ugyan az élre kormányoznia, de a regionális döntőben már alulmaradt az IFK Göteborggal szemben, amelynek edzője régi klub- és válogatottbeli társa, Bródy Sándor volt. Bár Schlosser csak edzőként működött csapatánál, azért néha be-beszállt játszani is, például Göteborg városi válogatottjába.

Szeptember 23-án jutalomjátékot is rendeztek számára, amelyen az IFK 5:1-re legyőzte a Djurgardent, s melynek bevételét, 1.500 svéd koronát, Slózinak adták. (Havi fizetése 400 korona volt…)

A csapat ezután lengyelországi túrára indult, ahol valamennyi találkozóját megnyerte. A sikeres portya után a krakkói Wisla tett neki edzői ajánlatot, havi 120 dollárt ajánlva fizetésül. Az üzlet létre is jött, Schlosser átköltözött Lengyelországba. Az 1925. évi bajnokságban a déli csoportban győzött is a Wisla, pontazonosság után rájátszásban 6:3-ra legyőzve az LKS Lódz együttesét. A csoportgyőztesek döntő tornáján azonban csak a 3. helyet tudta megszerezni.

Közben a gazdasági válság „begyűrűzött” Lengyelországba is, a krakkói vezetők nem tudtak fizetni, így Slózi 1925 őszén Bécsbe szerződött, a magyar futball nagybarátja, Hugo Meisl közvetítésével. Bécsben egyszerre dupla edzősködést is vállalt. Profi csapatában, a WAC-ban az ifiket oktatta, s mellette másodállásban a másodosztályú Brigittenauer AC csapatát dirigálta. Az utóbbit nagy sikerrel. A csapat feljutott az első osztályba, s a következő bajnokságban – többek közt a WAC-ot is jócskán megelőzve – a második helyen végzett a legjobbak között!

De addigra már az exedző profiként Magyarországon rúgta a labdát. 37 évesen, szíve örök csapatában, a Ferencvárosban …

1927-től a Budai “11” játékos-edzőjeként fejezte be pályafutását. A Ferencváros többször is rendezett részére búcsúmérkőzést.

a századik magyar - osztrák

a századik magyar – osztrák

Pályafutása végén Schlosser több csapatnál – az FTC amatőröknél is – edzősködött. Milyen edző és milyen üzletember volt Schlosser Imre a fia személyében?

– Amilyen csodálatos futballista volt az édesapám, annyira nem boldogult az edzősködésben. Egyszerűen nem volt jó edző. S ahogy nem volt jó edző, ugyanúgy nem volt jó üzletember. Volt egy kis sportszerboltja, de ott is inkább a szívére, mint a zsebére hallgatott. Ha bejött egy gyerek, s kért egy labdát, s előszedte a kuporgatott pénzét és bevallotta, hogy… ennyivel meg ennyivel kevesebbje van – apám levette a labdát a polcról, odanyomta a kezébe, mondván: – Vidd csak el, s rúgjál vele sok gólt… A rengeteg tiszteletdíjból is nagyon sokat elosztogatott a gyerekeknek. Kivitte a pályára, s a legügyesebbnek egyet-egyet a kezébe nyomott. Mindenki szerette, tisztelte.

Visszavonulása után néhány évig síppal is szolgálta a hazai labdarúgást. Még megérte a nagy vetélytárs, az Ausztria elleni 100. találkozót. Az 1955. október 16-án lezajlott mérkőzésen, Kocsis és Puskás között állva, a meghatottságtól remegő lábbal, százezres tömeg elismerő ünneplése közben a feledhetetlen „Slózi” végezte el a kezdőrúgást. Ez volt a búcsúfellépte. 1959 júliusában távozott el végleg körünkből.

(Az összeállítás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Antal Zoltán, Hoffer József, Nagy Béla írásainak és az MTK kiadványainak  felhasználásával készült)

12 Vélemény a cikkhez: Schlosser Imre

    • “…
      Az öreg harsányan derült a jól sikerült csínyen, másnapra pedig igazi bőrlabdával lepte meg a gyerkőcöket…”

      A szegénység (rongylabdàval jàtszottak a gyerekek még és még apàm koràban (1930-as évek végén, 1940-es évek elején egy “igazi” bôrlabda kincs Volt) nem okvetlen a tehetségnek az oka
      de jò talaja.

      A görbe làb ùgy tûnik nem Volt akadàly akkoriban a jàtékos klasszisànak.

      A WAC-nàl a hìres Studnickànak is görbe làba Volt és hasonlòan gyàrtotta mégis a gòlokat.

      • Honnan tudsz ilyeneket? A Studnicka azt hiszem, az első osztrák sztár volt, és tényleg görbe lábakkal, mint Slózi … Látod, mi még tudunk ilyeneket, pedig egyikünk sem élt még akkor …

        • lacimadàr, kérdésedre vàlaszolva: a labarùgàsnak is vannak szentjei, ezért feladat és élvezet meg életre szòlò tanulsàg is mindent tudni ròluk.

          Azok a ma màr talàn elfeldedett, de egyszer hìres labadrùgòk, magukban foglaljàk a szurkolòk elragattatàsait és örömeit (vagy épp bosszantàsaikat is).

          Velük elevenednek fel azok az évek.

          Ezzel vegyül a hôskor nemzeti érzésvilàga is, amelyet most akarnak megint felelevenìteni.

          A Szent Erzsébet màr “nemzeti” szent Volt, miközben egy szent Àgoston még magàròl csak suttogva vallotta, hogy valòban afrikai.

          Szivesen feltenném neked azt a kérdést, hogy eleinte màr (példàul a Fradi) nemzeti érzésûek voltak a labdarùgòk, vagy csak a hìrnév és a pénz érdekelte ôket.

          Mikor nôtte ki a Fradi a 9-ik kerület szûk kereteit és mikor lett belôle a “nemzet csapata”.

          Tudom, nehéz kérdés. Gondolom Te dudsz vàlaszt rà.

          • Kedves László, fogalmam sincs. Kezdetben minden klub a legszűkebb pátriájában mozgott (saját város/falu, nagyvárosokban kerület), logikusan mindenki a saját fiainak szurkolt … szerintem, de ezt pl. YSE százszor jobban tudja, először az 1910-es évek elején léptük túl a “Franzstadt” határait, amikor már a BTC lehanyatlott, és csak z FTC és az MTK maradt … a Slózi korban …
            másodszor: közép-európai specialitás (magyar, osztrák, cseh), hogy még az ún. országos bajnokságok kiírása után is a főváros csapatai uralkodtak … ezért vidéken (nem a fővárosban), mindenkinek volt egy kedvenc fővárosi “nagycsapata” a saját városának / falujának csapatán kívül. Ez már a ’20-as évek.
            A rádió rengeteg sporthírt kezdett sugározni. Amit addig csak az újságból olvashattak, elkezdték hallgatni.
            3./ A Ferencváros érte el a legtöbb sikert Európában és Európán kívül akkoriban a magyar (és nem csak magyar!) csapatok közül. KK-győzelmek, Uruguay legyőzése stb. -- ez már a ’30-as évek. Logikusan a 7-8 millió nem Budapesten élő, és a 3-4 millió nem Magyarországon élő magyar elsődlegesen a Fradival kezdett azonosulni, mint olyan csapattal, amely diadalt és hírnevet hoz Magyarországnak.
            Igazán EKKOR alakult ki a világra kiterjedő FRADIZMUS, szerintem.
            4./ A háborús években, miután az MTK-t megszüntették (megszűnésre kényszerült), maradt a Fradi és az Újpest, mint fővárosi nagycsapat -bár, akkor Újpest jogilag-közigazgatásilag még nem tartozott Budapesthez-! A Fradi régebbi sikerekkel dicsekedhetett, több is volt a trófea, végigverte többször Dél-Amerikát, tehát a vidék ember (és a fronton harcoló, ezt nagyapámtól tudom!) inkább Fradistának vallotta magát, mint újpestinek. A Fradi névben már megvan az, hogy túllép a kerületen, így egy vidéki ember nem úgy tette fel a kérdést, hogy: Mi vagy: “Ferencvárosi vagy újpesti?” -- mert egy olyannak, aki esetleg életében nem járt Budapesten, ennek nem sok értelme lett volna. De ha úgy kérdezik, hogy “Fradista vagy újpesti”, akkor egyértelmű! Ő nem újpesti, hanem fradista! Mert ahhoz nem kell ferencvárosinak lenni!
            5./ A Rákosi-korszakban, a gyalázatos ÉDOSZ és Kinizsi időben pedig egyértelműen az ellenállás szimbólumává vált, ha fradista lett valaki. Nem adtak érte jó pontot. 😀
            6./ a’61-as-’70-es évektől pedig a tömeg élvezte (én is), hogy bárhova megyünk, LEGALÁBB annyian vagyunk, mint a hazai szurkolók, csak általában hangosabbak. Budapesten pedig elsöprő fölény. 😀 Fazekas “Kapa” nyilatkozta vagy 40 éve, hogy az Újpest azért nem szeret a Népstadionban játszani, mert rossz, ha egy Fradi -- Dózsán a 80000-ből 72000 ellenük szurkol. Ő mondta!
            Azóta nem tudom … jött a rendszer(gengszter-)váltás, és a magyar futballszurkolók összlétszáma kb. a felére apadt, így a mieink létszáma is. Persze, még mindig mi vagyunk a legtöbben, de az utóbbi 20-25 évben sok olyan esemény történt, ami miatt már nem is érezte jól magát annyira egy Fradista … még ha jöttek a győzelmek, esetleg akkor sem …
            Ennyit tudok mondani, nem vagyok szakember, nem vagyok (sport)történész …

            • Kedves lacimadàr.

              Azért ezzel a Te vàlaszodal egy szakember, vagy épp Sport történész Sem vallana szégyent.

              Sok ùj dolgokat tudhattam meg, amit az ember csak akkor tud meg, hogy ha “Insider”-ektôl kérdezi meg ôket.

              Vajon a “Magyar” (M-T-K), ha nem semmisül meg szurkolòtàborànak jò nagy része, vetélytàrsa lett-e volna az FTC-nek a “nemzeti” csapat cìm elnyerésében ?

              Hiszen a 10-es évek végén egészen a 20-as évek közepéig a Fradit màsodik helyre tudta kényszerìteni.

              A siker — ahogy ezt olvasni tudtam ìràsodban — nem kis tényezôje annak, hogy a szurkolò elfogadja a “nemzetet képviselô” csapatként egy csapatot.

              A sikeres futballistàk pedig hozzàjàrulnak, nemzetközi sztàrokként, ehhez nem kis mértékben.

              A tiszta, a tisztàzott és a közöségesen àltalànosan elfogadott szerepkör pedig nem utolsò sorban szintén, ìgy ìrod, a siker harmadik oldala. A Fradi mint gyôzedelmes, a Fradi mint az ellenàllàs csapata, a Fradi a legtöbb szurkolòkkal rendelkezô csapat.

              Ahogy ìrod, “amilyért nem érezte jòl magàt a szurkolò” az a legutòbbi tényezô miatt van ìgy.

              Màr nincs egy olyan Fradi, amelynek rendezett szerepköre lenne és ezért nehezebb az érzelmi azonosulàs vele.

  • A Postàs elleni “gyümölcsérést” mindig szivesen olvasom ùjra és ùjra.

    Milyen csodàlos élvezett lehetett akkor, a Fradi lelkes, lelkesedô és lelketoltò közönségének mint olyan jàtékos jàtszani, amilyen Schlosser Imre Volt.

    Kàr, hogy nem maradt rànk filmfelvétel (vagy van ?), ahol bemutassa a cseleit.

    Schuszter-csel … Schlosser-csel ? Legalàbb a Schuszter-cselnek neve is Volt és ismerték (és élvezték) a szurkolòk.

    A labdarùgàs elveszìtette naivsàgàt. Az amatörkorszakot a profizmus bevezetésekor sokan visszasìrtàk.

    Vajon igazuk Volt-e ?

    Nagyon szépen és hàlàsan nyilatkozik Schlosser Imre az akkori Fradi-szurkolòkròl is.

    Megvendégelés, meghìvàs. Màr egy kicsit sok is tûnt Schlossernek itt-ott màr. De szìvesen “tûrte”, mit lehet màst tenni egy közönségtôl, mely szìvbôl szerette csapatàt és ìgy Schlosser Imrét is.

  • Lóránt! Ez nagyon jó. 🙂

  • YSE, akkor is Fradista mítosz volt és marad! Talán az első magyar világsztár volt. Igazad van, “áruló” lett, mert átlépett a nagy riválishoz, de (!!!) ne felejtsük, hogy tombolt a világháború, már ’14 augusztusában szinte a komplett csapat behívót kapott. Brüll Alfréd viszont nagyon sok mindent el tudott intézni, többek között Jimmy Hogant kihozatta az internálásból. Ha választani kell, hogy esetleg hősi halott leszek a fronton, vagy a kor legjobb európai csapatában játszom … hát … Mellesleg állítólag -- mint már oly sokszor történelmünkben -- a Fradi akkori vezetésének is volt némi köze az ügyhöz!

  • Ő volt az első, aki 1915-ben elcserélte a “kenyeret” a “zsemlyéért”. Nagy focista volt, de EZÉRT nem lehet fradista példakép. Mert ő nem kényszerből ment el, mint már előtte néhányan és utána jóval többen…

  • Vajon lesznek még hozzá hasonló,nemzetközileg is elismert sztár játékosaink?Szomorú,hogy hova jutott a magyar futball.Hajdanán világsztárok játszottak itthon,ma pedig még az europai középmezöny alját sem érik el a focistáink.
    A mai fiataloknak talán többet kellene mesélni Slóziról és a arról,hogy régen ezek a nagyszerű játékosok mekkora alázattal,odadással voltak a Fradi és a labdarúgás iránt.
    Úja kellenének olyan emberek ,mint Dalnoki Jenő aki mindig talált íbőt arra,hogy elmondja az akkori fiataloknak,hogy elöttük kik is viselték a Fradi mezt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ