lalolib
Feljegyzések a fotelból – Mámoros nap, elrontott ünnep
Nem ilyen hazautat terveztünk. Már a pesti közel félórás körözés sejtette, hogy nem lesz egy vidám menet az előttünk álló 120 km. Szerkesztőtársamat vittük haza, aki szótlanul ült a kocsi hátsó ülésén. Nem volt kedve viccelődni, de még beszélgetni sem nagyon. Most persze megkérdezhetné a kedves olvasó, hogy vajon mi a fenéről irkálok itt, amikor mindenki egy örömittas győzelmet ünnepel az országban? Sajnos ebbe a varázslatos és mámoros napba valakik igenis szándékosan bele akartak és bele is rondítottak. Teljesen értelmetlenül. Mert a végén egy olyan felejthetetlen ünneppel zárhattuk volna le a 211. derbit, amely hosszú időre újra eggyé kovácsolhatta volna a Fradi nagy családját. Ehelyett meg a szurkolók (?) egy kicsiny csoportja egy olyan szektorban kezdeményezte a balhét, mely eddig le volt zárva. Ez meg egyértelművé teszi, hogy akik ott ültek, csak ritkán járnak Fradi meccsre. Vagyis csak akkor, ha balhét akarnak a klub körül. Nem kell olyan messzire menni, emlékezzünk a Diósgyőr elleni meccsünkre, amikor szinte a “semmiből”, egy irányított füttyszóra indultak el. Ahogy tegnap délután is. Az igaz, hogy először az újpestiek szektorából indult a provokáció, de vajon miért kellett felülni ennek akkor, amikor már vezettünk 3:1-re és örömmámorban úszott az egész stadion? Jó lenne válaszokat kapni, de ismerve a viszonyainkat (itt az országra gondolok), erre a szokásos üres demagógián kívül mást nem fogunk kapni… a büntetéseket leszámítva, mert azok lehetnek elrettentőek (melyek úgy sem fognak elrettenteni), vagy mélyen zsebbe nyúlósak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A Derbi napja – Vissza a jövőbe
Egy kicsit azért más lesz. Az biztos, hogy vasárnap útban a Puskás Stadion felé biztosan elmegyünk a Szentély előtt. Bár a régi stadionból már nem maradt semmi – sőt az új is egyre látványosabban épül -, de a felüljárón biztosan eszünkbe jut egy esős tavaszi nap: Somalia és Cukic bombagólja, Leonardo bemutatkozása, 16 ezer néző, szemelkélő eső és a végén az a fajta felhőtlen öröm, mely boldogsággal és könnyekkel öltöztette fel a Fradista szíveket. A győzelem mellett ezek voltak a búcsú pillanatai is fiatalságunk színterétől, ahol Fradisták lettünk, ahol eggyé váltunk, ahol örök barátságok és szerelmek szövődtek és ahol számtalan nagyszerű és felejthetetlen győzelmet arattunk az ősi rivális Újpesti Dózsa ellen. És éppen emiatt lesz egy kicsit más a 211. bajnoki derbi. Az új stadion csak egy év múlva fog elkészülni, addig meg albérlet a Puskás Stadionban (alias Népstadion), ahol a 55 alkalommal rendezték meg az év mérkőzését. Számunkra ez is “világcsúcs”, hiszen albérletben egyetlen csapattal sem találkoztunk többször, mint a Dózsával. Ehhez persze kellett egy olyan harminc éves időszak amikor is a magyar foci irányítói a Népstadionba vezényelték a rangadókat. A jelenben már nincsenek kettős rangadók, de az új stadion építése miatt újra távol a Szentélytől, a nemzeti stadionban fogadjuk az Újpestet. Visszatérünk a múltba, hogy elkezdődhessen a jövő. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A beadások mestere – Születésnapi interjú dr. Fenyvesi Mátéval
Fenyvesi Máté, a csapattársaknak Tüske, ma ünnepli 80. születésnapját. Az FTC (Bp. Kinizsi) balszélsője az Aranycsapat árnyékából nőtte ki magát, hogy a legendás időszakot követő korszak, a Baróti-féle majdnem aranycsapat nélkülözhetetlen játékosa legyen. Közben állatorvosként is dolgozott. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Folytattuk a pápai hagyományt
Vannak napok melyek sokkal fontosabbak a többinél. Vannak napok melyek meghatározzák a létünket, melyekre emlékezve nem csak a múltunkat értjük meg, hanem saját magunk belső énjéhez is közelebb kerülünk. Szeptember 15-e sokunk számára sokkal többet jelent annál, hogy végérvényesen beszökött az ősz”, mely nem „Szent Mihály útján suhant nesztelen”, hanem meghozva az ősz első napjait, esővel és hideggel végigsöpört az országon. A felhők azonban nem tudták eltakarni azokat a csillagokat melyek örökké fenn ragyognak és vigyázzák a lépteinket. A mai napon és holnap rájuk is emlékezünk. Albert Flóriánra, a Császárra, aki több mint egy évtizeden át kergette őrületbe a világ labdarúgásának védőit, és aki a mai napon lenne 72 éves. Holnap, meg a két világháború közötti időszak legnagyobb labdarúgójára, Sárosi György doktorra emlékezünk, aki 101 évvel ezelőtt, szeptember 16-án született. Két olyan csillag ragyog egymás mellett az égen, akik nélkül nem képzelhető el a Ferencvárosi dicsőséges múltja és talán bennünk sem égne olyan heves lánggal a Fradizmus. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ha nem tudsz védekezni, akkor támadni sem tudsz”
Van egy régi római mondás, miszerint “ha nem tudsz védekezni, akkor támadni sem tudsz”. Ha megnézzük a római régiók taktikáját, amikor is olyan hadrendben támadtak, hogy közben szorosan összezárva, a pajzsokat úgy maguk fölé emelve, hogy oda még egy szúnyog sem tudott bekúszni nemhogy egy gyilkos nyílvessző vagy lándzsa, egyből megértjük a régi bölcselet igazságát. Ritkán is vesztettek csatát. Talán az olasz labdarúgás híres catenaccio rendszere is innen merítette az ötletet. Még akkor is, ha a foci “római pajzsának” kitalálója egy argentin edző volt. A legendás Helenio Herrera kalandos pályafutása után (a Barcelonában edzője volt Kocsisnak, Czibornak), 1960-ban lett az Inter trénere, ahol néhány év alatt kialakította azt a védekezési rendszert, mely sokak szerint “megölte” a labdarúgás szépségét, bár eredményességéhez nem férhet kétség (4 BEK, 2 Világ Kupa győzelem). A catenaccio egy olyan csapattaktikai rendszer, amelyben egy söprögetőt a három vagy négy védőből álló vonal mögé helyeztek, akinek így nem is lehetett komoly támadási szándéka. Feladata mindössze annyiból állt, hogy mindenkit megállítson, aki átverekedte magát a védők előtte húzódó vonalán. Az idők folyamán annyiban módosult (vagy finomodott) a rendszer, hogy a söprögető előtt két beállós szerepelt, melyből az egyiknek már szabad volt az ellenfél tizenhatosáig is előre merészkednie. Azóta rengeteget változott a világ, a labdarúgás is folyamatosan új és újabb taktikai felállásokkal próbál minél eredményesebb lenni. A catenaccio eltűnt ugyan a süllyesztőbe, de a biztonságos védekezés elve továbbra is alapja a győzelemnek. Ahogy annak idején a római légióknál. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gólzápor helyett egy kis szenvedés a végén
Bár nehéz volt megemészteni a debreceni fiaskót, de Laudetur barátommal egy pillanatig sem gondolkoztunk azon, hogy szombaton délután útra keljünk. Két órás út, mely soha nem szokott unalmas lenni, de most talán még gyorsabban elröppent. Volt mit megbeszélni, néha egymás szavát sem hallva “osztottuk az észt”, kielemezve a számunkra hibásnak vélt és látott csapatszerkezeti hibákat. Sok mindenben egyet is értettünk, hiszen a hátvédsorunk gyengeségeit, a középpályánk üresjáratait és a megmagyarázhatatlan cserékben nem volt vita. Persze ez a kritikai hadművelet nem tartott sokáig, Dömsöd környékén már eljutottunk arra a pontra, hogy tulajdonképpen nem is játszottunk olyan rosszul Debrecenben (amiben azért van is egy kis igazság) és ha belőjük a helyzeteinket, még nyerhettünk is volna. Az M0-s autópályán már dúdoltuk a Fradi indulót és mikor odaértünk az Üllői úti felüljáróhoz Laudetur akkorát fékezett, hogy majdnem egy kocsigúla tetején találtuk magukat. Nem egy “lila majom” futott át előttünk és nem is kapott görcsöt a lába, egyszerűen balra nézve elébünk tárult az új Szentély magasodó lelátói amit egy csiga lassúsága mellett kellett magunkhoz ölelni. Már láttam magam a lelátón zöld-fehérben öltözve, mely egy pillanat alatt kirugdalta belőlem a maradék kételyt és mikor befordultunk szerkesztőtársam utcájába biztos voltam benne, hogy simán verjük a Kecskemétet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tovább rontottuk a debreceni mérlegünket
Ha vonatot látok, már akkor akaratlanul is olyan emlékek tódulnak elő, melyeket legszívesebben örökre elfelejtenék. Persze nincs gondom a vaspályás lovagokkal, gyerekkoromban sem akartam vasutas lenni és ahol lakom már 30 éve csak egy díszes állomás jelzi (az egyik terme igazi népművészeti remekmű), hogy itt valaha emberek várakoztak és szálltak fel arra a kimustrált pöfögőre, mely annyi idő alatt tette a nagyobb állomásig tartó utat, mintha lovaskocsival mentünk volna. Pedig volt varázsa a vonatozásnak, az első Fradi meccsemre is azzal utaztam a nagypapámmal, de arról sajnos nem tehetek, hogy a vonatokról nekem a debreceni vasutas focicsapat ugrik be még akkor is, ha manapság már csak a nevükben van közük a sínpályához. Inkább a focihoz, mely a jelen évezredben eddig 6 bajnoki aranyérmet szereztek. Mi meg csak kettőt, az utolsót 10 évvel ezelőtt egy emlékezetes Üllői úti éjszakában – a Debrecen ellen 3:1-re megnyert mérkőzés után (plusz egy kis szerencsével, de ez most mellékes). De ha bajnoki döntő és Debrecen, akkor jöjjön az a találkozó mely miatt minden vonatról 2003. május 30-a jut az eszembe. Ezen meg egyenlőre az idő sem tud változtatni és az sem, hogy ma délután nem az Üllői úton csaptunk össze a Lokival, és nem is egy bajnoki döntőben, hanem a bajnokság 5. fordulójában. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – A Fradi Sas két góllal erősebb volt Gedeonnál
Tegnap este néhány perccel kilenc óra körül a Fradi Sas megállt a felezővonal közepén. Felemelte a szárnyát, talán fel is akart szállni, és fentről szétnézni a pesti éjszakában, de mikor több ezer torok egy “Hajrá Fradi” kiáltással köszöntötte, letett a szándékáról. Jobbra, a vendégszektor felé nézett, ahol 15-20 kék-fehér szurkoló szorongott, de nem látta Gedeont. Szerette volna maga mellett tudni, hiszen a két csapat 110 éve története számos ponton kapcsolódik össze. Kezdetben rangadó, majd ősrangadó, manapság meg örökrangadóként hívjuk a Fradi-MTK-t, mely egyedül az ötvenes években, az akkori zsarnoki hatalom önkénye miatt pihent hat évet úgy, hogy közben játszottak ugyan egymással, csak “becenevet” kellett használniuk. És ha már a közös múltra emlékezünk, akkor meg kell említenünk az 1940-45 közötti időszakot is, amikor a huszadik század második világégése során kis híján az MTK és annak szurkolótábora is teljesen megsemmisült. Megszűnés, kizárás, táborok és halál. Kegyetlen időszak volt egy még kegyetlenebb világban. Talán ezért is lett volna jó, hogy Gedeon is eljön és együtt köszöntik a 110 éves örökrangadót. De talán az MTK kabalaállata megijedt a közel tízezres Fradi közönségtől, vagy talán túl sokat ült az iskolapadban és túl behatóan ismerkedett az biológiával. Mert az tény, hogy a sas sokkal erősebb mint a liba, vagyis helyesebben házilúd, vagy nyári lúd, de vidéki gyerekként nekem továbbra is liba marad még akkor is, ha ennek van egy kis pejoratív sugallata. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kimi igazsága győzelmet ért
Már jócskán benne voltunk a mába, de még nem jött álom a szememre. Nem forgolódtam az ágyban, nem kezdtem visszaszámolni száztól és nem is kerestem az álmot. Mivel fullasztó meleg volt a szobában, az ablakok tárva-nyitva voltak, ahonnan behallatszott a nyári forróságnak végett vető közelgő vihar suhogása. Majd az esőcseppek is verdesni kezdték a lassan sivataggá váló földet. Legszívesebben kipattantam volna az ágyból és szerelmes kamaszként kirohantam volna és az eső hűsítő árnyékában, széttárt karokkal kiáltottam volna bele az éjszakába: Győztünk!!!!!!!!! Olyan elnyújtott felkiáltójelet harsogtam volna, hogy az ország összeg Fradistája meghallja. Még azok is, akik kételkedtek abban, hogy győztesen tudjuk elhagyni az ETO parkot. Köztük állnék én is. A lelkiismeret furdalásom közepette azonban eszembe jutott egy gondolat, mely “nem bántott engem”, de egész héten elkísért. Kimi Raikkönen mondta egy győztes futam után: “A győzelem számomra a minden. Sokkal jobb úgy nyerni, hogy korábban már vesztettél. Soha nem fogom elfelejteni ezt a nagyszerű érzést.” Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Napégetett vereség
Forró hétvégére ébredtünk. A hét eleje kellemes, hűsítő emléke gyorsan tovatűnt és vasárnapra a nap olyan égető sugarakat szórt ránk mintha büntetni akarná azokat, akik a bányatavak csábító hűs vizei helyett a focipályák betondzsungeleit választották. Pedig tudhatná, hogy akinek a szíve zöld-fehér, az a győztes nyitány után fel van vértezve annyira, hogy nincs az az UV erősség, mely visszatartaná. Szombaton délután fél ötkor még főpróbát is tartottam az udvaron, és bár 10 perc után visszamenekültem a légkondis szobába, de ez sem tarthatott vissza attól, hogy vasárnap felüljek a Puskás nem éppen árnyékos lelátójára. Most persze idézhetném Kibédi Ervin örök érvényű megállapítását, mely szerint “nem hinném, hogy normális vagyok”, de ebben az esetben nem nekem kéne az “SZTK-ba” mennem kivizsgálásra, hanem azoknak akik úgy gondolták, lehet az augusztusi kánikulában, a nap perzselő fogságában a lelátón élvezni a zöld gyepen izzadó és levegő után kapkodók játékát. Jó lenne, ha a “mindent megteszünk a magyar labdarúgás fejlődéséért” nem csak szlogen lenne, hanem igazi, felelősségteljes döntések sorozata. Ha pedig “büntetésnek” szánták a magyar csapatok idő előtti kieséséért, akkor meg tényleg megérdemeljük a sorsunkat azért, mert vagyunk még néhányan, akik mindezek ellenére, önszántukból vállalják ezt a középkori kínzással felérő büntetést. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
