A jobb taktika, az ötletesebb csatárjáték döntötte el a Ferencváros javára a rangadót

Vannak mérkőzések melyekről egy könyvet lehetne í­rni. Vannak olyan bajnoki évek melyekről egy prousti regényfolyam sem lenne elegendő. És van olyan mérkőzés mely mindkét verzióban benne lenne, mégsem szabad túl sokat í­rni róla. Paradox állí­tás? Meglehet, de már közel fél órája ülök a gép előtt, és az í­rás helyett inkább csak olvasom a mérkőzésről szóló tudósí­tást, nézem a „szépia” szí­nben pompázó régi képeket és átadom magam annak a varázslatnak amit a mérkőzésről készült videofelvétel megkopott, megsárgult, és szemcsés képkockáin keresztül a szí­vünk legmélyéig hatolnak. Egy mérkőzés, melyről egy könyvet lehetne í­rni, egy mérkőzés abból az évből melyről egy könyvtárat lehetne megtölteni: 1967. április 16. Népstadion: Ferencváros—Újpesti Dózsa 3:0. Már maga az eredmény is elég lenne ahhoz, hogy képzeletünk önálló útra térjen. Már a mérkőzés időpontja is elég lenne ahhoz, hogy elkalandozzunk abban az évben, mely a Ferencváros történelmének huszadik bajnoki cí­mét hozta, „ráadásként” olyan csapatokat vertünk a VVK-ban mint a Real Zaragoza és a Liverpool. Az már hab volt az 1967-es esküvői méretű tortán, hogy Albert Flórián teljesí­tményét aranylabdával dí­jazták. De most nem hagyom magam elkalandozni, gyorsan be is csuktam minden olyan ablakot a böngészőben mely el tudna csábí­tani, mert ma minden mondatnak kizárólag a mérkőzésről kell szólnia. És nem csak a játék, és a győzelem miatt, hanem az ilyen mondatok miatt is: Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →