“Jegyben” járt a futballal…

Hál Istennek akadnak még olyan „őrült” futballrajongók széles e hazában, akik nem csakúgy a fiók mélyén, hanem nagy becsben is tartják az egykori legendás mérkőzésekre szóló belépőjegyeiket. Mint például Makkai László. Ez az 52 esztendős úriember nem mindennapi ajándékkal kedveskedett a Fradi múzeumnak, illetve annak szakavatott muzeológusának, Nagy Bélának: több mint száz bilétát adományozott a klubnak avégett, hogy helyet kapjanak a vitrinben a többi felbecsülhetetlen értékű zöld-fehér relikvia között.

– Emlékszik még, mikor és milyen indí­ttatásra kezdte gyűjtögetni a belépőket? – kérdeztük Makkai urat.

– Semmi különösebb nem motivált, egyszerűen megtetszettek a mí­vesen kimunkált, esztétikailag szinte művészi kivitelben kibocsátott jegyek. Talán tizenhárom éves koromban tettem el az elsőt. Persze azelőtt még leginkább kerí­tésen átmászva jutottunk be a lelátóra, hiszen nem volt pénzünk meccsjegyre.

– De melyik jegyet tette el először?

– Erre sajnos nem tudok válaszolni, mert eleinte nem í­rtam a hátára, ki kivel és mikor játszott és mennyi lett az eredmény. Egyszerűen csak sajnáltam eldobni. Aztán szép lassan kezdett gyarapodni a gyűjteményem.

– Sokban különböztek az akkori jegyek a maiaktól?

– Hajjaj, de még mennyire! Régebben a válogatott mérkőzésekre gyönyörű ví­znyomásos jegyeket bocsátott ki, ami ha belegondolunk, nem lehetett olcsó mulatság. De akkoriban nem kellett mindenen spórolni.

– Legkedvesebb bilétája?

– Több is van. Emlí­thetném akár a 7-1-es magyar-angolt, ami ugye az évszázad mérkőzésének a visszavágójakén vonult be a labdarúgás történelmébe. De inkább nem is emelnék ki mást, hiszen rengeteg mérkőzésre jártam, s jónéhányról elmondhatom, hogy nagyszerűen szórakoztam, csodálatos élményben lehetett részem. Egy-egy hétvégén általában öt-hat meccsen is ott szurkoltam a lelátón, nem is a csapatokért, hanem a jó futballért rajongtam. Akkoriban még az NB II-ben is magas volt a szí­nvonal.

– Melyik klubért dobog a szí­ve?

– Klubsoviniszta soha sem voltam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a két legkedvesebb csapatom két ősi rivális, a Ferencváros és a Kispest. Egyébként inkább a nagy egyéniségek miatt szurkoltam ennek vagy annak a gárdának. Kocsis Sanyi volt az első kedvencem, aztán Albert Flóri. Azt hiszem, az utolsó igazán nagy egyéniséget Nyilasi Tibornak hí­vták a magyar pályákon.

– Akkor most, ha nem tévedek, a Zöld Sasok hí­ve.

– Be kell vallanom őszintén, manapság nem sűrűn járok meccsre. Sokkal szí­vesebben megyek ki egy Fradi öregfiúkra. Nem tehetek róla, de engem inkább az ottani játék emlékeztet arra a sportágra, amit úgy neveznek, labdarúgás.

– Ez elég szomorú a maiakra nézve.

– Nem szeretnék senkit megbántani a fiúk közül, hisz ők nem tehetnek róla, hogy nem tudnak annyit, mint elődeik. Elképesztően sokat változott maga a futball, s mi nem tartottuk a lépést a nyugattal.

– Vagyis mostanában nem sok jegyet tett el.

– Nem is tagadom. Néha-néha azért kilátogatok a Fradi-pályára. Elvégre itt dolgozom szemben, a Filmgyárban. És a régi barátok is itt rugdosták a labdát. Sőt, amatőr szinten magam is belekóstoltam a futballba. Együtt focizgattunk egykoron Rákosi Gyuszival, vagy Dalnoki Jenővel. Mondhatnám azt is, az Üllői úton nőttem fel.

– Nyilván ez is közrejátszhatott abban, hogy a Fradinak adta a bilétagyűjteményét.

– Igen. De befolyásolt az is, hogy megadják a tiszteletet az ereklyéknek. Tudtam, hogy a Fradi múzeumban kellőképp megbecsülik ezt a gyűjteményt, itt jó kezekbe került.

n-ly
1993. október