“Ó kapitány… kapitányom!…”
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 21.
„Nézze, Kovács! Maga lesz a szövetségi kapitány, ha akarja, ha nem…”
Jószerivel minden ország esetében (a futballban legsikeresebbek sem kivételek ez alól) kimutathatók olyan időszakok, amikor labdarúgásukban úgynevezett átmeneti, vagy egyenesen válságidőszak uralkodik.
Amikor egymást váltják a szövetségi elnökök, a szövetségi kapitányok, senki sem érezheti igazán biztosnak a helyét, hiszen a szövetség vezetőjének sorsa vagy a legfelső politikai döntéshozók, vagy (szerencsésebb esetben) az első számú sportvezető kezében van, a szövetségi kapitány személye viszont éppen a szövetség elnökének kényétől-kedvétől, személyes szimpátiájától, vagy unszimpátiájától függ. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 20.
Kocsis Lajos kisarkalja magát a válogatottból, lesarkalja Szőcs Jánost a kapitányi kispadról…
Magyarország nem az az ország, amely „egy Wales elleni” futballvereséget megbocsájt!
No, nem mintha nem lett volna már komoly gyakorlatunk a „bárdok” elleni kudarcok tekintetében (emlékezzünk csak: 1958-ban a svédországi világbajnokságon az Aranycsapat maradékával, plusz olyan, később Európa-klasszissá vált futballistákkal, mint például Tichy Lajos, kettőből kétszer nem tudtuk legyőzni őket, a vb-nyitányunkat jelentő 1:1-et követően, az akkori szabályok szerint „pótselejtezőre” kényszerültünk, és veszítettünk 2:1-re) az mégis a totális magyar futballkatasztrófával volt egyenlő, amikor 1975. április 16-án a Népstadionban azt kellett végigszenvednie a 25 000 nézőnek, hogy egy akkoriban még voltaképpen mindig „futballtörpének” számító ország válogatottja az ajándékba kapott csikóbőrös kulacson kívül, az Eb-selejtezők két pontját is viszi haza magával Cardiffba.
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 19.
Egy különös szövetségi kapitányi kategória: „futottak még…”
Hogy a magyar futball voltaképpen a kezdetek óta tartó (1901) szárnyalása nem is annyira a két elveszített vb-döntő (1938, 1954) után, hanem az 1969. decemberi, marseille-i vereséggel tört meg (és tart gyakorlatilag – kis szünetekkel – mind a mai napig) az a szövetségi kapitányok cseréjének gyakoriságán is hajszálpontosan nyomon követhető.
Ha csak Sebes Gusztáv 1949-es színrelépésétől indulok, akkor Sós Károly 1969-es búcsújáig is találok két olyan masszív korszakot (Sebes 66 meccs, Baróti 117 meccs), amely részint a bizalomról, részint a kiegyensúlyozottságról, részint a tudatos kapitányválasztásról tanúskodik.
Az igazi káosz akkor uralta el a sportágat, amikor a csehszlovákok itthon tartottak bennünket az 1970-es mexikói világbajnokságról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 18.
ÉS AKKOR: JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK… JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK…
1969. december 3-án este a marseille-i Velodrome-stadion esőtől áztatott gyepén halálos sebet kapott a magyar labdarúgás!
Nincs ebben semmi túlzás, a csehszlovákok elleni 1:4-es vereség (amely azt jelentette, hogy 1970-ben nem leszünk ott a mexikói világbajnokságon) olyan erővel taglózott le mindenkit, aki akár vezetői, akár edzői, akár játékosi, de akár csak szurkolói szinten érintett volt a futballdrámában, mint korábban talán az ’54-es vb-döntő elvesztése. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 17.
Sikerkapitány lehetett volna, mégis a bukás és a kudarc szimbóluma lett…
Ha mereven ragaszkodnék az alapelképzeléshez, mely szerint e sorozatban a magyar futball eddigi 51 szövetségi kapitánya közül csak azoknak a munkásságával foglalkozom részletesen – a legnagyobbak esetében akár több fejezeten át – akik a poszton eltöltött éveik, vagy a nemzeti tizeneggyel elért eredményeik alapján kiemelkedő és meghatározó személyiségei voltak a honi labdarúgásnak, akkor Sós Károly nem soroltatna a kiválasztottak közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 16.
A munka kapitánya egy döntetlenbe bukott bele…
Illovszky Rudolf nagyon közel állt ahhoz, hogy szövetségi kapitányként olyan eredményt érjen el a magyar válogatottal, amilyet korábban soha senki.
Talán csak egy 11-esnyire volt attól, hogy Eb-döntőt játszhasson!
Igaz, azt is kevesen gondolták volna, hogy az 1972-es Eb-finálés részvétellel mind a mai napig ő lesz az utolsó mohikán. Azóta nemhogy a legjobb négy közé (történetünk idején még négy csapat játszott a döntő szakaszban, ez 1976-ban is így maradt, utána előbb nyolcra, később 16-ra emelkedett a végjátékban szereplők száma, mígnem eljutottunk odáig, hogy mostanában éppen egy 24-es létszámú Eb-n való részvételért vívjuk a selejtezőket) képtelenek vagyunk kijutni, hanem távol maradtunk (még leírni is megrázó) tíz kontinensviadalról, amelyhez hasonlóval voltaképpen csak a földrész futballtörpéi „dicsekedhetnek”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 15.
Kapitányi visszatérés, riói karnevállal…
Illovszky Rudolf első (megbántottság, sértettség miatti) lemondása után 1967 decembere és 1970 júniusa között olyan mélyrepülésbe kezdett a magyar válogatott, amelyre a sportág hazai történelmében addig talán még soha nem volt példa.
A helyzet súlyosságáról elég annyit mondani, hogy 1969. december 3-án, egy Marseille-ben rendezett világbajnoki pótselejtezőn 4:1-re kikapunk Csehszlovákiától, amely azt jelenti: a világbajnokságok történetében először nem jutott ki a magyar csapat a soros tornára.
Addig csak akkor hiányoztunk, ha mi magunk nem akartunk részt venni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 14.
Egyetlen mondat, amely halálos sebet ejtett egy remek kapitányon…
Nagy formátumú edző volt, mégis csak kínkeservesen, nagyon nehezen lett szövetségi kapitány.
Ahhoz képest, hogy 1958 februárjában a Vasas Ajax elleni BEK-mérkőzésén már ő ült a piros-kékek kispadján, majd néhány hét múlva a Real Madrid elleni elődöntőkön vezényelte Bundzsákékat, 1966 augusztus 10-én történt kinevezéséig közel egy évtized telt el.
Ekkor adta hírül a Népsport: „Az MLSZ elnöksége, keddi ülésén, Illovszky Rudolf előterjesztése alapján tárgyalta a válogatott csapat őszi programját. Baróti Lajos szövetségi kapitány szabadságon van, így Illovszky megbízást kap szövetségi edzői minőségben a csapat körüli teendők elvégzésére.” Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 13.
“Vert sereg élén, mégis koronával a fején távozott…”
Baróti Lajos, a magyar labdarúgás történelmének szövetségi kapitányként legtöbb meccsét jegyző szakvezetője, 1978. június 10-én Mar del Platában az argentínai világbajnokság harmadik magyar csoportmérkőzésén ült utoljára a nemzeti tizenegy kispadján.
A mérkőzésnek számunkra nem volt jelentősége: az argentinoktól és az olaszoktól elszenvedett vereséget követően matematikai esélyünk sem maradt a továbbjutásra.
Ellenfelünket, a franciákat sem lelkesítette különösebben a mérkőzés, hiszen velünk együtt már a hazautazásukat szervezték. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 12.
“Otthon én most egy hazaáruló vagyok!”
1966. július 23-án (angol idő szerint úgy hat óra tájban) Baróti Lajos, a magyar válogatott szövetségi kapitánya a sunderlandi Roker Park öltözőjének fapadján ült és végtelenül el volt keseredve.
Akkor már világszerte számon tartott edzőként (túl volt az 1964-es Eb-n szerzett bronzérmen, s a harmadik világbajnokságán vezette a válogatottat, ennél több szerepléssel akkor még csak Sepp Herberger és Walter Winterbottom dicsekedhetett) pontosan tudta: válogatottja csak úgy, mint négy évvel korábban Chilében, ismét nagy lehetőséget szalasztott el. Bár volt annyira remek szakember, hogy tudja azt is: Rancaguában, a csehszlovákok elleni 0:1 alkalmával összehasonlíthatatlanul közelebb álltunk a győzelemhez és a továbbjutáshoz, mint ezúttal, amikor ugyan szintén csak minimális különbséggel (1:2) kaptunk ki a szovjetektől, sőt, két hatalmas esélyünk is volt az egyenlítésre, a játék összképe alapján a „CCCP” feliratot viselő ellenfél sokkal jobban játszott, végig uralta a meccset és teljesen megérdemelten jutott a legjobb négy közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
