lalolib
1974.IX.25. Ferencváros – Rába ETO 6:1
Vannak mérkőzések, melyek az eredményen túl kizárólag egy-egy játékos teljesítményéről szólnak. Ha elkezdünk kutakodni az emlékeink között mi is számos olyan mérkőzést elő tudunk bányászni, ahol lehet, hogy nem is tudjuk a végeredményt, de azt igen, hogy az a találkozó miért is maradt meg örökre az emlékezetünkben. Amikor szerkesztőtársam kiválasztotta számomra a mai muzeális bajnoki beharangozó mérkőzést (ehhez mindig nagyszerű érzékkel nyúl hozzá), elég volt csak ránézni a dátumra és a végeredményre, már tudtam, hogy milyen „hátsó szándék” vezérelte: 1974. szeptember 25., Ferencváros – Győri ETO 6:1. Nem kellett túl sokat „turkálnom” az emlékeimben, hogy azonnal rávágjam: Szabó Feri öt góljával! A hirtelen jött örömöm amiatt, hogy a néha elég hézagosan működő emlékezetem nem mutatott fel piros lapot, néhány pillanat erejéig elégedettséggel töltött el és egy hanyag mozdulattal a kukába dobtam az agykarbantartó gyógyszeremet… Nem kellett volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.IX.18. KEK, Ferencváros – Cardiff City 2:0
1974.V.1. MNK Döntő, Ferencváros – Komló 3:1
A történelem ismétli önmagát – egy régóta használt mondás, mely a hasonlóságot mutató történelmi eseményekre próbál egyszerűen értelmezhető magyarázatot találni. Vannak akik hisznek benne, de vannak olyanok is, mint például Mark Twain író, aki egy kissé pikírten úgy vélte, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de legalább rímel…Mindez akkor jutott az eszembe amikor elkezdtem keresgélni az 1974. május 1-i, Komló elleni MNK döntő muzeálisához az “alapanyagot” és nem olvastam bele Imre bátyám (YSE) 13. “emlékezetes fradimeccsébe”, mely 1957-be, az első Komló elleni bajnoki mérkőzésünkre kalauzolja el az olvasót: ” az 1974-es kupadöntő kapcsán jutott eszembe ez a mérkőzés, hiszen az ijesztően hasonlított erre …” Mit is jelent ez hasonlóság és a történelem mégis csak ismétli önmagát? Ha megnézzük a két mérkőzés “forgatókönyvét”, a tényszerűségekkel nehéz lesz vitába szállni. Az 1957-s bajnoki szezon első mérkőzésén az újonc Komló vendégeskedett a Népstadionban (ez volt a bemutatkozó mérkőzésük az első osztályban), és meglepetésre megszerezték a vezetést, amit nem meglepetésre nem tudtak megtartani és kikaptak 3:1-re. Ahogy az 1974-s kupadöntőn. Ott is vezettek 70 percig, de a kupát végül is Géczi Pista emelhette a magasba. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk időrendben, tartsuk be a történelem játékszabályát, mely szerint a történéseket nem lehet visszafele olvasni. Előtte még emlékezzünk egy 1967-s Komló elleni bajnokira, egyrészt azért, mert minden ami 1967, az labdarúgásunk egyik legszebb éve, másrészt a bányászvárosban aratott fölényes 4:0-s győzelem 4 fordulóval a bajnokság vége előtt, a 20. bajnoki címünket jelentette. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1974.III.17. Ferencváros – ZTE 3:0
Akit igazán érdekel és szereti a Ferencváros dicső múltját, az valószínűleg már eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen jó lett volna „élőben” látni azokat a játékosokat akik a több mint, száz éves történelmünket aranybetűvel írták. Tudom, ez életkor függvénye is, hogy vajon milyen messzire kell elkalandoznunk és vannak olyanok akiknek szinte csak a hőskor maradt ki, de a legtöbbünk élő emlékezete valahol a hetvenes évektől kezdődik. Ahhoz már közel kell lenni a hetvenhez (szerencsére elég sokan élnek még köztünk), hogy a hatvanas évek aranylábú garnitúrájának diadalmenetét bárki is „élőben” élhette át. A jelen fiatalságának már Nyilasi Tibor is távolinak tűnik és amilyen gyorsan és sajnos eredménytelenül rohannak az évek, lassan már csak az a korosztály fog mérkőzésre járni, akik soha nem láthatott élőben legendát. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.XI.25. Pécsi Dózsa – Ferencváros 1:2
Azt már észrevettem magamon, hogy egy bajnoki vereség után sokkal nagyobb figyelmet fordítok a régmúlt mérkőzéseinek a böngészésére. Nem csak azért, mert sokan gondoljuk úgy, hogy a múltunk nélkül a jelenünk sem ér sokat, hanem azért is, mert számomra mindig erőt adnak a régmúlt időszak győzelmei. Ezen túl meg mindegy, mi változik, és főleg hogyan változik, a múltunk mindig velünk marad. Ráadásul jó dolog úgy felkészülni és ráhangolódni a következő bajnoki mérkőzésre, hogy közben kutakodunk a dicső múltunkban. Főleg akkor, ha olyan csapattal mérkőzünk, akivel bár elég sokszor találkoztunk az elmúlt évszázad során, de akiről eddig még csak egy muzeális lapszemle született. Ez pedig a sorozat közel három éves története során csak olyan csapatokkal fordult elő, akik vagy újoncok voltak az NB I-ben, vagy az archívumunkban nem találtunk olyan mérkőzést melyről „muzeális” dokumentumunk van. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
A mi szurkolónk – Bujtor István emlékére
Örökre itt hagyott bennünket egy szurkoló, aki ha öblös hangján, teli torokból kiáltotta, hogy „Hajrá Fradi”, abba a Szentély tartópillérei is beleremegtek. Ő volt az, aki ötévesen, a papa nyakába kapaszkodva találkozott először a Fradizmussal. Ő volt az, akihez olyan filmek kötődnek, mint az Álmodozások kora, a Fiúk a térről, Az oroszlán ugrani készül, a Sándor Mátyás. Ő volt Petruchio a Makrancos hölgyben, és ő volt Bromden, az indián is és ő rendezte az emlékezetes Kaktusz virágát.
És ő volt Ötvös Csöpi, a ma már legendás magyar Bud Spencer, aki péppé pofozta a magyar alvilágot, és aki a filmjeibe mindig belecsempészte a legfőbb szenvedélyét, a Balatont és a vitorlázást.
Ő volt az, aki bevallása szerint nagyon rosszul tudta érezni magát, ha kikapott a Ferencváros, de a bosszúsága hamar el is szállt. De győzelem esetén öröme sokáig kitartott.
Róla emlékezünk, Bujtor Istvánról a színészről, a rendezőről, a Fradistáról.
Képtelenség felfogni a halálát, képtelenség elfogadni azt, hogy többé nem láthatjuk a színpadon, és nem oszthatja többé a fájdalom nélküli pofonokat.
Emléke örökké velünk marad. Nem csak a filmjei, a színházi szerepei és rendezései folytán, hanem töretlen Fradizmusa miatt is. Zöld-fehér lelke nyugodjon békében. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.VII.12. MNK Döntő, Ferencváros – Tatabánya 2:1
Tizennégy évet kellett várnunk a következő kupagyőzelemre. Ha a 110 éves múltunkat vesszük alapul, talán nem is volt olyan hosszú a várakozás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a hatvanas években komoly hazai és nemzetközi sikereket ért el a klub.
Apám szerint láttam a mérkőzést, de én őszintén nem emlékszem rá. Meg is kérdeztem tőle, hogy ezt vajon honnan tudja. – Abban az évben vettük a Munkácsy tévénket, és mivel közvetítették a meccset, nem volt kibúvó, az egész családnak ott kellett ülnie és szurkolni a csapatnak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.V.17. EB selejtező, Magyarország – Románia 2:1
1972-t írunk. Elhagytuk a hatvanas évek forrongó éveit, véget értek a diáklázadások, enyhült a hidegháború, de Vietnámban még folytak harcok. Ember járt a Holdon és létrehozták az internet elődjét, igaz az kizárólag az amerikai védelmi rendszert szolgálta. A tudósok megtalálták az ősrobbanás bizonyságát, de nem csak a tudomány robbant, de a rockzene is ezekben az években “termelte” ki legendás alakjait: Beatles, Bob Dylan, Led Zeppelin, Pink Floyd, Simon and Garfunkel, hogy csak a különböző stílusok kiválóságait említsem. A világ labdarúgása még mindig ámuldozott az 1970-s VB-t nyert brazil válogatotton, de Európában már az utolsó negyeddöntő mérkőzéseket vívták a közelgő kontinensbajnokságra. 1972-ben még csak négy ország csapata juthatott ki a záró szakaszra, ahol a már megszokott két elődöntőt, a bronzmérkőzést és a döntőt játszották le. A rendező országot is csak a selejtezők lejátszása után hirdették ki. Azok közül az országok közül sorsoltak, melyek indultak a selejtezőkön és továbbjutottak a záró szakaszba. A sorsolás Belgiumnak kedvezett. A selejtező kör 1970-ben indult, ahol Magyarország Bulgáriával, Franciaországgal és Norvégiával szemben nyerte meg a csoportját és került a negyeddöntőbe, ahol Románia várt a csapatra. Az első mérkőzésen itthon 1:1-et játszottunk, majd a visszavágón sem bírt egymással a két válogatott (2:2) és mivel akkor még nem számított az idegenben szerzett több gól, semleges pályán, Belgrádban dőlt el az EB négyes döntőjébe való jutás sorsa, 1972. május 17-én. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.IV.19. UEFA, Wolverhampton – Ferencváros 2:1
Nem könnyű egy muzeális lapszemle során olyan mérkőzésről írni, ahol vereséget szenvedtünk, ráadásul ezzel el is búcsúztunk az 1971/72-es UEFA sorozattól.
Ez volt az első gondolatom, amikor elkezdtem írni a visszaemlékezést, de amikor rápillantottam azokra az eredményekre, melyek lehetővé tették, hogy elődöntőt játsszunk, egyből büszkeség töltött el. Nyolc mérkőzés kellett ahhoz, hogy eljussunk az angol csapat elleni visszavágóig, melyek közül több örökre emlékezetes marad. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1972.IV.15. Újpesti Dózsa – Ferencváros 0:2
Biztos vagyok benne, hogy kortól függetlenül minden Fradi szurkolónak van olyan idegenbeli derbi az emlékeiben, amit soha nem felejt. A legidősebb korosztály első emlékei a harmincas évekhez köthetők, és ha 1932. április 10, akkor a Megyeri úton 5:0-s győzelem. Ráadásul 100 %-s bajnokság – lehet ezt feledni?! Maradjunk a Megyeri úton, de hagyjuk meg az 5:0-s Fradi győzelmet és ugorjunk a háború kezdeti évéhez, 1940. november 13-hoz, amikor Sárosi doktor mesterhármasával, amit Finta és Kalocsay toldott meg, nyertük meg fölényesen a derbit. Az meg csupán a véletlen műve (vagy talán nem is az?), hogy a bajnokság végén, ha nem is hibátlanul, de 11 pontos előnnyel, 113 lőtt góllal nyertük meg a bajnoki címet. A következő derbire sokan nem csak az eredmény miatt emlékeznek. 1949. szeptember 18-án az Újpest otthonában nyertünk 4:1-re, mely mérkőzésen sokak szerint Kocsis Sanyi addigi pályafutása legjobb mérkőzését játszotta. Az örömbe utólag üröm is vegyült, hiszen ez a mérkőzés volt hét évig az utolsó Ferencváros-Újpest. A Fradi egy évig ÉDOSZ, majd Bp. Kinizsi, az Újpest meg Bp. Dózsa néven szerepelt a bajnokságban. Minél gyorsabban hagyjuk is el ezeket a borzalmas éveket, még akkor is, ha sokak számára éppen a Rákosi rendszer hozta el a legnagyobb sikereket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
