Ahhoz elég későn kerültem ágyba és ahhoz túl korán ébredtem, hogy kitaláljak valami bulváros cí­met a mai fotelos jegyzetemnek. Könnyű lett volna simán csak 5/5, 12-2 (a kedvenc közte mócsingós jelzőmmel, bár itt csak gólkülönbségről van, de olyan jól hangzik!) vagy “itt a 25.” (26. esetleg a 27.?), vagy ami már a fellegekbe vitte volna a magabiztosságomat: “fényesedik a 29.” cí­meket adni, de valamiért megmakacsoltam magam. A reggeli kávé sem javí­tott a helyzeten, villás reggelit sem akart senki sem feltálalni, ráadásul az éjszaki vihar is eléggé megviselte az alvókámat. Most aztán itt ülök a számí­tógép előtt, a néhány órai alvás következtében mintha szikráznának előttem a pixelek, és még egy frappáns cí­met is kéne adni, mellyel esetleg lendületbe jönnék és rövid időn belül papí­rra tudnám vetni a tegnap esti újabb győzelmünk rövid történetét, ezzel lehetőségem lenne újra meglátogatni a puha ágyikómat. Addig talán a lakásba megágyazott fulladt levegőt is sikerül egy jókora huzattal kisöpörni. Tegnap késő este az arénában is tikkasztó volt a hőség, erre mondta volna nagypapám szeretett MTK-s barátjának Toni bácsinak, hogy olyan hőség van Tonio (soha nem tudtam meg miért hí­vta í­gy), hogy az a szép kövér gúnárod már kovászos uborkával kí­nálja magát az asztalomon. És ha ezeken a számomra örökké emlékezetes ugratásokon nagypapám vitte a prí­met, akkor ez annyit jelentett, hogy a Fradi nyerte meg az örökrangadót. Gyerekkorom legszebb emlékei közé tartozik a két öreg barát viccelődése, melyek néha olyan szintet értek el, hogy manapság már mindkettőt simán több millióra büntetné az MLSZ. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →