Az otthon zöld füvén XIII.
Hátradőlt az egyik, romba dőlt a másik
Azt pontosan nem tudjuk, hogy mikor is alakult ki a Fradi országos népszerűsége és mikortól tolódott ki a kilencedik kerület határa. Annyit tudunk, hogy a harmincas évekig főleg budapesti csapatok alkották a bajnokságot . A vidéki csapatok csak a 40-s években kezdtek nagyobb létszámban megjelenni, melyből talán következhet az a megállapítás, hogy a két világháború közötti vidéki Magyarország, ha szerette a focit és szurkolni is akart egy országos klubnak, akkor azt Pestről kellett “választania”. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a labdarúgás népszerűsége és profizmussá válása a harmincas évekre tehető, amikor is a Ferencváros-Újpest-MTK hármas uralta a mezőnyt, akkor ezen klubok szurkolótáborának országossá válása is ezen időszakra tehető.
Ez meg akkor vált “pikánssá”, amikor a Fradi bajnoki mérkőzést játszott vidéken. A vidéki városok mindig is híresek voltak lokálpatriotizmusukról, így soha nem volt könnyű eldönteni, hogy az a szurkoló aki már az anyatejjel megkapta a Fradi szeretetét, vajon kinek is szurkoljon. Főleg azokban a kisvárosokban, melyek csak néhány évet töltöttek a legmagasabb osztályban. Annak ellenére, hogy a jelenben a Dorog az NB III-ban szerepel, volt olyan 23 évük amikor elég jelentős szerepet töltötte be a magyar labdarúgásban, bár bajnoki címet nem szereztek, de olyan játékosok szerepeltek a csapatban, mint Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Varga János, Ilku István, Prohászka János, Karába János, Szuromi Antal, Monostori Tivadar, Szűcs Lajos.
Akik közül Ilku, Prohászka, Szuromi és Szűcs Lajos is pályára lépett 1963. november 27-én a Dorog-Ferencváros mérkőzésen a hazaiak piros-fekete mezében. Közülük három év múlva, Szűcs Lajos már Fradi játékosaként válik válogatottá és 1968-ban az év játékosává, olimpiai bajnokává és lesz világválogatott.
Valójában nem a fentiek miatt emlékezetes az 1963-s, félszezonos bajnoki zárómérkőzésünk. Labdarúgásunk történetének egyik legkellemetlenebb emléke fűződik ehhez a dorogi vendégszerepléshez. Csak egy pont kellett volna a bajnokság megnyeréséhez. Ahogy három nappal előtte Szegeden. Mindkét vidéki városban 2:1-re kaptunk ki.
El is úszott a bajnokság. A Dorog hátradőlt, mert visszakapaszkodott a középmezőny végére.
Mi meg romba dőltünk – ettől még a történelmünk része.
OZF_130_19631127_128131_Dorog-FTC
Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez
Hozzászólás a(z) lacimadár bejegyzéshez Kilépés a válaszból
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Hát, furcsa dolog ez a visszaemlékezés… tudom, hogy óvodáskoromban minden férfi napokig “szélütöttként” kóválygott, és gondolom, nálam idősebb Fradistáknak a mai napig fáj ez a dorogi vereség… Nagybátyámtól tudom, hogy a különvonatok tele voltak pezsgővel, sok ezer Fradista indult Dorogra… Persze, hogy fáj, történelmünk nagy kudarcai közé tartozik… Ugyanakkor legyen vigasz, hogy ennek a dorogi vereségnek köszönhetjük, hogy megnyertük 65-ben a VVK-t!!! Mert ha a Győr helyett indulunk a BEK-ben, a 4-be mi is eljutottunk volna (ritka szerencsés sorsolása volt az ETO-nak -- vagy csak a magyar foci volt ennyivel erősebb, mint az NDK-s, a bolgár és a holland???) de a döntő a Benficával szemben már csoda lett volna, az esetleges döntő pedig az akkori Inter ellen Milánóban, legyünk őszinték, lehetetlen… Hiába volt ragyogó csapatunk, az Inter és a Benfica akkor tán a világ 2 legjobbja volt… + akkora hátszele lett volna az olaszoknak… ami 1 év múlva a milánói BEK-meccsen is bebizonyosodott… 2 lesgól + Horváth kiállítása…