Alberttól – Zsiborásig
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 5.
Kétszer kettő néha (csak a filmben) öt…
Ha a politikai terminológia nem igazán szeretett, ám néha kifejezetten hasznos szókincskészletéhez nyúlok segítségül, akkor azt kell mondanom: azon a bizonyos Károly napon (vagy harminc évvel a történések után) „apám nem fejtette ki a maga teljes valóságában az igazság minden részletét”.
Ennek roppant prózai oka volt: még vagy három évtized múltán sem akarta barátját megdöbbenteni azzal, hogy a Ferencváros pici, apró, kis darabokra való szétszedése már jóval korábban a felidézett válogatott tréning meccs előtt megkezdődött.
Nem mesélte el azt az ÉDOSZ – Bp. Honvéd mérkőzésen történt esetet, amelynek közvetlen érintettje volt, hiszen az egyik akció közben, amikor Bozsik Cucu elfutott mellette, a kispesti zseni oda szólt neki: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 4.
„Kicsi, nálunk ez nem fog menni…”
Az egyáltalán nem a véletlen, vagy a pillanatnyi hangulat műve volt, hogy a „Tanár” (Lakat Károly) – aztán ahogy teltek-múltak a napok a többiek is – egyre levertebben, egyre szomorúbb ábrázattal érkezett látogatóba a még mindig kórházban fekvő Rudas Ferenchez.
Amikor aztán már a rendszert sem szidta a tőle megszokott vehemenciával, sőt, Feri minden, hol körülírt, hol konkrét kérdésére kibúvó választ adott, vagy megpróbálta azt viccel elütni, teljesen nyilvánvalóvá vált: az öltözőben, a csapat életében történhetett valami olyan nagy jelentőségű esemény, ami erős kihatással lehet valamennyiük sorsára, pályafutásuk folytatására. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 3.
„Rudas néni, a művésznő resztelt májat akar enni…”
Jó oka van annak, hogy még mindig maradunk egy kicsit azon a klinikán, ahová 1950. március 19-én, vasárnap késő délután, a Ferencváros – Postás mérkőzés közben elszenvedett lábtörése után Ferit beszállították, hiszen az „Év sérültje” (ahogy az akkori lapok nevezték) nem kevesebb, mint hat hetet (…) töltött a kórházban.
2012-ben, amikor komoly szívműtétek után is, amilyen gyorsan csak lehet, hazaküldik a betegeket, ez a hosszú idő jószerivel értelmezhetetlen, egészen addig, amíg Feri el nem meséli, hogy néhány nap múltán, amikor már a műtét után óhatatlanul jelentkező fájdalmak is elmúltak, kezdte kifejezetten jól érezni magát a klinikán.
Azt pontosan tudta, hogy játszani úgysem játszhat (volt orvos, aki határozottan kijelentette, hogy ezzel a lábbal, legfeljebb sétálni tud majd, de nem NB I-ben futballozni), az edzéseken meg mit bóklásszon a begipszelt lábával, csak zavarná a többieket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 2.
„Na akkor menjünk be a Rudashoz ebédelni”
A klinika nővérkéi azt hitték, csodát látnak. Már az is csak egy pillanat műve volt, hogy még a szabadnapon lévőkhöz is eljusson a hír: a kórházban fekszik az egyik legnépszerűbb, s a hölgyek körében mindig is nagy tetszésindexszel rendelkező magyar válogatott futballista, (aki még ráadásul a Fradi játékosa is), holott ezt a szót, hogy „tetszésindex”, 1950-ben természetesen nem ismerte senki.
Az operációja után az akkor már nem lábtörött, ám derékig gipszben fekvő Rudas Feri ágya körül mindenesetre egy csapásra akkora lett a forgalom, hogy a kórház igazgatójának külön pontban kellett szabályoznia a látogatások rendjét.
A közvetlen családtagokon kívül egyszerre csak öten lehettek a szobában, no, de a Fradi-szurkolókon már abban az időben sem lehetett kifogni holmi direktívákkal! Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 1.
Amikor az álmok összetörnek…
Szerettem volna elkerülni, hogy egy személyes (nagyon is személyes, sőt megkockáztatom: ennél személyesebb már nem nagyon lehetne), élménnyel kezdjem el azt a sorozatot, amely az idén 91 esztendős, minden porcikájában zöld és fehér Rudas Ferenc, hollywoodi filmrendezőért kiáltó életét és futballpályafutását lenne hivatott feldolgozni (feldolgozni a feldolgozhatatlant?…), ám a sors úgy hozta: életünk egy-egy meghatározó eseménye annyira összeér, ami ezt lehetetlenné teszi.
Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – ajánló Lakat T. Károly sorozatához
A 20. század bővelkedett a tudományos és a technikai újításokban, sokat fejlődött az egészségügy, a kultúra fantasztikus alkotásokkal lépett a világ elé, de ezt a századot a példátlan méretű háborúk és népirtások is jellemezték. Könnyebb róla filmet készíteni, mint átélni – mondta a híres olasz rendező, Bertolucci, amikor filmre álmodta a huszadik századot. A 21. század elején már kevesen vannak köztünk olyanok, akik végigélték az előző század örömeit és szörnyűségeit. Ők azok, akikkel ha találkozunk és elkezdenek mesélni az életükről, pillanatok alatt úgy érezzük, hogy velünk együtt él a történelem, hogy mi is részesei vagyunk azoknak az éveknek, melyek örökre megváltoztatták a világot. Ahhoz, hogy ezt a megváltozott világot az utókor is érteni tudja, ezeket a „meséket” meg kell őrizni, le kell jegyezni és nem csak a szívünkben, de a pergamenek lapjain is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 30.
Ég áldjon, Császár, Isten veled, Flórikám
Sokszor tett már az élet kíméletlenül durva pontot emberek pályafutásának, vagy akár egész sorsának végére, de olyan brutálisan keményet, mint amilyennel Albert Flóriánt elintézte, talán még soha nem bánt el senkivel.
Az egyetlen magyar Aranylabdás páratlan pályafutását 70. születésnapjának tiszteletére feldolgozó életrajz sorozatunkból már csak egyetlen, a zárófejezet, az a bizonyos epilógus volt hátra, amikor 2011 októberének utolsó napján hajnalban érkezett a hír: három nappal sikeresnek mondott szívműtétje után 70 évesen és 46 naposan elhunyt a magyar futball-Császár.
Az élet, pontosabban a halál írta meg ezt az utolsó fejezetet helyettem, ahogy említettem durván, kíméletlenül, és brutálisan, mert a halált a legkevésbé sem érdekli, hogy van-e aranylabdád vagy nincs, hogy hajléktalanként tengeted, vagy a nemzet büszkeségeként éled-e a mindennapjaidat.
A halál az olyan hátvéd, akit a földkerekség legjobb csatára sem tud kicselezni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 29.
Albert nélkül nem létezik a Ferencváros
1975. június 7-én Ferencváros-Vojvodina mérkőzést rendeztek az Üllői úti stadionban.
Ez már az az új stadion volt, amely mára úgy elaggott, olyan régi, hogy nemsokára lebontják, és egy újat építenek a helyére.
A jugoszláv csapat budapesti vendégjátéka nem lett volna több az akkori első csapat számára egy egyszerű, idényvégi levezető tréning-meccsnél, ha az akkori ferencvárosi vezetés nem határoz úgy, hogy ezzel egy kalap alatt elintézi a klub valaha volt egyik legnagyobb játékosának, Albert Flóriánnak a búcsúztatását is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 28.
Egy világkarrier végjátéka, avagy búcsú a meggypirostól
Azt talán mondanom sem kell, ha valakit Albert Flóriánnak hívnak, s olyan remekmívűre cizellált pályafutást tud maga mögött, mint amilyet ő, akkor annak a válogatottbeli pályafutása sem fejeződhet be egy drasztikusan durva dán karambol okán.
Feltéve, ha egy olyan súlyos sérülést követően, mint amilyen a Fradi futballistáját érte azon az 1969-es koppenhágai délutánon még valaha egyáltalán kifut futballmezben a pályára.
Márpedig (mint az a korábbiakban kiderült) Flóri 1970 áprilisában már újra élvonalbeli bajnoki mérkőzést játszik, azaz elméletileg válogatható, s nagy a gyanúm, ha a világ sok-sok alberti-formátumú futballistája él át hasonló traumát, felépülése után nem kell 22 hónapot és 29 napot várnia arra, amíg ismét nemzeti színekbe öltözhet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 27.
Búcsúszimfónia császári hangszereléssel
Ha 1968. december 15-én Győrben, amikor az utolsó fordulóban a befejezés előtt nem sokkal az ETO hálójába fejelte a Fradi harmadik, győztes, s egyben NB I-es bajnokságot jelentő gólját valaki azt mondja Albert Flóriánnak, hogy most negyedszer, ám egyben életében, egyben utoljára ünnepelhet bajnoki címet, biztos, hogy kineveti az illetőt.
Márpedig ez történt.
1969-ben bronzig jut a zöld-fehér gárda, 1970-es visszatérést követően elbukják az Újpest elleni bajnoki döntőt, marad az ezüst, miként 1971 és a visszavonulását jelentő 1974 között sem képesek az Újpest hegemóniáját megtörve a dobogó legfelső fokán végezni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
