Bármennyire is fájdalmas volt a szerdai Barcelona elleni csoportkörös mérkőzésünk, az élet megy tovább, a remízben már másnap reggel csinosították, felfűtötték a gőzöst, mely nem Kanizsára, hanem Diósgyőr felé vette az irányt. Túl sokat nem akarok foglalkozni a Barcával, az első félidő kissé megalázó teljesítményével, hiszen a szív hiába reménykedek valami csodában, erre a tények ismeretében (melyek néha nagyon makacsul tudnak viselkedni) nem volt egy szemernyi esélyünk sem. Nem is a háromgólos vereség volt keserű, az simán benne volt a pakliban, hanem az első 45 perc arcon ütött valósága. Ettől még nem dőlt össze a világ, csak kaptunk egy kis orrpöcköt, mely sajgott egy kicsit, de túl sokat nem foglalkozhattunk a fájdalommal hiszen az ünnepekig még van dolgunk bőven. Egy gyors púderezés, néhány órás pihenő, rend a lelkekben és a szívekben, menni kell tovább. Először is a remízben vár minket a diósgyőri gőzös, majd irány Kijev, zárásként még három bajnoki (ha jól számoltam) és csak utána lehet meggyújtani a karácsonyi égőket. Melyek függetlenül az előttünk álló feladatokból (főleg a Kijevitől) gyönyörűen ékesíti be az ünnep varázslatos hangulatát még akkor is, ha ezt az idén várhatóan a covid nyomása miatt csendben, “magányosan” kell megtennünk. De most ne elmélkedjünk és főleg ne értékeljünk még, hiszen a gőzös már pöfög, gyerünk gyerekek, szálljunk fel és irányozzuk magunkat Diósgyőr felé. Ahol már nagyon várják a Fradit, Feczkó kartárs odáig ment a várakozásban, hogy a kötelezően lenyomott dicséret mellé az álmait is kitette az asztalra, miszerint “mi legyünk a következő csapat, amelyik megismétli a Barcelona teljesítményét.” Az év aranyköpésének is beillő mondat valószínűleg csak kicsúszott a száján, mely legfeljebb Münchhausen tetszését nyerte el, a báró örök álmát aludva is felpillantott és csettintett az ujjával egyet, megállapítva, hogy még sem élt hiába. Vannak még lelkes követői a nagyvilágban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Réges-rég, amikor még az “Aranylábú gyerekek” (a fiatalabbak kedvéért a 60-as évek eleje-közepe) kergették őrületbe az ellenfeleket, nagymamám olyan zseniális, hajtogatott diós kelt tésztákat sütött a kemencében, hogy arról ódákat lehetett zengeni. Titkos recept volt a diós töltelék, a nagyi mindig csak annyit árult el, hogy kell hozzá egy csipetnyi “cimöt”. Jókat mosolygott közben, mi meg már előre beosztottuk a tepsiben sülő finomságokat, kinek mennyi jut, tudva, hogy mennyei az étel, melyből a tálalás után egyetlen darab sem fog maradni. A réges-rég Fradi történelem is ismer számos diós süteményt, akik ellen mindig kellemes volt pályára lépni, akik ellen többször kiszakadt a gólzsák, szórakoztatva játékost, edzőt és természetesen a közönséget. Mert hát előadás nincs néző nélkül, gól nincs taps és ölelés nélkül, ahogy nagymamám diós buktája sem létezhetett “cimöt” nélkül. Tegnap késő este már ha korlátozott körülmények között is, de végre a “papírmasék” mellé már valódi szurkolók is ülhettek, ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a labdarúgás valódi lényéhez. Bár mi is szerettünk volna ott lenni, de egyrészt nekem egy kissé idegen és főleg túl katonás a rend, ami egy szintig érthető, de továbbra is túlságosan művi. Ehhez jött még a 65+ “kitiltása”, és bár a csipet-csapatunk mindegyik tagja túl van a hatodik ikszen, de a pluszt csak egy társunk haladja meg, aki bár bérletes és jött is volna, de számára zárva maradt a kapu. Így maradt a szolidaritás és a tévé. Ismerve a szurkolók számát, elég sokan gondolhatták úgy, hogy ez a megoldás nagyon erőltetett (fő a biztonság, meg is értem), nem beszélve a szuper időpontról, mely a vidéki szurkolókat eleve maradásra késztette. Pedig jó lett volna újra elfoglalni a helyünket a lelátón, hiszen olyan “sütemény” érkezett az Üllői útra, mely diós, és kedvelt is. Nem csak 1992. június 20-a miatt, az egészen más történet, ráadásul ott Miskolcot és a bajnoki címet “foglaltuk” el, hanem az elmúlt időszakok eredményei miatt. Mintha nagymamám diós buktája került volna az asztalra, melyről már a sütés előtt tudtuk, úgy fog eltűnni a tálcáról, hogy közben folyamatosan mosoly ül az arcunkon. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Eredményes, fárasztó, szenvedélyes évet zárunk. A magyar nyelv bőségesen rendelkezik jelzőkkel, több sort is tele tudnék í­rni velük mely mind-mind igaz lenne az eltelt hat hónapra. Voltunk Moszkvában, Barcelonában, a Balkánon és fél Magyarországot is körbe jártuk. Több ezer kilométer, ami nem csak a közlekedési eszközöket terhelte meg, hanem a játékosokat és a szurkolókat is. De megérte. Nagyon is megérte, mert a sok jelző helyett talán egyetlen szó is elég arra, amit július 10-től december 15-ig átéltük: sikeres. Ezt nem kell fokozni, a számok, az eredmények magukért beszélnek. 15 bajnoki forduló, 14 nemzetközi kupamérkőzés és 3 Magyar Kupa találkozó. A felkészülés során és a válogatott szünetekben voltak még felkészülési mérkőzések is, de azokat már “fölösleges” számolgatni, hiszen a lényeg mégis a nemzetközi szereplésen és a bajnokságon volt. Emlí­thetném még a Magyar Kupát is (mely az egyetlen kellemetlen emlék), de az az összképen már nem nagyon változtat. Csúnya szóval “elengedtük” ezt a sorozatot, ősszel elég volt a kettős terhelés, bár egy Békéscsabát még félálomban is verni kellett volna. Nehezebb lett volna “elengedni” ha nem sikerül a csoportkör és ha nem vezetnénk magabiztosan a bajnokságot. De í­gy csak egy legyintés (annál azért egy kicsivel több), de amit mellé a mérlegre fel tudunk pakolni, az bizony mindent überel, attól az inga akkorát leng, hogy át kell gondolni és főleg számolni a nehézségi erő hatását. Arra meg végképp nem vállalkoznék, egyrészt mert annak idején hiányoztam a fizika órákról, másrészt az eredmények sokkal többet mondanak a képleteknél. Csoportkör – ahol az utolsó meccsen egy kis szerencsével és egy jobb bí­rói szemüveggel akár tovább is juthattunk volna, bár ennek elemzésére sokkal több időt kéne fordí­tani. Rágódni sem szabad sokat, mert az elején már azt is “ajándéknak” tekintettük, ha hosszú évek után kijutunk Európába. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A csütörtöki fieszta után vissza kell zökkennünk a jelenbe. Az 5 éves nemzetközi kóma után teljesí­tettük azt, amit megkövetelt a “haza”. Innentől, bármennyire is fontos lenne a jó csoportkörös teljesí­tés, számomra első bajnokság, a bajnoki cí­m megvédése, hiszen enélkül jövőre sokkal, de sokkal nehezebb lenne lekopí­rozni az idei csoportkört. Ez meg akkor is igaz, ha papí­ron van két sorunk, de a hokiban is igaz, hogy általában az első sor hozza a gólokat, a második és főleg a harmadik meg megpróbálja védeni azt. Most nem akarok példálózni a múltheti felcsúti kisiklással, hiszen az ottani kisvasút még zötykölődik valahogy, de nekünk nagy pofon volt, amit csütörtök annullált ugyan, de sajnos a bajnoki táblázaton mégis csak ott éktelenkedik. Ráadásul a benzinkút, levetkőzve a vaduzi égési sérüléseket, sorra hozza meccseit, és futószalagon termeli a gólokat. A csoportkörös eufória mondathatja velünk, hogy nincs is gond, legyőzzük őket háromszor és helyreáll a világbéke, de tudjuk azt is, hogy ez sem olyan egyszerű mint az egyszeregy. Az is tény, hogy még 28 forduló (nekünk 30) még hátra van, de ősszel hat EL meccsünk lesz és megnézve a sorsolást, olyan “szerencsésen” jön ki, hogy utána mindig idegenbe megyünk, ami nekünk soha sem életbiztosí­tás. Ennyit a jósdai tevékenységről, zökkenjünk vissza a jelenbe. Vasárnap van, trópusi hőség, meccsnap egy olyan ellenfél ellen akit mostanság bucira vertünk (az utolsó négy meccsünk: 19-2), ezért rotálás ide vagy oda, nem okozhatott volna gondot a DVTK legyőzése. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →