Fotelszurkoló
Feljegyzések a fotelból – Fájdalmas vereség
100. rész
Igazán kellemes érzés azzal a tudattal felébredni, hogy ma olyan mérkőzés vár ránk, ami más mint a többi. Azt nem tudom, hogy mióta ég lázban egy ország a derbi napján, de emlékszem, a hetvenes évek közepén, középiskolás koromban már egy Fradi-Dózsa mást jelentett, mint egy átlagos bajnoki találkozó. Bár Baján jártam iskolába, és ott tudvalevően csak a kosárlabda létezett („másodállásban” nekem is kosaraznom kellett, pedig akkoriban már az ifiben kergettem a labdát szülővárosomban), de a derbi előtti napokon a kosáredzésen már „színesben” szórtuk a hárompontosokat. Jó barátom Franczva Peti (sajnos fiatalon, váratlanul hunyt el) mindig is lilában látta a világot, az edzésen is abban a „semmilyen színű pólóban zsákolgatott (közel két méteresen könnyű dolga volt), de a derbi előtti napokon valahogy mindig nehezemre esett bejátszani neki a labdát. Ráadásul Fradista énünk egyik legszörnyűbb napja (1976. május 15. 3:8) után úgy fickándozott a pályán, mint Fazekas Laci, aki nem csak öt gólt lőtt Hajdúnak, de még tízes osztályzatot is kapott a másnapi sportújságban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tettünk egy lépést előre
Tegnap délután az időjárás úgy gondolta, hogy megpróbálja követni a hangulatváltozásainkat. Nem adtunk neki semmilyen előjelzést, de mivel remek lehallgató készülékkel rendelkezik, így részese volt annak a beszélgetésnek, amit Laudetur barátommal folytattuk a közel két órás autókázás alatt, amíg a Szentély közelébe értünk. Volt napsütés, szitáló eső, bárányfelhőkkel majd sötétséggel borította égbolt, de időközönként a szél is megpróbálta leterelni az autót a célunkról, pedig tisztába kellett lennie azzal, hogy a szívünkben dobogó GPS akkor is az Üllői út 129 felé viszi az autót, ha népiesen mondva kisbalták esnek az égből. Persze az időjárás elég hamar rájött, hogy nem könnyű követnie a hangulatunkat ezért hat óra tájban meghagyva néhány szélcsóvát visszavonulót fújt. Csodálkozni nem nagyon lehet rajta, hiszen azalatt a két óra alatt mi is eljutottunk ahhoz a normálisnak éppen nem nevezhető szurkolói állapothoz, amikor már megszűnik körülötted a világ, amikor már érzed magadon a zöld-fehér mezed melegségét, amikor lent az aluljáróba szinte varázsütésre elkezdesz énekelni és a sáladdal üzenni a világnak, hogy itt vagyunk, hogy egyek vagyunk és nincs olyan ellenfél, mely meg ne hajolna a Ferencváros előtt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megint egy döntetlen
Ahhoz képest, hogy csak két fordulón vagyunk túl, elég mozgalmas hetet zártunk. Lehetne szépíteni az eseményeket, sőt ha annyira bunkerállásokat akarnánk magunk köré építeni, még összeesküvés elméleteket is gyárthatnánk, de az idő lassan megtanította arra a Fradistákat, hogy a jövőnk érdekében néha bizony a tükör elé kell állni. Ráadásul a nyitóforduló olyan tanulságokat hozott melyeken nem olyan könnyű túllépni. Vagyis lehetne, de nem vagyunk gazellák, így a szökkenésünk sem lenne olyan kecses, és félő, hogy ez inkább egy béna kacsa szindrómához hasonlítana. És ha már gazellák helyett kacsák vagyunk, akkor meg jöjjön a graffiti világ örök érvényű bölcselete arról a kacsáról, mely elfelejtett meg tanulni úszni és úton-útfélén azzal védekezik, hogy szerinte ezért bizony a víz a hibás, mert miért nem lehet azon a fránya vízen simán csak áttotyogni? Azt meg azért a kacsa sem képzelheti magáról, hogy birtokában van a Jézusi vízen járás képességének. Akkor meg hol is keressük az igazságot? Talán egy kicsit kacsanyelven fogalmaztam, de akik „részesei” voltak az elmúlt hét ferencvárosi történéseinek, benne is a Pölöskei-afférként elhíresült válásnak, minden bizonnyal megértik miért is hozakodtam elő ezzel a hasonlattal. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Keserves nyitány
Annak ellenére, hogy nem volt hosszú a nyári szünet, de a perzselő nap gondoskodott arról, hogy ha nem vagyunk víz mellett, mindkét kezünkben egy-egy üveg hideg sörrel, akkor csak egyetlen esélyünk maradt a hőguta ellen, ha lehúzva minden redőnyt, kizárva minden fényt, a sötét szobák magányába menekülünk. A gond az, hogy ott még esélyünk sem volt arra, hogy felszabadultan örüljünk a nyár csábító ölelésének. A sötétségben a gondolataink sem szárnyalhattak szabadon, azok is bezárultak és megrekedtek az előző bajnoki szereplésünk tragikusnak is mondható eposzán. Pedig a nyári szünet nem csak a perzselő napról szólt, hanem az új ígéretekről és új álmok kergetéséről is. Mindenfelől azt sulykolták belénk, hogy idén végre „szabadon” igazolhattunk, hogy rövid időn belül olyan csapatunk lesz melyre büszkék lehetünk, mely végre a bajnoki címért fog a ringbe szállni. Lassan elfogynak a tartozások, már „csak percek kérdése” a stadionprojekt elindítása, keményen és eredményesen dolgozunk és megszabadultunk a „káros” elemektől. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Történelmi rekord: 14!
Egy héttel ezelőtt, a Siófok elleni vereség után még meg volt az a lehetőségem, hogy egy matematikai egyenlettel „szórakoztassam” magam. Még „örülhettem” is, hiszen a jegyzetem után több média is átvette a csúcsbeállítás tényét, bár ennek nem nagyon tudtam örülni. A mai, Paks elleni újabb – sorozatban a harmadik – vereség után meg azzal a nem éppen boldogító hírrel kell kezdenem a 2011/12-es bajnoki évad utolsó fotelszurkolós jegyzetét, hogy történelmi rekordot döntött meg a Ferencváros. Dicsőségektől és diadaloktól hangos történelmünk több, mint száz éve alatt ebben az évadban sikerült azt a negatív rekordot elérnünk, hogy a bajnokság során tizennégy vereséget szenvedtünk el. A rekordokat általában szeretjük, de erről most szívesen lemondtuk volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Csúcsbeállítás, negatív előjellel
1952+1985+2012=13. Mielőtt még bárki azonnal visszazavarna az általános iskola első osztályába, szomorúan kell közölnöm, hogy a fenti egyenleg nem a számolási képességemet prezentálja és nem is a legújabb matematikai felfedés eredménye, hanem a Ferencvárosi labdarúgás bajnoki szereplésének negatív eredményét mutatja. Eddig összesen három alkalommal fordult elő az a „szörnyűség”, hogy egy bajnoki szezonban 13 vereséget mérjenek ránk. Az 1952-es szereplésünket még fel is tudom menteni, hiszen az akkori rendszer mindent elkövetett annak érdekében, hogy eltörölje a Ferencvárost a Föld színéről. Az 1984/85-ös majdnem kiesésünkről eddig azt gondoltam, hogy annál mélyebbre már soha nem fog kerülni a Ferencváros. Tévedtem, mert a 2011/12-es szezonban sikerült, sőt ha az utolsó fordulóban Pakson egy újabb zakó kerül a statisztikába, akkor már egyedül fog ülni a negatív trónuson az idei bajnoki idény. Ez meg mindent elmond arról, amit most érzek a Siófok elleni vereség után. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – „Eltiltások, sérülések és egyéb okok”
Elég rossz előjelekkel készültem a derbire. Péntek egy elátkozott nap volt, tele olyan eseménnyel melyek eléggé magasra tornászták az ingerküszöbömet. Ne tessék semmi rosszra gondolni, főleg nem Détári Lajos szerződéshosszabbítására, mert annak a bejelentése nem járt semmilyen romboló hatással. Egy hónapja még örültem volna neki, ma tudomásul veszem. A gondot apró kis előre be ne tervezett „rosszaságok” okozták, melyeken egy szürke hétköznap közönyösen túllépek, de egy nappal a derbi előtt elég nehezen viseltem. A csúcspontot az ebéd jelentette, nővérem vendégeként (aki mellesleg csodálatosan, igazi „hasnövelő” módon főz). Ahogy lehuppantam a székre, szemem olyant látott, mely után először ledermedtem, majd tágra nyíltak a pupilláim, és mint aki nem jól látja a vele szemben ülő alakot, tétován, motyogó hangon csak ennyit tudtam kibökni: „Ez meg micsoda?” – mutattam a velem szemben ülő unokaöcsémre, aki szégyenszemre lila-fehér pólóban várta a mama főztjét. Ráadásul egy fogászati beavatkozás után volt, így elég bágyadtan és értetlenül nézett rám, mint akinek halvány sejtelme sincs arról, hogy vajon a vele szemben ülő „öreg” miért is akadt ki a csodaszép pólója láttán. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egy idős Fradista könnyei
Amikor a hármas bírói sípszó véget vetett a szombat esti szenvedésnek csak meredten néztem magam elé. Már álltunk a lelátón és talán kiabáltunk is nem éppen szalonképes jelzőket az öltözőbe bandukoló játékososok felé, de a fejemben Ady Endre Finita című versének néhány mondata kalapált. Ott, abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy “vége van, a függöny legördült” ahol egy komisz darabot játszottak mely végleg megbukott. Én is egy komisz poétának éreztem magam, ki „lángra gyúl, remél, szeret”, és akit rútul becsaptak, és akitől az sem kérdezték meg, hogy „kell ennél hálásabb szerep”? A lépcsőn már némán lépkedtünk lefele a kijárat felé. A mondatok még mindig ott dübörögtek az fejembe, párosulva azzal a borzalommal, amit ma játék címszó alatt le akartak nyomni a torkunkon. Gyorsabban értem le a többieknél, ezért a kijárat előtt megálltam. Nem akartam felnézni, nem akartam a mellettem elhaladó szurkolótársakra kínosan mosolyogni. Szégyelltem magam. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Esélyünk sem volt
Reggel a kávéivás közben bekapcsoltam a tévét. Nem az éppen aktuális politika vircsaftra voltam kíváncsi, helyette inkább a NatGeo csatornára kapcsoltam, ahol egy érdekes dokumentumfilmet adtak az emberi génkutatás legújabb vívmányáról, az úgynevezett „harcos gén” meglétéről. Tudósok rátaláltak arra a génre, mely az egyik emberi tulajdonságunkért „felel”, mely meghatározza a kritikus helyzetekben a viselkedésünket és mely eldönti, hogy mennyire vagyunk harcosak, hogy az indulatainkat mennyire tudjuk kordában tartani. Rájöttek arra is, hogy ez a „harcos” gén (a tudósok nevezték így el) nem minden emberben található meg, és tulajdonképpen ezért is viselkedünk másképpen a „rázós” helyzetekben. Természetesen a gén megléte nem jelenti azt, hogy aki rendelkezik vele, abból eleve indulatos vagy éppen jó feszültségmegoldó ember válik, de annyit már bebizonyítottak, hogy akik rendelkeznek vele, azok sokkal harcosabban viszonyulnak a környezetükhöz. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Egyfélidős győzelem
A Kecskemét elleni mérkőzések mindig különleges érzéseket váltanak ki bennem. Bács-Kiskun megyei lakosként az átkos rendszerben mindig irigykedtünk a többi megyére, hogy bezzeg nekik van NB I-es csapatuk, nekünk meg több száz kilométert kell utaznunk azért, ha látni akarjuk a legfelsőbb osztály valamelyik csapatát. A Fradi természetesen mást jelentett már akkor is, de egyfajta lokálpatrióta érzés még akkor is csörgedezett bennem, ha túlságosan nem lelkesedtünk a Kecskemét név hallatán. Ezért nem az ott lakó „hirös” emberek tehettek, egyszerűen az átkos rendszer politikája miatt városunk mindig az utolsó helyen „kullogott” ha fejlesztésről volt szó (Kalocsa, mint érseki székhely nem volt a kommunista hatalom szíve csücske). Amikor 2006-ban a jogtalan kizárásunk után egy csoportban kerültünk azzal a Kecskeméttel mely az ottlétünk során többször is megalázta a Ferencvárost, tovább bonyolódott a helyzet. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
