Annak ellenére, hogy néhányszor már megfogadtam, nem írom le többször a történelem ismétlődési képességét, de most mégis “kénytelen” vagyok megszegni a vállalásomat. — Bíró úr, nem én vétkeztem, szerettem volna tartani a fogadalmat, de a történelem játszadozik velem, minden áron bizonyítani akarja, hogy bizony neki van igaza. Ezzel meg nem szabad vitába szállni, a végén még megharagszik és becsukja előttem az ajtaját, kizár 120 év varázslatából. Legfeljebb az ablakon bekukucskálhatok, ahol fel-fel villanhat egy-egy örökké emlékezetes győzelem, bajnoki cím, de az is megeshet, hogy büntetésből megkapom az 1984/85-s bajnoki évet, okítás céljából. Ezt nem tehetné meg velem, ezért inkább ráhagyom az ismétlődés tudományát, ráadásul most éppenséggel igaza is van. Valójában a történelemnek mindig igaza van, legfeljebb vannak olyanok akik szeretnék azt átírni. Ilyen átíró betegségben szenvedők mindig is voltak (még Shakespeare is beleesett ebbe a “hibába”), a jelenben tegnap késő este óta főleg a Megyei úti átfestett kocsmában próbálják minden bánatukat a maradék 10 éves, romló, poshadt tortába fojtani. Megértem a lila szín kedvelőit (vannak még ilyenek?), lassan egy történész csapatot kell fogadniuk annak érdekében, hogy rátaláljanak arra a 90 percre amikor győztesen hagyták el a pályát a Fradi ellen. Frusztráló érzés lehet, amit még tetőz az idei bajnokság három vesztes mérkőzése, melyet a történelem számunkra olyan szép zöldre festett, hogy azt örökre bevéste az emlékeinkbe. A zöld a természet színe, fejlődést, harmóniát, termékenységet jelent. Az emberi szem számára, a legpihentetőbb szín. Számunkra még ennél is több, de ezt a Megyeri csárda lerobbant, ütött-kopott székein búslakodók soha nem fogják megérteni. Lassan eljutnak odáig, hogy kiteszik a városrész kapujára: bármire hajlandók vagyunk, akár elutazunk a világ végére is, de az Üllői út környékére semmi pénzért. És nem csak azért, hogy finoman szólva utálják e szent vidéket, hanem ha meglátják a középkörben Franck Bolit, ijedtükben nem a labda után kezdenek futni, hanem be az öltözőbe, annak is egy kicsinyke, elzárt, intim helyére. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egy könyvet lehetne teleí­rni a derbik világáról. 115 éves közös történelem, kereshetném a párhuzamot a Százéves háborúval, mely valójában 116 évig, két évszázadon átí­velően tartott, és bár tényleg voltak olyan időszakok a derbik világában is amikor “háborús” viszonyok uralkodtak a két tábor között, de itt mégis csak sportról, a fociról van szó, ahol a “háború” csak egy jelző, hasonlóan a derbihez. Amit ráadásul először a Fradi-MTK meccsekre használtak, hiszen az Újpest a profi korszak beköszöntével vált csak komoly tényezővé. Mi szereztünk több bajnoki aranyérmet, de ők játszották a legtöbb NB I-s meccset köszönhetően annak, hogy minket az MLSZ 2006-ban száműzött a másodosztályba, ahonnan (már nagyrészt saját hibánkból), csak 2009-ben jutottunk fel. Az Újpest is kiesett egyszer az első osztályból (1911), de egy év után vissza is jutottak. 227 bajnoki mérkőzés, melynek a statisztikája már újból nekünk kedvez, benne számtalan örökké felejthetetlen mérkőzésekkel, legendás játékosokkal, teltházakkal, volt mikor a “csilláron is ültek”, és voltak kisebb-nagyobb balhék is, mint pl. 1998 őszén a Megyeri úton, amit csak azért emlí­tek meg, mert ezt követően kaptuk az első bajnoki zártkapus büntetést (1998. szeptember 26 – Győr). Ezzel el is jutottunk a jelenhez, a 228. derbihez, mely először a 115 év történetében zártkapus volt a járványhelyzetre való tekintettel. írhatnám, hogy szokjam csak meg, ez a bajnoki év már í­gy fog befejeződni, de ezt egyszerűen nem tudom megszokni. Főleg egy derbi kapcsán. Csak egy pillanatra kell behunyni a szemem, és nem is kell túl “messzire” menni az időben, csak egyetlen évet, a 120 éves évfordulónkon aratott emlékezetes győzelemig. Telt ház, szerkesztőtársam unokájának első mérkőzése, Gala – Freed from desire slágerére táncikáló publikum…Ezek helyett ma este a Megyeri úton lépünk pályára, beleolvadva az esti szürkeségbe, bár felvillannak a fények, és lehet, hogy lesz bejátszott háttérzaj is, de ez csak nevében lesz derbi. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Azt tudtuk, hogy nehéz hét előtt állunk. Szombaton derbi, csütörtökön Moszkva az orosz “Honvéd” elleni EL-mérkőzés, majd ha ezen a két meccsen elfogy az üzemanyag, vasárnap tankolhatunk egyet Fehérváron. Nem egy könnyű menet és egy ilyen sorozat előtt reménykedhet és aggódhat is a szurkoló, hogy vajon a csapat bí­rni fogja-e ezt a trojkát. A szurkolók egyik részét ilyenkor csak az eredmény érdekli, jön a “mindegyhogyancsaknyerjünk”csatakiáltás, a másik rész (akiket örök elégedetlennek szoktak titulálni) az eredmény mellett a játék miatt is vesz jegyet és ül fel a lelátóra. Mondhatjuk, hogy ez í­gy természetes, és az Újpest elleni derbi előtt az agora is ettől a kettősségtől volt hangos. Vagyis inkább egy óvodai kiscsoport zsibongása töltötte be a teret és amikor Bockor barátom rázendí­tett egy “nótára”, csak a körülötte állók csatlakoztak, a néhány méterre tőlünk békésen sörözgetők csak mosolyogtak. Valahogy hiányzott az igazi derbi hangulat, mintha egy kicsit mi is fásultabbak lettünk volna, vagy csak előre megéreztük, hogy milyen gyötrelmes 90 perc vár ránk. Mert ha ezt előre tudjuk, valószí­nűleg sokkal többen maradnak távol és az előzetes 21 ezres eladott jegy / tényleges nézőszám között sokkal nagyobb lett volna a különbség (í­gy is elég soknak tetszik a háromezres mí­nusz). Az összeállí­tás okozott egy kis aggodalmat, hiszen Dvali, Frimpong és Heister sem volt tagja a kezdőnek, sőt még a nevezettek között sem találtuk őket. így Botka került középre, aki már játszott ezen a poszton, de mégis csak szembeötlő volt, hogy három védőnk is sérült. Persze előfordul az ilyen, és mivel a csapat többi része nem okozott túl nagy aggodalmat, plusz az Újpest inkább a bajnokság középmezőnyében “vitézkedik”, ha nem is gondoltuk sétagaloppnak a derbit, de túl nagy izgalom, vagy feszültség a kezdő sí­pszóig nem telepedett ránk. Nem úgy a kezdő sí­pszó utáni 90 perc alatt… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Szenvedély nélkül nincs élet, élet nélkül nincs szenvedély. Talán megbocsájtható ha nem teljesen pontos a ókori görög bölcselet, reménykedem, hogy nem csap le rám Zeusz összes haragja, nem küldi rám az ég, a viharok és a villámok összes dühét és ami a legfontosabb, nem teszi semmissé a tegnap esti varázslatot. Normál esetben is egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ez párosul harmadik csillaggal, a bajnokavatással, az úgy ivódik be Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a tegnap esti derbiről sem könnyű papí­rra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Azt meg nem szabad engedni, azt örökre el kell raktározni. Emiatt is érzem az í­ráskényszert, papí­rra kéne vetni azt, amit valójában nem lehet, mert a szí­vünk titkai csak a miénk, de ha nem adjuk át amit érzünk, ha nem kiáltjuk bele a világba az élet gyönyörűségét, könnyen visszazuhanhatunk a magány sötét poklába. De vannak pillanatok, amikor az ember el sem meri hinni, hogy valami csodálatos dolog történik vele. És vannak olyan pillanatok is, amikor teljes bizonyossággal tudja, hogy valami csodálatos dolog történik vele. Tegnap este, a Groupama Arénában, melyet először a májusi eső (mely aranyat ér!), majd a boldogság füstje ölelt körbe, az ünnep, az együvé tartozás egyetlen szóban találkozott: Ferencváros. A szülinapos, az örökké fiatal 120 éves, aki ha leül a tábortűz mellé és elkezdi mesélni történetét, nem csak az Üllői úti fák nőnek az égig, de a csillagok is szebben ragyognak, mert közülük számos csillag nélkül az emlékek sem ragyognának ilyen ragyogón. Szeretjük a történeteit, szeretjük a dicsőséges múltját, a góljait, a varázsát, mely együvé varázsol. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Reggel úgy pattantak ki a szemeim az ágyból, hogy lasszóval alig tudtam visszaparancsolni őket a helyükre. Olyan voltam mint Garfield, aki kinyitotta ugyan a szemét a jó meleg pléd alól, de mikor eszébe jutott, hogy előző nap nem kapta meg kedvenc óriás BigMac szendvicsét, inkább magára húzta a takarót és megpróbálta egy régi szép emlék (ami nem egy, hanem kettő BigMac a tányérján) kí­séretében álomba ringatnia magát. Hét órát mutatott a vekker, vasárnap lévén egyetlen kakukk sem jelezte, hogy fel kéne kelni, kakasok meg már régen nem portyáznak a városban, a szomszéd egy kissé hangosra sikeredett kutyáját sem húzták fel a provokáló macskák, ezek tudatában meg miért is keljek ki az ágyból? A kávé bársonyos illata még csábí­tó lehetne, de ha már kibotorkálok a konyhába és gondosan kiválasztom a reggeli kávékapszulámat (ez már szertartásnak is nevezhető), utána már nincs mentség, teljesí­teni kell a napi penzumot és valamit össze kell lapátolni a tegnapi derbiről, amit már csak a neve és a görögtüzek idéznek a múltból. Mert azon kí­vül láttunk egy tetszetős Fradi gólt, majd a végén egy odaajándékozott Újpest találatot, közte meg hát…de erről inkább egy kicsit később. Most inkább azt kéne eldöntenem, hogy visszavackolok-e az ágyba, és miközben a fejemre húzom a takarót azon morfondí­rozok, hogy miért is nem örülök legalább annak a tényleg, hogy már 9 ponttal vezetjük a bajnokságot. Végül is leküzdettem az ágy vonzását, talán jobb minél hamarabb túl lenni a dolgon, jöjjön aminek jönnie kell még akkor is, ha valószí­nűleg a mondókámmal sokan nem fognak egyet érteni. Még az elején bevallom, annak örülnék a legjobban, mert akkor tényleg el kell mennem a látszerészhez egy új szemüveg ürügyén. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →