1957/58: Egy kiélezett bajnokság krónikája I.

1957-58-bajnokság28-20-1-2-4-1: Mielőtt bárki is idegesen kapna a lottószelvényéhez, az előbbi számok természetesen nem a szerencséhez kapcsolódnak, hanem a sikerhez, a győzelmekhez. És természetesen a Ferencvároshoz. Labdarúgásunk történetét jól ismerők valószínűleg be tudják azonosítani az előbbi számsort (az első három számot minden bizonnyal), hiszen a sikerek mindig a legfényesebben csillogtak a dicsőséges múltunk évkönyveiben. 28 bajnoki cím, 20 magyar kupa győzelem, 1 VVK siker, 2 KK győzelem, 4 szuperkupa és 1 Ligakupa elsőség. Ezek mellett még számos egyéb kupát és serleget nyertünk, melyekről oldalunk is folyamatosan megemlékezik. Ez persze természetes, hiszen végül is a sikerek éltetnek bennünket. De vajon milyen helyet foglalnak el a szívünkben a vereségek, az elvesztett kupadöntők és az azok a bajnokságok, melyek az utolsó fordulókban dőltek el – az ellenfeleink javára? Van egy mondás, mely szerint “aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is”, mely talán elsőre egy kicsit magyarázkodónak hat, de ha belegondolunk, akkor rájövünk, hogy a vereséget úgysem kerülhetjük el az életünk során. Mely fájdalmas ugyan, de ha tudjuk, hogy miért is harcoltunk, akkor a vereségeknek is találunk helyet a szívünkbe. Mert részei az életünknek, mert része a történelmünknek. 

Ennek a gondolatnak a mentén jutott eszünkbe, hogy egy kicsit mélyebbre ássunk a Ferencvárosi labdarúgás dicsőséges múltjába, és olyan bajnokságokat elevenítsük fel, amelynek a végső kimenete az utolsó fordulóig kérdéses volt. Az 1957/58-s bajnokság nem csak a kiélezett versengés miatt emlékezetes. Végül is elég csak ránézni a dátumra és egyből eszünkbe jutnak a történelem viharai, a korszak eseményei, melyek bár nem befolyásolták a végső sorrendet, de ismeretükkel közelebb kerülhetünk azokhoz a játékosokhoz, akiket tisztel az utókor és akik hozzájárultak a Ferencváros dicsőséges múltjához.

I. Előzmények

Ha csak magát az évszámot nézzük az emlékezés távlatából akkor nagyon sokunknak csak a történelemkönyvek és szüleink visszaemlékezései jelentik a kiindulási pontot. Ráadásul 1957 eltörpül a körülötte tornyosuló 1956 és 1958 között, hiszen ’56 örökre bevésődött a szabadságszeretők szívébe, 1958 meg Nagy Imre és társai meghurcoltatásának és a forradalom utáni leszámolási időszak kezdetét jelenti. Ezek között bújik meg 1957 szinte észrevétlenül, mintha nem is létezne, pedig súlyos terheket cipelt a hátán. Az emberek ott sírták ki a fájdalmat, ott indultak el sokan a nagy világba, ott próbálták a néhány napig ragyogó szabadság gondolatát nem feledve újra kezdeni a hétköznapokat. Kádár János 1957. február 2-án nevezte Nagy Imrét „az ellenforradalmi felkelés szítójává és árulónak”, ezzel elindítva azt a terrorhadjáratot, mely egészen 1962-ig tartott és mely nemcsak Nagy Imrét és társait, de tizenéves kamaszokat is gondolkodás nélkül küldött a halálba.

Ismét Fradi-zászló leng a B-középben

Ismét Fradi-zászló leng a B-középben

A sport sem tudta semlegesíteni magát a politikai eseményektől. Nekünk Fradistáknak bőven kijutott a „jóból”. Azt minden Fradistának tudnia kell, hogy a kommunista rendszer bűnösnek kiáltotta ki a Ferencvárost, betiltotta a nevünket, elvette a címerünket, a színünket és a zászlónkat. Megpróbálta szétzilálni a szívünket is, de mint másban, így ebben is tévedett. Hét évet kellett illegalitásban játszanunk, hét évet kellett átélnünk ahhoz, hogy az 1956-os szabadságharc és forradalom visszaadja a nevünket. Ferencvárosként 1956 decemberében játszottunk először Diósgyőrben edzőmérkőzést (3:1-re nyertünk), de az igazi feltámadásunk napja 1957. január 27-e, amikor az Üllői úton léptünk pályára. Mivel a változás szele a bajnoki rendszert is visszaállította az európai normára (ősz/tavasz), így az 1957 tavasza egy csonka, 11 fordulós bajnokság lett, amit Vasas nyert meg, a Fradi a negyedik helyet szerezte meg.

...a csapat pedig zöld-fehér mezben - didereg... Balról: Dékány, Dalnoki, Kertész, Vilezsál, Fenyvesi, Borsos, Gerendás, Mátrai, Orosz, Gulyás, Ombódi. Hosszú évek múltán ők játszottak először Fradi mezben!

… a csapat pedig zöld-fehér mezben – didereg… Balról: Dékány, Dalnoki, Kertész, Vilezsál, Fenyvesi, Borsos, Gerendás, Mátrai, Orosz, Gulyás, Ombódi.

A forradalom napjaiban voltak reménykedések a szurkolók között, hogy Kocsis, Budai és Czibor visszatér a Fradiba, de ebből végül is nem lett semmi.

Az 1957-s évet még Sós Károly edzősége mellett kezdte a csapat, de a délszláv túrán történt konfliktus után lemondott. Sós Károly eredményesnek mondható korszakot hagyott maga után, főleg akkor ha figyelembe vesszük az előzményeket. 1954-ben és 1955-ben is bronzérmet szerzett a nevétől és a színeitől megfosztott Fradival, fiatal játékosok sorát építette be a csapatba. Lemondása után az 1953 óta mellette szaktanácsadóként dolgozó Csanádi Árpádot nevezték ki vezetőedzőnek.

Mindenki megpróbálta tovább élni az életét, gondoskodott a családjáról és pihenésképpen kijárt a meccsekre ahol a szurkolókon kívül karhatalmisták „óvták” a rendet. Magából kivetkőzött világ volt, ahol nehezen találták meg az emberek a boldogulást. Volt egy hely ahol elillantak a napi gondok, volt egy hely ahol érezni lehetett az együvé tartozást, a közös boldogító érzést, amit a Ferencváros jelentett. 1957-ben visszakaptuk a nevünket és a ezzel a hitünket is. Kezdett kialakulni az a csapat, mely a hatvanas években sikert sikerre halmozott és világhírnevet szerzett. Konkrét célokat nem fogalmaztak meg a vezetők, de valahogy benne volt a levegőben, hogy az 1957/58-s bajnokságban a Ferencváros újra a régi fényében fog ragyogni.

II. Túra a “világ végén”, villanyfényes torna itthon

Amikor először olvastam a túráról, kételkedve fogadtam. 8 hónappal a forradalom és szabadságharc leverése után, amikor az országot legszívesebben lakattal zártak volna körbe egy focicsapat eljut a távoli Ausztráliába? Abba az országba, ahol november végétől december közepéig azt a XVI. nyári olimpiai játékokat rendezték, mely a sport mellett szinte többet szólt a politikáról? Hiszen nem csak a magyar forradalom, de a szuezi válság is terhelte az eseményt, melynek következtében több ország bojkottálta a Melbourne-ben megrendezett játékokat. Ebben a történelmileg rendkívül összetett időszakban kellett sportolóinknak felkészülniük és kiutazniuk az ötkarikás játékokra. A hazai események miatt több sportolónk ki sem utazhatott, sokan formájukban visszaestek, és szinte valamennyien megviselt idegrendszerrel álltak rajthoz. Embert próbáló helyzetben volt a magyar delegáció, hazájában hadüzenet nélküli háború folyt, ezrek haltak meg és menekültek külföldre. Már a kiutazás is problémákba ütközött, hiszen Ferihegyet még a szovjet csapatok tartották megszállás alatt és nem engedték leszállni az előre megrendelt és kifizetett két francia repülőgépet. Végül is kalandos úton jutottak el Melbourne-be, ahol 9 aranyérmet szereztük (köztük vízilabdában, a “vérrel” itatott szovjetek elleni győzelemmel). Ráadásul többen (172-ből 49-en) nem is tértek haza az olimpiáról…vagy már el sem utaztak, mint a labdarúgó válogatott, mely az ausztrálok bánatára lemondta a részvételt.

FFA_0119-2Ha nincs visszalépés, talán a Fradi sem jut el Ausztráliába. Csanádi Árpád visszaemlékezéséből tudjuk (ő szervezte a magyar olimpia küldöttség részvételét), hogy az ausztrálok nagyon várták a foci “művészeit” az olimpiára és csalódottak voltak, amikor Puskásék nem érkeztek meg (ők Dél-Amerikában túráztak, ahonnan sokan már nem is tértek haza). Pedig minden jegy elkelt, de a magyarok nélkül szinte unalomba fulladtak a labdarúgó mérkőzések. Szerencsére az ausztrálok nem felejtették el Csanádi Árpádot és az olimpia után őt kérték meg arra, hogy ajánljon egy klubcsapatot. “És én ekkor a Ferencvárosra gondoltam – talán ezt a véletlent megbocsájtják nekem nagyszerű riválisaink.” – emlékezett a meghívásra a kiváló szakember.

Mindezek ellenére páratlan szervezési képességekre volt szükség ahhoz, hogy az ’56-os események után 8 hónappal a 22 fős Fradi delegáció (18 játékos + 4 kísérő) 1957. június 22-én elinduljon meghódítani egy ismeretlen világot, ahol a labdarúgás még nagyon gyerekcipőben járt. A játékosok idegesen toporogtak, nehezen hitték el, hogy néhány perc múlva felszáll velük a repülőgép. Egyedül Csanádi Árpád volt nyugodt, ő tudta mennyi munka és szervezés van a meghívás mögött. Sokak kételyéről a hazaérkezés után ezeket mondta:

“Igen sokan csodálkozva néztek ránk, amikor a nyárra túrát terveztünk a távoli földrészrészre. – Gondoljátok, hogy kiengednek oda bennünket? – hangzott el nem egyszer a kétkedő kérdés…És az a tény, hogy a Fradi elutazhatott Ausztráliába, sok embert gondolkozóba ejthetett. Bennünket magunkat is. Néhány évvel ezelőtt bizony a Kinizsi nem jutott túl a hátáron…A Ferencvárosi játékosok előtt is nyitva állt a határ az elmúlt év októberében, novemberében. Ők azonban itthon maradtak…”

De nem csak itthon, de Ausztráliában sem nagyon bíztak a Ferencváros érkezésében, hiszen biztos ami biztos alapon, az osztrák Austria csapatát is meghívták – hátha a Fradi mégsem utazhat. Pedig utazhatott, és ha már ott volt, 54 nap alatt meghódította a távoli kontinenst. Az első mérkőzést június 29-én játszottuk, az utolsót augusztus 4-én. Sydney-ből Indonéziába utazott a csapat, ahol a válogatott ellen nyertünk 3:0-ra, majd onnan tért haza a delegáció… hiánytalanul. 17 mérkőzés, 15 győzelem, 1 döntetlen és 1 vereség a csapat mérlege. Mindenhol szeretettel fogadták a Fradit, telt házak előtt játszhattunk és több mérkőzésen igazi közönségsikert arattak a zöld-fehérben pompázó Fradi játékosok.

“Kontinensünkön sok sportküldöttség fordult már meg a világ különböző részeiből, már sok-sok sportág képviselői látogattak el hozzánk. Ne vegyék udvariaskodásnak, amikor megállapítjuk, hogy eddigi vendégeink közül önök keltették nálunk a legjobb benyomást, nem is annyira kiváló szereplésükkel, mint inkább viselkedésükkel. Az önök küldöttségének szerény, de mégis kedélyes magatartása még ma is beszédtéma tárgya nálunk, s úgy érezzük, hogy ezt kötelességünk az önök tudomására hozni. Reméljük, hogy az önök országából máskor is lesz szerencsénk vendégül látni sportolókat.”

Ezeket a nagyszerű sorokat az ausztrál labdarúgó szövetség elnöke küldte a csapat hazaérkezése után. Ennyi év után is bizsergető érzés fog el, hogy szeretett csapatunk tagjainak ilyen bensőséges hangon köszönték meg az ottlétet. El sem tudom képzelni, hogy a csapatnak mit is jelenthettek ezek a mondatok! Hiszen ne felejtsük, 1957 augusztusában járunk, sokuk játszótársa, barátja, szomszédja hagyta el az országot de akik maradtak és megpróbáltak élni a kialakult helyzetben, azok minden elkövettek azért, hogy amit 1950-ben elvettek, most alázattal és hittel vegyék vissza és küzdjenek a Ferencváros sikeréért.

Amíg a csapat Ausztráliában túrázott, az itthon maradók vettek részt az Esti Kupán. Az esti mérkőzések már a negyvenes évek elején népszerűek voltak. A Latorca utcai Elektromos pályán a Szt. István kupáért igen nagy csatákat vívtak a csapatok. A hangulatos mérkőzéseket a közönség kedvelte, telt házak előtt zajlottak a találkozók. A Ferencváros kétszer is megnyerte a kupát, és a hagyomány 1945 után is folytatódott.

1957. augusztus 3-án, amikor a “Nagy-Fradi” az ausztrál labdarúgó szövetség kérésére pályára lépett a földrész válogatottja ellen (nyertünk 9:2-re), akkor itthon a “Kis-Fradi” Csepelen, a lengyel Ruch Chorzow-val mérkőzött (16 ezer néző előtt!) és nyert 2:0-ra. A pályára lépők között voltak olyanok akik később feljebb léptek, sőt volt egy olyan játékos is, akiből néhány év múlva a Fradi egyik meghatározó játékosa lett, és aki ezen a találkozón húzta fel magára először díjmérkőzésen a Fradi zöld-fehér mezét: Rákosi Gyula. Ezután a Haladás ellen is nyerni tudtunk (1:0), így a döntőben a teljes csapatával kiálló MTK várt a “kicsikre”. A döntőre már a Népstadionban, délutáni világosságban került sor (a Népstadionban akkor még nem volt világítás!). Nagy küzdelemben a “kis Fradi” legyőzte a jó erőkből álló MTK csapatát. A Fradi fiataljai óriási lelkesedéssel játszottak, szinte végig rohamozták az egész mérkőzést. A második gólunkat Dálnoki beadása után Rákosi előrevetődve, mintegy 6 méterről védhetetlenül fejelte a kapu bal oldalába. Legendás játékosunknak ez volt az első gólja zöld-fehér mezben!

Sikeres ausztrál-túra, győzelem az Esti Kupa döntőjében. Vajon ezek a sikerek kitartanak a bajnokságban is? A csapat edzője, Csanádi Árpád erről így vélekedett:

“A portyának vége van, ma már csak emlékekben él. Emlék és remény, újabb élmények reménye a játékosokban. A vágyakozás, a tervezgetés azonban egymagában nem elég. Az újabb sikerekért, élményekért keményen meg kell dolgozni…A következőkben ez a játékosok fő feladata, sőt kötelessége. Lesz alkalom az újabb bizonyításra.”

Vajon sikerül a bizonyítás, vajon 1948/49 után sikerül újra bajnoki aranyat szerezni a Fradinak? Az eredményes ausztrál túra után a szurkolók is “ezer fokon égtek”. A hazaérkezés utáni első edzésen az Üllői úton annyian voltak mint manapság egy bajnoki mérkőzésen. Négyezren (!) állták körül a pályát és figyelték az első budapesti edzést, amely könnyű átmozgató gimnasztikai, labdatechnikai gyakorlatokból és egy kevés kiskapus játékból állt. Dékány dr, Láng, Gerendás és Kispéter nem vett részt az edzésen. Az előbbi három szerdára megbetegedett, Kispéter viszont előző nap a közös gőzfürdőzésen sem jelent már meg. A szurkolók egyből taglalni kezdték azokat a felröppenő híreket, mely szerint a kiváló középhátvéd visszavonul a labdarúgástól (a hírek igaznak bizonyultak, Kispéter 1957. augusztus 4-én, a Hong-Kong elleni mérkőzésen játszott utoljára a Ferencvárosban).

Ezen túl beszédtéma volt Csanádi Árpád szerződése is, mely augusztus végén járt le. Tudni kell, hogy már az év elején vissza akart vonulni az edzőségtől, de mivel akkor a Fradi elég nehéz helyzetbe volt, így ideiglenesen elvállalta a feladatot. Hasonló helyzet rajzolódott ki augusztus végén. Nem volt jelölt a kispadra, így a tapasztalt szakember a “klubot nem hagyom cserben” elv mentén az év végéig továbbra is vállalta az edzőséget.

A szurkolók az “újakra” is kíváncsiak voltak: Horváth György (Haladás), Tarsoly Géza (Dohánygyár), Forgács Ernő (Bp. Spartacus), Dálnoki József (EMTK), Gregor Béla (MÁVAG), Pető István (Szentes) és Friedmanszky Zoltán (TF) érkezett nyáron a csapathoz.

Mindezek mellett természetesen a legtöbbet az előttünk álló 1957/58-s bajnoki szezonról vitatkoztak a szurkolók. Vajon az újra zöld-fehérben pompázó Fradi tud meglepetést okozni és 1948/49 után újra a csúcsra ér? Vagy a megkezdett átalakulás és fiatalítás miatt még nincs meg a csapatban a végső sikerhez szükséges tapasztalat és tudás?

Ezekre a kérdésekre az 1957. augusztus 25-én rajtoló bajnokság ad majd választ.

(folytatjuk…)

2 hozzászólás a(z) 1957/58: Egy kiélezett bajnokság krónikája I. bejegyzéshez

  • Nagyszerű anyag. Nem tudom mi lenne a jobb. Ha akkor már éltem volna és láthattam volna a kor történéseit és a Fradi kiválóságait vagy ami a valóság, hogy a történelemkönyvekből és innen ismerem azokat az éveket.
    Egy biztos. A Fradit akkor is szerették és akkor is róla szólt minden. Várom a folytatást.

  • Nem volt könnyű év (no nekünk egyáltalán melyik volt az?)… Az elején bizakodtunk, hogy a Fradi név és szív csodát tesz, aztán kiderült, hogy a név és szív önmagában nem elég. Nomeg feltámadt az ellenszél is…
    De mégiscsak csodálatos volt, hogy a szegény halandó végre FRADI meccsre járhatott, és nyugodtan szólhatott a “Hajrá FRADI!!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Aranylabda: 50 éve Albert Flórián volt a világ legjobbja
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FACEBOOK:
HOST
FOTELSZURKOLÓ