Jegyzetek

Feljegyzések a fotelból – Nehezen, de biztosan

A kétely egész héten ott motoszkált bennem. Nem akart távozni, nem akart egy mosoly kíséretében elbúcsúzni, megveregetni a vállam, “nem kell itt a hiszti, volt egy rossz meccsetek és kész, a nagyokkal is előszokott fordulni”. Napról napra csak marta a gyomrom, a fekélyem meg újra orvosért kiáltott. Kit érdekelnek a nagyok, azok csak “gyötrődjenek” a BL négyesében (azért a Pool játéka “pestiesen” mondva, nem volt semmi), és mivel a magyar focit már évek óta beárazták, nekünk itthon van dolgunk, nekünk a “kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk” jutott. Ezért volt nehéz elviselni a múltheti teljesítményt, a kilátástalan, ötlettelen játékot, melyre csak gyógytapasz volt az utolsó pillanatban megmentett pontocska. Próbáltam elhessegetni minden fajta csalódottságot és keserűséget, de a kétely még sem akart távozni. Vajon a Haladás ellen fordul a kocka? Vajon összekapjuk magunkat és nem hagyjuk, hogy a hetekkel ezelőtt beharangozott “bajnoki döntőre” (kimondottan utálom ezt a titulust) már egy kivéreztetett csapatként érkezzünk meg Felcsútra? Vagy tényleg csak kisiklás volt a múltheti téblábolás és simán lefocizzuk a stadionavató emlékébe kapaszkodó vasi gárdát? A válasz elég bonyolultra sikeredett és még az elején kibököm, hogy a “nehezen, de biztosan” cím nem egy új celeb műsor kissé túlárazott reklámja, ezért talán nem kell egyből a magyar nyelv professzorait tetemre hívni és főleg (talán) nem szükséges engem a dilidoki díványára fektetni. “Vallok” én magamtól is, és ha nem látok meg a meccs végén két számpárost (24-8, 15-4), akkor valószínűleg másképpen ébredek és a lefújás utáni “kibrusztoltuk” jelzőt választom, mely talán jobban idomul a látottakhoz…vagy mégsem? Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Még ennyit sem érdemeltünk

Ilyenkor áldom a sorsom, hogy vidékiként a hazaút közel két óra, így egyrészt van idő átbeszélni a látottakat Laudetur barátommal, másrészt arra meg nincs idő (meg hangulat sem), hogy késő este egyből a gép elé üljek és “melegében” egyből papírra is vessem azokat az érzéseket melyek egy ilyen szenvedés után kavarognak bennem. Tegnap este még arra sem volt erőm, hogy bekapcsoljam a gépet és megnézzem, hogy a Videoton mit is végzett a Lokival, az “okosomra” sem néztem rá, hagytam magam fortyogni, nem mintha tartottam volna attól, hogy a héten egy sima négyest kapó Debrecen komoly ellenállást fog kifejteni Felcsúton. Azt meg csak igen halkan mondom, hogy nagyon nem szerettem volna egy vendégsikert, nem tudtam volna örülni annak, ha újfent egy “harmadik” szól közbe és ezzel eltakarja a valóságot, mely a tegnap tűző nap sugárzása mellett úgy hasított belénk, hogy az időnként ténylegesen is fizikai fájdalmat okozott. Nem csak nálam, de olyanoknál is, akik örök optimistaként még a rosszban is megpróbálják kikaparni a csipetnyi jót, most kb. a 20. perctől olyan “hangokat” ütöttek meg, mely a történelem során sok helyen forradalmat váltottak ki. Keserűség, csalódottság lett úrrá, és bár néha megembereltük magunkat és a hang erejével próbáltunk valamiféle lendületet, iramot, lelkesedést és odaadást plántálni a játékosokba, de ez olyan volt, mintha egy készülő hurrikán előtt homokvárat építenénk a tengerparton. A pontvesztés is fájó, de az egy felcsúti győzelemmel még pótolható lenne (álom, álom, édes álom), viszont a keserűséget nem ez okozta, hanem a mutatott játék…helyesebben a mutatott labdatologatás, mert játékról legfeljebb Domó (szerkesztőtársam unokája) tudna mesélni, aki elég hamar megunta a pályán látottakat, így előkapva a papa “okosát”, betöltött egy focis játékot és pillanatok alatt 2-0-ra vezetett. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Elpuskázott lehetőségek

A Videoton megtetette azt a “baráti” szívességet, hogy a mielőtt elkezdtünk volna pulykakasok után kajtatni a Nagyerdőben (ezt a mutatványt még David Attenborough is megirigyelné), a szokásosnak mondható idegenbeli meccsünk előtt feltett költői kérdés mellé még egy párosult. Kezdjük azzal, ami végül is eddig meghatározta az egész bajnoki szezonunkat, miszerint miért is nem tudunk idegenben úgy játszani mint otthon? Ez még annak a fényében is költői, hogy hazai pályán sem mindig remekelünk, bár tavasszal elég szép gombócmennyiséget letettünk a nagyi asztalára. De ha most felteszem a kérdést (mely nem költői), hogy vajon mikor nyertünk utoljára “vidéken”, talán csak a legfanatikusabbak és a képmemóriával megáldottak tudnák kapásból a választ. Bár rajongó vagyok, de nem fanatikus, ráadásul képmemóriával sem rendelkezem, sőt lassan a normál memóriám is felmondja a szolgálatot, ezért nekem fel kellett lapoznom a Tempó, Fradi! adatbázisát, hogy valahol a “múlt homályában” rátaláljak az időpontra: 2017. november 18., Paks. Mielőtt kapnám a fenyítést a doktoranduszoktól, gyorsan hozzáteszem, hogy a tavaszra forduló őszi szezon utolsó fordulójában a Vasast is vertük a Puskásban, és bár vidékiként nem nagyon kedvelem Pestet, ettől még Pest nem vidék. Kivétel persze itt is van, de Újpest eleve egy más tészta, jó-jó a Vasas is (tegnap játszottak is egy “vidéki rangadót”), de talán belekeveredtem a mondókámba, így gyorsan vissza is lapátolom magam a vidéki szereplésünkhöz. Pakson időztünk egy kicsit, majd utána kikaptunk a Viditől, a Halitól és a Divitől – csak hogy ne maradjon ki a Bódog csapat a becéző szavakból. Ezen túl meg, ahhoz elég egyetlen ujjunk is, hogy amikor győztünk idegenben (azért azok vannak többségben), ahhoz mikor párosult jó játék. Tudom, ehhez már tényleg képmemóriával kell rendelkezni, ezért megsúgom: tavaly szeptemberben, a Honvéd ellen. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Kritikus hármas

Most gondban vagyok egy kicsit. Ha a lefújás után rápillantottunk az eredményjelzőre, ott egy békésen villódzó hármas szerepelt a “hazai” oldalon, a vendégek térfelén egy nagy nulla, miközben a játékosok komótosan végigfutnak a pályán, ki-kiszaladva a szurkolók felé, akik felállva tapsolnak. Túl nagy lelkesedés nincs az arcokon, talán csak akkor kerülnek elő a mosoly görbéi, amikor Nagy Dominik egy szurkoló “invitálásának” eleget téve lekapta magáról a mezt és átlépve a “tiltott zónán” odaadja azt az új tulajdonosának, aki természetesen úszik a boldogságban és a könnyekben. Még sem érezzük oly lelkesen a győzelem mámorát, tapsolunk tovább, de nem zeng a Fradi-himnusz, de a „Szép volt fiúk!” sem. Egy igazi, zöld-fehér optimista szurkoló fel is szólal az agorában, bár nincs rajta szenetári tóga, de öblös hangja betölti a helyiséget. – Miért nem örültök önfeledten? Győztünk hárommal, gólt vágott Böde és Varga is, sőt az új fiú is betalált a végén, szegény Dibusz meg önmagát szórakoztatta a második félidőben, mert labdát csak távcsövön keresztül látott. Nem baltáztuk el, egy pillanatig sem volt esélye a Kövesdnek, a kisBognárnak is csak egy szabadrúgás jutott. – a mondókája után egy jóízűt kortyol még a söréből, majd belekapaszkodva a társába rákezd a Fradi-himnuszra. Mi meg bandukolunk kifelé, a győzelem ellenére elég gyorsan kiürül az Agora, a kijáratot elérve szidjuk egy kicsit a tervezők kezeit, akik a Szentély mellé álmodták azt az üveg szörnyet, de a búcsú előtt azért nosztalgiázunk is egy kicsit Böde Dani góljával, néhány ölelés még, – két hét múlva ugyanitt -, szétszéled a csapat, mindenki magával víve az eltelt 90 perc elég szűkre szabott emlékét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Békés döntetlen

Az eltelt hét nem okozott földi boldogságot a magyar labdarúgást szeretők körében. Pedig húsvét közeledtével szerettünk volna hinni a feltámadásban és az újjászületésben. Persze motoszkált bennünk a kétely, a Biblia szerint Jézust egyszer feszítették keresztre, a magyar focit már 1969 óta szinte folyamatosan, melyek után hittünk is a feltámadásban, de ami Jézusnak sikerült a harmadik napon, nekünk immáron 50 éve csak hiú ábránd. A rendszerváltásig még voltak pillanatok, voltunk VB-n és EB-n is, volt mikor a fél világ a lábaink előtt hevert, aztán jött a “tésztás hatos” és mindent kezdhettünk előröl. Azt azért nehéz megemészteni, hogy a gödör egyre csak mélyül, hiába próbálják talicskával hordott aranyrögökkel azt betemetni, az arany úgy tűnik el benne, mint a hatvanas évek közepén Londonban tartó postavonatról. A különbség annyi, hogy az angolok aranyát a Scotland Yard megtalálta, de a miénk meg nyomtalanul eltűnik. Az elhagyott hét meg tovább mélyítette a gödröt, ha nem vigyázunk, lassan a Csendes-óceán mélységeiben találjuk magunkat, bár ha egy kicsit ügyeskedünk, “partraszállhatunk” Új-Zéland vadregényes partjain. Ilyen előzmények után nem volt egy leányálom készülni a 223. derbire, mely a válogatott szenvedésétől függetlenül mégis csak az év mérkőzése, még ha ez a jelző lassanként csak az emlékeinkben él tovább. Akik meg szokták olvasgatni naptárunkat, azok a héten olyan derbikkel futhattak össze a múltból, melyek 80-90 év távlatából is megsimogatják a szívünket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – A szív és az akarat diadala

Tudtuk, hogy nehéz lesz. Tudtuk, hogy a Pinyő-féle gladiátorharc a Fradi ellen mindig megsokszorozza magát, mintha a meccsünk előtt felpumpálná a játékosait, vagy beléjük tömködne néhány kiló adrenalint. Tudtuk azt is, hogy a tél még egy utolsót belénk akar rúgni, az időjósok már a hét elején elénk tárták a fagyos valóságot, melyre mindenki készült, egyedül a magyar labdarúgás irányítói nem olvastak híreket, nekik eddig sem voltak fontosak a szurkolók, ebben olyan túl nagy meglepetést nem kell szimatolni. Ettől még bosszant, hogy “tavasszal” már a második hazai meccsünkön vagyok kénytelen felcserélni az arénát az otthoni fotelommal. Tehetnék fel kérdéseket, folytathatnám is az egyre elhatalmasodó zsörtölődéseimet, de mivel oly mozgalmas és eseménydús 90 perc van mögöttünk, így inkább egyből belecsapok a lecsóba és nem untatom a kedves olvasót egy túltengő prológussal, mely néha csak arra jó, hogy a meccs unalmát próbáljam kitölteni. A jó lecsó ismérve a jó és friss alapanyag, mely elnézve a két csapat összeállítását meg is felelt a kívánatnak, az rendben is van, hogy mi az élen állunk, de az egy kicsit elgondolkodtató, hogy a tömérdek pénzzel kitömött Felcsút, ezzel a játékosállománnyal hogy a fenébe tanyázhat a tabella végén. Ebben meg vastagon benne van Pinyő – ha tetszik neki, ha nem. Ettől még tartottam egy kicsit a meccstől, az utóbbi időkben nem is bírtuk a gyűrődést, utoljára bajnokin két éve győztünk, ami elsőre elég hosszúnak tűnik, de ez inkább egy hatásvadász megjegyzés volt, hiszen azóta csak kétszer találkoztunk (a Felcsútnak volt egy éves másodosztályú fellépése is), de mindkétszer 1-1 lett a vége. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Tonka kés esete a gőzmozdonnyal

Mielőtt bárki azt hinné, hogy irodalom órára tévedt, a fenti cím kizárólag Horváth Ferinek köszönhető és csak a szavak véletlen összjátéka miatt “asszociál” Mikszáth Kálmán egy kissé bulvárosra sikerült regényének címére. Ráadásul a könyvet nem is olvastam, számomra Tóth Mari mindig is Szörényi Éva, Noszty fiú meg Jávor Pál, hiába dolgozták fel többször is a regényt, az 1937-s film maradt meg az emlékezetemben. És ha Horváth Feri nem veszi elő írói munkásságának újabb remek darabját és nem hasonlítja a csapatát egy öngyilkosjelölt forradalmárhoz aki egy késsel támad a felé robogó vonatnak, valószínűleg nekem sem jut eszembe a reggeli kávém ébresztő szürcsölgetése közben. De a Balmaz edzője mindig is remekbe szabott nyilatkozatairól volt híres, ősszel is kinyitotta a bicskáját és oda-oda szúrt a két gólos vezetés ellenére elvesztett mérkőzés után. Akkor egy büntetőt kért számon (ha jól rémlik Paintsil esett egy tetszetőset), még a feleségét is tetemre hívta, mert egy gyertyafényes vacsoránál úgy döntöttek, inkább a gyerekekre költik a pénzt és nem az MLSZ pogácsa-kommandójára. Persze az őszi találkozó nekünk is emlékezetes, a mérkőzésre készülődvén eszembe is jutott, mert bár addig és azóta is játszottunk rosszul (sajnos), de az a balmazi első félidőt nem könnyű feledni. Simán kaphattunk volna egy négyest, a lelkes hazaiak úgy futottak át rajtunk, mintha ők lettek volna a gőzmozdony, mi meg a megrettent forradalmárok, kezünkben a tonka késsel. Ráadásul a múltheti korcsolya versenyt sem nekünk találták ki, el is puskáztuk a lehetőséget a meglógásra, mégis csak jól mutatott volna a 6 pont a tabellán még annak ellenére is, hogy az üldözőnek elmaradt a meccse (nekik fagyos volt a talaj). Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Fagyos vereség

Szegény barátom, az élet nem egy habostorta. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.” Arra nem nagyon számítottam, hogy Virág elvtárs örök érvényű intelme Pelikánnak 7 nap alatt velünk is megtörténik. Egy hete a Groupama Arénában egy tisztességes csapást mértünk a bajnoki címvédőre, mely után olyan hurráoptimizmus lett úrrá rajtunk (bevallom, rajtam is), hogy már azt hittük, hogy Bacsó Péter filmje nem is a Rákosi rendszerről szól, hanem valami kitalált fantazmagória. Pedig nem, és erről szüleink, nagyszüleink sokat tudnának mesélni, bár nem vagyok biztos, hogy ebből a jelen “okostársadalma” túl sokat értene. Ahogy mi sem gondoltuk, hogy egy hét elég ahhoz, hogy visszazuhanjunk a valóságba. Kaptunk egy jó nagy maflást, Virág elvtárs szavaival élve, most bizony csapásokat kaptunk, melytől nem hullottak ki a fogaink mint Pelikán Józsefnek a dunai gátőrnek, de ahhoz egy-két metsző fog távozott, hogy ne díszelegjünk teljes pompával a tabella élén. Ahol még mindig három pont az előnyünk, mely azonban nem a Videoton botlásának, hanem a magyar labdarúgás újabb paródiájának köszönhető. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

Feljegyzések a fotelból – Havas gólparádé

Talán nem ildomos zsörtölődéssel indítani a tavasz első jegyzetét, mert a végén még én is úgy járok, mint a Párhuzamos Mesékben Janó bácsi, aki addig cseszegette a feleségét, míg egy nap azt vette észre, hogy nem csak a húsleves hiányzik az asztalról, hanem Ági néni is a hitvesi ágyból. Utána meg már hiába írt cifrangos betűkkel egy kockás papírra és tűzte ki a bejárati ajtóra, miszerint csak akkor gyere haza, ha a húsleves tál is veled jön, bizony az még most is ott díszeleg, pedig annak már nyolcvan éve. Én meg reményeim szerint nem szeretnék addig várni, a következő hazai meccsen már ott akarok (nem csak szeretnék) ülni az Arénában. Tegnap is ott lettem volna ha nem szól közbe az MLSZ, a tél, és a tv bizarr hármasa, melyből a telet még nem is tudom hibáztatni, hiszen mégis csak február van és manapság ilyenkor szokott felébredni és támadást indítani a gázszámlák ellen, de vajon a másik kettő szervezetben egyetlen ember sem volt aki szurkolóként tudott volna döntést hozni? Ha tőlünk nyugatabbra, ahol szintén meccs meccset követ a tévékben, februárban tudnak már délután fél kettőtől kezdeni (pedig néhány országban még az időjárás is kedvezőbb), nálunk vajon miért nem? Mert szurkolóbarát a szövetség, vagy egyszerűen csak nem hisznek az időjósoknak? Ha nem a Fradi játszott volna, biza drukkoltam volna a tegnap esti (előre megjósolt) havazásnak, hogy zúduljon annyi a pályára, hogy a labda helyett hólapáttal a kezükben futkározzanak a játékosok, de mivel Böde Daniéknak kellett megszereznie a három pontot, így először is áldottam az eszünket, hogy nem tekertük le a 120 km-t (pedig a mez-sál-bérlet hármas már ki volt készítve), utána meg aggódtam, főleg a harmadik gólunk után, nehogy tényleg a hólapátok kerüljenek reflektorfénybe. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

2017 ősz – Harmincadik felé, félúton

harmincadik-feléMinden jó, ha vége jó – ezt az örök érvényű mondást már Shakespeare is “tollba mondta” egy igazán keserédes komédiában, de vidámabb vizekre evezve ezt a néha közhelynek tetsző megállapítást egy magyar nóta is megénekli, tetézve azzal az igazán optimista kifejlettel, hogy egyszer az ég is kiderül. Ez a kijelentés meg ránk, Fradistákra 2017 nyarán és őszén hatványozottan érvényesült is. Sőt, ha a szívünk mélyén kezdtünk el kapiskálni, akkor a nyári hónapok inkább csalódottságot és keserűséget hoztak. Ezen meg túl kell esni, nem lehet a szőnyeg alá söpörni mert egy idő után a kidudorodó kupacon hanyatt esünk és vérző orral nézünk körbe, reménykedve, hogy senki sem látta a maflaságunkat. Még jó, hogy mindezen a kellemetlen perceken az elején túl tudunk esni és bár nem éppen olvasmányos a kezdet (őszintén nehezen is esik ezekre a hetekre visszaemlékezni), de a történetünk, ami a szemünk előtt pereg jobban fog hasonlítani egy Hollywoodi filmre, mint Shakespeare tragikomédiájára. Shakespeare-től még elfogadjuk a keserédes befejezést, de ha egy film végén nincs happy end, vagy nem csordulnak ki az öröm könnyei, akkor bizony a vetítés végén újra beállunk a sorba a pénztárnál és visszakérjük a pénzünket. 2017 decemberében nem kellett a pénztárosnak újra munkába állnia, a tél is hiába tette próbára a tűrőképességünket, a csapat teljesítette a bajnoki elvárásokat és bár ez nem annullálta a nyár keserveit, de “ha a vége jó”, akkor az ég is kiderül és bizakodva várhatjuk a tavaszt. De mielőtt elrévednénk az ünnepi hangulatba, ugorjunk vissza ahhoz az időszakhoz, mely nem csak nehézségeket hozott, de csalódottságot is…Nem is keveset. Egy kattintás ide a folytatáshoz....

OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
FACEBOOK:
Novák Dezső utánpótlás emléktornák
HOST