Feljegyzések a fotelból – Megcsináltuk!

Amikor tegnap este fél tí­z magasságában a litván bí­ró hármat fújt a sí­pjába, úgy pattantam ki a fotelból mint amikor anno a seregben (oly régen volt, hogy talán igaz sem volt) a mindig kardot nyelő és saját maga énjét Cathcart ezredesnek (22-es csapdája) képzelő Szűcs zászlós berontott a körletbe és artikulátlan hangon kiüvöltött minket az ágyból. A különbség annyi volt, hogy akkor vigyázzba kellett vágnunk magukat, miközben jót kuncogtunk az egyik hajdúsági társunkon, aki mindig meztelenül aludt és reggel mutatkoztak is rajta az “elvonási tünetek”, melynek látványától Szűcs zászlósnak olyan vörös lett a feje, hogy néhányan a tűzoltó készülék felé vették az irányt. De visszatérve a tegnap esti kipattanásomhoz a fotelból, a vigyázzba állás helyett táncikálás volt, de hozzá taps, taps és egy Hajrá, Fradi! kurjantás párosult. Percekig csak álltam, miközben a “fülesemen” hallottam szerkesztőtársam szintén “eltorzult” örömét, és legszí­vesebben kirohantam volna a sötétbe hajló kalocsai éjszakába és végig kürtöltem volna a kihalt utcákon az örömöt. Akaratlanul is 1995 augusztus eleje jutott az eszembe, Brüsszel, az Anderlecht elleni csoda, amikor is az esélytelenek “nyugalmával”, és Lisztes parádés passzával és Kuntics még parádésabb góljával újrajátszottuk a Gaurus-hegyi csatát, amikor a verhetetlennek hitt római légiót a germán törzsek, Arminius vezetésével szó szerint a földbe döngölték. Akkor sem és tegnap sem volt földbedöngölés, bár Arminiust a ’95-ös és a tegnap csapatból is könnyű beazonosí­tani. 25 éve Novák Dezső, napjainkban meg Szerhij Rebrov a hadvezér, még hasonlóságot is tudnék találni, mindkettőjüket a sokak által hűvösnek vélt személyiség jellemez, mely mögött azonban elhivatottság, szakmai hozzáértés, remek stratégia áll, azon tényezők, melyek 25 év alatt sem változtak és melyek nélkül az Üllői úti fák sem tudtak az égig magasodni.

A különbség annyi, hogy 1995-ben elég volt egy párharcot megnyerni a csoportkörhöz, a jelenben ehhez még három fordulót kéne menni, mely a tegnap este után bármennyire is közelinek tűnik (a szí­vünk által), még nagyon, de nagyon messze van. De ahhoz, hogy legalább a szí­vünk álmodja tovább a történetet, tegnap este az álmoskás bolgár városban, Razgradban kellett átlépnünk a Rubiconon, amiben titkon reménykedtem, de csalfának nem akarok látszani (no meg a szerkesztőtársamnak sem adom meg az örömet, hogy lecsapjon egy légycsapóval), ezért töredelmesen bevallom, hogy 30%-nál nagyobb esélyt nem adtam a továbbjutásra. Vezekeltem is éjszaka, úgy forgolódtam az ágyamban mint egy óriáskerék, kb. óránként rápillantva az órára, várva a reggelt, hogy olyan vehemenciával pattanjak ki az ágyból mint ahogy tettem az esti fotelos, 10 pontot érő ugrásomnál és papí­rra vethessem a sikerünk minden í­zét és zamatát.

Mert abból volt részünk bőven. Szurkolóként a kezdés előtt én is eljátszottam, a “hogyan állí­tsuk össze a csapatot” játékot és bizony újfent bizonyí­tottam, hogy belőlem soha nem válna Arminius. A hátvédsor még egyezett (meg is érdemlik a felsorolást: Dibusz – Lovre, Blazic, Dvali, Heister), de én Haratin mellé Sigért és Frimpongot rendeltem volna azzal a meggyőződéssel, hogy a mérkőzés java részében “bekkelni” fogunk és igenis meg kell erősí­teni is középpályát. A pálya közepén Skvarka, elől meg a Zubkov és Tokmac. Utólag belegondolva, valószí­nűleg ilyen hadrendben nem győztünk volna, de szerencsére nem én vagyok Arminius, hanem Rebrov mester. Aki ugyanazt a csapatot rendelte a pályára, mint egy héttel ezelőtt. A felállás ugyanaz volt, de taktika mégis más.

Mellyel úgy megleptük a kissé fölényesen és kedélyesen pályára lépő bolgárokat, hogy mire észbe kaptak, már kettővel vezettünk. Amúgy is családias hangulatban kezdődött a mérkőzés, a Ludogorec szurkolók úgy viselkedtek, mintha egy békés gyerekzsúrra érkeztek volna, a 300 Fradi szurkolónak (hatalmas taps nekik is!) meg sem kellett erőltetnie magát, hogy leszurkolja a bolgárokat, akik elég rezzenéstelen arccal figyelték, hogy az első perctől kezdve a 25. percig az történik a pályán, amit a “vendég” zöld-fehérek akartak. Bár elnézve őket, lehet, hogy azt gondolták, hogy a saját csapatuk játszik fehérben. Haratin már 2. percben gólt fejelhetett volna, majd Zubkov adott mesteri labdát Priskinnek, de lassúnak és kissé gyámoltalannak tűnt, simán szerelték. Közben azért a bolgárok is eljutottak a tizenhatosunkig, de komoly veszélyt nem jelentettek.

A békésnek tűnő játszadozás után jött egy olyan 15 perc, amit valószí­nűleg soha nem felejtünk el. Flúgos futamnak is hí­vhatnánk, benne öröm, majd még nagyobb öröm, utána egy kis bosszúság, majd egy hatalmas sóhaj, utána még hatalmasabb sóhaj, szemeltakarással párosí­tva, amit egy igazi mélytorokból kiszakadt kiáltás zárt le. “Magyarra” fordí­tva – bár aki látta a meccset annak fölöslegesen a fordí­tás, de mivel jólesik leí­rni és talán olvasni is, jöjjön a flúgos futam: kezdődött Skvarka szögletével, mely átszállt a védők felett és pont Haratin magasságában landolt, aki úgy ahogy annak idején taní­tották, oly tökélesen í­vben szállt fel a magasba, majd oly tökéletes í­ven fejelte a labdát a bal felsőbe, hogy azt öröm volt nézni. A bolgár szurkolók még fel sem ocsúdtak (nekik azt í­gérték, gólt csak ők fognak lőni), amikor Zubkov újfent bizonyí­totta, hogy már egy mérkőzés után miért vált kedvenccé. Megint két védő között brusztolta ki a labdát, elfutott a szélen, volt ideje felnézni, majd pontosan Skvarka lábára varázsolni a pöttyöst. Ami utána jött az sem volt piskóta, ahogy Michal átvette, majd tolt rajta egyet, majd szinte lehetetlen szögből “túlrúgta” a jobbsarokba! Máris kettővel vezetünk, innen már nincs visszaút, csak hagyni kell az idő múlását és miénk a továbbjutás.

Vagy még sem olyan egyszerű a történet? Két percre Skvarka gólja után egy bolgár szöglet, Ihnatenko elmélázik, a Ludogorec játékos megelőzi és 8-10 méterről a hálóba csúsztat. És még nem volt vége, jött két nagyszerű Mercelinho szabadrúgás (talán a kapufás még 2-0 után), amit “szemmel verve” úsztunk meg, és mikor már fel akartunk lélegezni, jött a litván bí­ró és Lovre közös “akciója”, mely szerintem nem, de a bí­ró szerint büntetőt ért és mikor Lovre kézzel ténylegesen hozzáért a csatárhoz – aki már nem is érhette volna el a labdát – a bünti befújható volt. Atyaég, néhány perce még biztos továbbjutónak számí­tottunk, most meg minden kezdődik elölről? A frászt kezdődik! A lengyel játékos felvértezve a könnyelműség és a nagyság mindig jelvényével egy “panyenkával” akart üzenni a Fradinak, hogy no-no, innentől mi jövünk. Csak nem számolt Dinivel, aki olyan akrobatikus mozdulattal tolta a kapu fölé a labdát, hogy azt a “csont nélküli” amerikai csodatornász, Katelyn Ohashi is megirigyelhetné. A félidő hátralévő részében egy kicsit pihenőbbre vették a csapatok, a Dibusz varázslat okozta kábulatból nehezen tértek magukhoz a játékosok, melynek mi örültünk igazán, hiszen egygólos vezetéssel vonulni pihenőre, az bizony egyenlő volt a Kánaánnal.

Vajon mit hozhat a második 45 perc? A bolgároknak hármat kéne lőni, mely papí­ron ugyan elképzelhető volt, de az addigi 135 perc közös játék után, nem nagyon volt benne a “levegőben”. És hogy túl sokat ne kelljen aggályoskodnunk, szinte egyből a kezdés után Tokmac megindult a bal oldalon és ahogy a Szentélyben, egy kicsit megbolondí­totta a bolgárok francia légiósát, aki minden bizonnyal örökké az emlékeibe vési a Fradi szélsőjét. A gólhoz kellett egy “partner” is, de ahogy szerkesztőtársam állapí­totta meg a tőle megszokott fanyar, de bizsergető humorral: Tokmac szándékosan választotta a védő hátát mandinernek, mert í­gy hatásosabb volt a találat és méltó válasz a bolgárok pofátlan büntető kí­sérletének. Plusz: ebből gól is lett!

Innentől már nem volt kegyelem. A bolgárok sem gondolták komolyan, hogy a hátralévő negyven percben négy gólt tudnak lőni a tökéletes szervezettségben játszó csapatunknak. Jöttek, jöttek előre, de hit nélkül, mely talán az első perctől kezdve hiányzott belőlük. A legjobb példa erre a Ludogorec “csodacsatárának”, Mercelinhonak a cseréje. A brazil arcára minden rá volt í­rva, ahogy gúnyos mosollyal baktatott a kispad felé, ahol szinte vigyorogva mesélte a társainak, hogy a Fradi bizony felfalt minket mint az afrikai krokodil a ví­zen átkelő gnút. Nem látszott az arcán düh és méreg, lecserélték, legalább nem kell rohangászni a pályán, lehet menni zuhanyozni, majd utána a kasszához…

A hátralévő idő már tényleg csak “időhúzás” volt, benne egy ártatlan Heister öngól (semmit sem von le a hátvédünk nagyszerű teljesí­tményéből), egy bolgár kiállí­tás, egy-két Dibusz védés, néhány könnyelműen eltékozolt Fradi lehetőség, de ahogy fogytak a percek, és jöttek a cserék, már mindenki a hármas bí­rói sí­pszóra várt. És persze szerettük volna kettős győzelemmel búcsúztatni a háromszor annyiból gazdálkodó bolgár bajnokot, akiknél annyiszor felsorolták, hogy az elmúlt években hányszor játszottak BL- és EL-csoportkört, hogy majdnem el is hittük, ez számí­t bármit is. Mert nem. Nem mindig a pénz az úr, ahogy 1995-ben az Anderlecht ellen, úgy 2019-ben a Ludogorec ellen sem az nyert.

Hanem az akarat, a szervezettség, a győzelembe vetett hit.

Folytatás a jövő héten, a Bajnoki Ligája második körében. Mert megcsináltuk…és meg is érdemeltük!

6 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Megcsináltuk! bejegyzéshez

  • Lalolub szokas szerint megirt mindent, nincs mit hozza tenni. Csaka gratulacio van hatra -- mindenkinek, akinek barmi koze van a dicsoseges gyozelemhez! (meg sem emlitem Priskint…)

  • Gyönyörű volt! Nem csak a kettős győzelem, hanem az a rendkí­vül szervezett, tudatos játék, amit végtelen alázattal játszott a CSAPAT! Azt hiszem, Rebrov mester tudatosan ezt a játékot akarja lassan 1 éve … hátul nagyjából megvolnánk, bár az általam 1 hete megvédett Ihnatenko megint hibázott … azért hosszú távon nálam nem fér bele egy védőtől a meccs/gólt eredményező hiba … sajna, Lovre (aki igazi FRADISTÁVÁ vált, mint pl. Kispéter v. Pusztai Laci) is hibázott az “elfmeter” előtt …
    A Valletta ellen nem lesz gond, ha ezt csak mi, szurkolók tudjuk, a játékosok nem. Ezzel a győzelemmel óriási lehetőség kapujába kerültünk. Ha a Vallettán túl jutunk (túl kell!!!) akkor 2 opció van: 1. Jön az Ajax (bombaüzlet!!! 1/2 Európa ezt nézné), 2. Ha az 5 kiemeltből csak 1 is elbukik (minimum 1 el fog), akkor a nem kiemelt továbbjutóval játszanánk a következő körben …

    • Az utolsó mondatod sajnos nem igaz. Kiemeltek semmikép se leszünk. Abban lehet bìzni hogy a gyengébb csapat nyer, mivel ô viszi toví bb ellenfele pontjait.

  • Ilyen erejű ellenfelet utoljára a kilencvenes évek közepén vertünk ki… Bí­zom a folytatásban.

    • Én is! És abban is, hogy nem kell megint 24 ill. 15 évet várni, hogy a Ferencváros ott legyen, ahol 100 éven át a helye volt: Európa számon tartott csapatai között! Egy ekkora klubtól elvárás lehetne (1 kiugró szezon után megvalósí­tható!), hogy itthon minden évben dobogó + MK-döntő, nk. szí­ntéren BL v. EL csportkör (legalább az utóbbiból esetleg továbbjutás!)
      Azért nem utópia, mert egy ilyen lehetőségre ragyogó játékosokat lehetne igazolni … BL-szereplés lehetőségére még Razgradba is elmennek prí­ma spí­lerek … Budapest pedig nem egy Razgrad

  • ÖRÖM, BÜSZKESÉG!
    De most már a Valettára összpontosí­tok.
    HAJRÁ FRADI !!! !!! !!!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső